– Elmegy a Red Hot Chili Peppers budapesti koncertjére?

– Miből találta ki, hogy erre vágyom? Nagy rajongó vagyok, és erősen gondolkodom azon, hogy ott legyek a Puskás Arénában. Jegyet még nem vásároltam, de nem szeretném kihagyni az élményt.

– Úgy tudom, a rajongás nem ér véget a zenehallgatásnál, hanem saját gitárján is játszik Chili-dalokat.

– A Red Hot Chili Peppers olyan hatást vált ki az emberből, mint semmi más, főleg a mai zenével összehasonlítva. A Metallica szintén közel áll hozzám. Amikor a két zenekar dalainak akusztikus részeit játszom, tudok magammal rezonálni, hasonlóan, mint a dzsúdóban. Bár a zene és a dzsúdó két teljesen más világ, mégis ebben a kettőben találtam meg önmagam. A gitározást azért olyan magas szinten nem fogom űzni, mint a sportot.

– Ki tanította meg hangszeren játszani, és mikor kapta meg az első gitárját?

– Teljesen autodidakta módon tanultam meg gitározni. Egy bajai edzőtábor alkalmával, amíg a többiek pihentek két edzés között, én elsétáltam egy zeneboltig. Ott megismerkedtem egy segítőkész eladóval, aki a találkozásunk óta a mai napig az egyik legjobb barátom. Tőle rendeltük meg az első akusztikus gitáromat a születésnapomra, azóta már egy elektromossal is bővült a készlet. Olyan dalokat választok, amik a legnagyobb hatást gyakorolják rám, érzéseket váltanak ki belőlem. A RHCP és a Metallica mellett a Led Zeppelin is szerepel a repertoáromban.

– Sokat gyakorol?

– Amíg Szolnokon éltem, nagyjából este tizenegyre végeztem a napi teendőimmel, a családom legnagyobb örömére utána bedugtam az erősítőt, és elkezdtem gyakorolni. Bevallom őszintén, amióta Budapesten élek, kevesebb időt tudok fordítani a gitározásra. Az otthoni, szolnoki közegben még megvolt a helye az életemben, amióta elköltöztem és már a felnőttmezőnyben indulok, sokkal több lett az edzésem, több világeseményre utazom, sajnos a zene háttérbe szorult. Nagyon szeretném visszahozni az életembe, azért is, mert az ember könnyen felejt, a mindennapos gyakorlás ezen a területen is elengedhetetlen.

– A háromszoros olimpiai bajnok vívó, Szilágyi Áron és az olimpiai bronz­érmes vízilabdakapus, Vogel Soma a dobolást iktatta be a felkészülésébe, mert fejleszti a koncentrációs és koordinációs képességet. A gitározás és a cselgáncs között talált hasonló párhuzamot?

– Nem tudom, a kettőnek mennyire lehet ilyen szempontból köze egymáshoz. A saját életemben mindegyik pluszerőt ad nekem. Két különböző irány, de mégis egy, mert mindkettőnek én vagyok a központja. Azt gondolom, mindegy, mit csinál az ember, ha megtalálja azt, ami érdekli, képes alkotni. Nekem ilyen a gitározás és a dzsúdó.

– Meccsek előtt viszont nem kemény rockot, hanem meditatív zenét hallgat, holott az ember azt gondolná, a küzdelem előtt inkább a rock pörget fel.

– Érdekes kísérlet volna, ha belehallgathatnánk, mivel hangolódnak a meccsek, versenyek előtt a sportolók. Én akkor tudok leginkább önmagam lenni a tatamin, ha előtte teljes nyugalomban relaxálhatok. A meccsre hangolódásnál abban segít ez a fajta zene, hogy a szőnyegen ösztönösen azt csinálhassam, amit tudok, ami bennem van. Az érmekért zajló küzdelem előtt a versenyszervezők a hangulat fokozására mindig valami keményebb zenét játszanak. A bevonulásnál sok dzsúdósnál látom, ahogy felspannolja őket, üvöltenek, veregeti az edző a hátukat, hergelik magukat a küzdelemre. Nekem viszont arra van szükségem, hogy nyugtatóan megfogják a vállam, vegyék le a rólam a stresszt.

– Mi inspirálja és viszi előre a cselgáncsban? A küzdelem, az ellenfél legyőzése, a győzelmek?

– Az ellenfél legyőzése része a dzsúdónak, enélkül nincs eredmény, számomra mégis fontosabb, amit egy-egy mérkőzés alakalmával átélek: az érzések, vívódások, a küzdelem, ami önmagammal zajlik. Azt gondolom, az élet egyéb területein, más szituációkban nem tudnám átélni és megtapasztalni mindazt, amit egy küzdelem alatt a tatamin. Engem ez hajt a versenyen és az edzésen is. Inkább a cselgáncs lélektani folyamatai érdekelnek, hogy pár perc küzdelem alatt mennyit tanulok és tapasztalok önmagamról.

– Mi jelenti önnek a sikert? Ha jól értem, akkor nem feltétlen érmekben és trófeákban méri.

– Nem könnyű megfogalmazni. Számomra a sikert jelenti egy olyan nehéz mérkőzés is, amely közben átélem a két végpontot, lent és fent is vagyok. Amikor érzékelem, hogy az ellenfelem teljesen más tudatállapotban van, mint én, és jobban érzem a küzdelmet a másiknál, képes vagyok csak önmagamra figyelni, magamra hangolódni és előhozni, ami ösztönösen bennem van. A versenytársaimmal ellentétben nem figyelem a sorsolást; míg a többiek már előző este elemzik az águkat, én csak a versenynapon, a bemelegítésem után és közvetlenül a legelső meccsem előtt beszélem át az edzőmmel. Sikernek nevezem, amikor egy-egy küzdelem alkalmával – legyen erős vagy gyengébb az ellenfél – semmilyen megingás, kérdőjel nincs bennem. Ezért a győzelmet az jelenti számomra, ha magammal rendben vagyok. Lehet, hogy mindehhez egy kisebb versenyen fogok majd eljutni, mert ott ér majd olyan élmény, amit elraktározhatok magamban. Ezért sem akarom kijelenteni, hogy engem csak a párizsi olimpia motivál, inkább az odáig vezető kis állomásokat szeretném nagyon élvezni és mindent magamba szívni.

– Az elmondottak fényében talán nem véletlen, hogy mentálisan az egyik legerősebb cselgáncsozónak tartják.

– Örülök, ha így látják, bár nem szeretem a kategorizálást, akkor sem, ha pozitív, mert valahogy mindig elvárássá alakul. Én Szofi vagyok, jelzők nélkül, nekem ez bőven elég. A pszichológia egyébként nagyon érdekel, remélem, ezzel a területtel tudok még többet foglalkozni a jövőben. Arra rájöttem, hogy csak akkor vagyok képes fejlődni, ha kilépek a komfortzónámból, kilöknek a váratlanba, a bizonytalanba. A dzsúdó erre tökéletes teret ad, hiszen mindig oda kell állnom az ellenfelem elé, és soha nem tudom, mi fog következni. Az új és kiszámíthatatlan jelenti az abszolút fejlődést és kitörést. Amikor küzdök, próbálok minden berögződött szokást letenni, és teret hagyni annak, ami ösztönösen jön elő. Az életem egyéb területein is ezt igyekszem gyakorolni.

– Egy éven belül hatalmas változást élt át, vidékről a fővárosba költözött, klubot váltott, az utánpótlásból a felnőttmezőnybe lépett, és még csak húszesztendős. Fiatalon kellett felnőtté válnia?

– Mindez nagyon sok nehézséggel és bizonytalansággal járt. Olyan kicsinek éreztem magam a rengeteg ember között, azt gondoltam, semmi keresnivalóm nincs itt. Mindenkihez hasonlítgattam magam, még az utcán magabiztosan közlekedő járókelőhöz is, és úgy tűnt, nekem itt semmi esélyem sincs. Sokszor eltévedtem, sírtam, elveszettnek éreztem magam. De kitartottam és folyamatosan erősödtem. Kellettek ezek a tapasztalások, és már magabiztosabbnak érzem magam a tavalyi Szofihoz viszonyítva. Nekem csak ez számít, mert egyedül a 2021-es Szofival kell hogy felvegyem a versenyt, senki mással. Nyilván eltévedek és elszomorodom még, de az átélt nehézségek már segítenek. Az elmúlt év sokat tanított a dzsúdóban is, az utánpótlásból az igazán kemény felnőttmezőnyben találtam magam. Ha néha zsákutcába tévedek is, jó érzés kitalálni onnan.

– Az idei esztendőben mit vár el magától? Mivel lenne majd elégedett a 2023-as Szofi?

– Jó lenne megtudni tőle. Szeretném a pszichológia szakot szeptembertől elkezdeni és az élsporttal összeegyeztetve megélni az egyetemistaéveket is. Ezenkívül szeretném elhagyni azokat a szokásaimat, amelyek eddig segítettek, de már nem visznek előre, és megtalálni azokat, amelyekkel fejlődöm, amelyek előrevisznek. A-ból B-be sokféleképpen lehet eljutni, és nekem nem feltétlenül azt az utat kell járnom, amit másoknak. A dzsúdóban nagy lehetőségek előtt állok, élnem kell velük, de a saját utamat járva.