Kevés jellegzetesebb alakja van a magyar civil állatvédelemnek, mint Szilágyi István (közismert beceneve szerint Wolfpista), aki az elmúlt évtizedekben a Fehérkereszt Állatvédő Ligával óvja a legkülönfélébb fajokat, mostanában főként a farkasokat és a medvéket. Az állatvédő, akit a veresegyházi Medvepark látogatói jól ismerhetnek stand-upba hajló előadásairól, Fodor Kinga állatorvossal közösen könyvet írt az életéről.

Szilágyi István állatok között nőtt fel, édesapja állattenyésztőként dolgozott. Már hároméves korában egy olyan kuvasz házában aludt, amit senki sem mert megközelíteni, ezért meg kellett várni, míg a gyermek felébredt, és csak akkor tudták kihozni onnan. Bár sosem az állatokkal kapcsolatos munkából élt, de évtizedek óta a magyar állatvédelem egyik központi szereplője, a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnöke. Az ő történeteiről, gondolatairól szól a most megjelenő Vadak között szabadon című könyv, amelyet Fodor Kingával, az Állatorvostudományi Egyetem Laborállat-tudományi és Állatvédelmi Tanszék vezetőjével közösen írtak.

– Az állatok végigkísérték az életemet, és azt hiszem, ennek minden gyerek esetében így kéne lennie, függetlenül attól, hogy városban vagy vidéken él – mondja Szilágyi István. – Mostanra a vadállatok – főként farkasok és medvék – között találtam meg az életemet. Én tudom magamról, hogy már-már antiszociálisnak tűnően introvertált vagyok, de a vadállatok megadják azt a békét és lelki nyugalmat, amire szükségem van – meséli. Az állatvédővel manapság a Veresegyházi Medveotthonban lehet gyakran találkozni, ahol az általa megteremtett Predátorprogram farkasai is laknak. Gyakran tart előadásokat, miközben bemegy az általa nevelt farkasok kifutójába (sok évvel ezelőtt e cikk íróját is bevitte oda). Bevallja, hogy mostanra a vadállatokkal való kapcsolatfelvétel a mániájává vált. Jelenleg a legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a nagyragadozók, legfőképpen a farkasok elleni félelmeket eloszlassa az emberekben, és így elősegítse a természetes visszatelepülésük elfogadását.

– Mi Istvánnal már vagy húsz éve ismerjük egymást, hiszen mindketten állatvédelemmel foglalkozunk, és István rengeteget segítette az én elméleti állatvédelmi munkámat a gyakorlati tapasztalatával. István állatmentő történetei mindig csodálattal töltöttek el, és már évek óta mondtam neki, hogy ezeket a világ elé kell tárni – mondja Fodor Kinga. – Az a baj az állatvédelemmel, hogy nagyon kevés az olyan hiteles ember, aki valóban csinálja is a gyakorlati részét, és a saját ismereteiről beszél.

 

 

Amikor a kilencvenes években megalakult a Fehérkereszt Állatvédő Liga, ők voltak a második állatvédő szervezet Magyarországon. Ezzel a „konkurenciahiánnyal” magyarázza Szilágyi István, hogy közismertté vált a neve, az arca, a telefonszáma – „ezzel a jellegzetes pitbulltenyésztő fejjel”, ahogy ő fogalmaz. Így a következő évtizedekben a legkülönfélébb állatok megmentéséhez hívták a hüllőktől a haszonállatokig.

– Az állatvédelem egy érzelmi állapot, és nem mindig kíméli az embert. Az ország öreg állatvédői közül sokan belenyomorodtak a munkába. Vannak, akik tönkrementek fizikailag, érzelmileg és anyagilag. Bár az emberek szeretik az állatvédelmet valami hobbinak tekinteni, de ez ugyanolyan szakma, mint minden más, és negatív következményei is lehetnek: megeszi az embert – tartja Szilágyi István. – A Fehérkereszt Állatvédő Ligát az utóbbi évtizedekben sokan megismerték, és nagyon sokan kérik, hogy segítsünk. Mi persze szívesen segítünk, de minimális azoknak a száma, akik nem kérik a segítséget, hanem felajánlják azt. És ennek ellenére csinálja az ember, amíg csak bírja – mondja.

Szilágyi István nemcsak állatszeretetéről ismert, de az is köztudott róla, hogy gyakran más állatvédőkkel is vállal konfliktusokat, a saját elvei védelmében. Például a kutyatartás mai gyakorlatáról is lesújtó véleménye van, főleg azokról a kutyásokról, akik „felelőtlensége, természetimádata és nemtörődömsége” miatt a kutyáik kikerülnek a természetbe. Emiatt lőnek ki évi 4000-5000 kóbor kutyát a vadászok. Szilágyi István egyáltalán nem utálja a kutyákat, sőt épp az ő érdekükben tiltakozik az ellen, hogy az erdőben elcsatangoló kutyák a legtöbb esetben szörnyű kínhalált halnak, mert a nagy részük képtelen önállóan életben maradni. A legtöbb lassan éhen hal. Hasonlóan kritikus a macskatartással szemben is, mivel a macskára gyakorlatilag nem vonatkoznak közegészségügyi kötelezettségek (nem kell például kötelezően beoltatni), ugyanakkor hatalmas károkat okoz a természetben. Az Egyesült Államokban például a szabadba kijáró házimacskák jelentik a madarakra leselkedő legnagyobb, ember okozta veszélyt: ezek évente 2,4 milliárd madarat ölnek meg.

– Sajnos az állatvédelem nagyon heves érzelmeket vált ki a legtöbb emberből. Ugyanakkor sokan teljesen szakszerűtlenül tevékenykednek benne, mert nincs hivatalos bázis, ami mindenki által elfogadott képzést nyújtana – érvel Fodor Kinga. – Magyarországon talán 10- 12 olyan állatvédő van, akik szakmai objektivitással képesek megítélni egy-egy ügyet. Nagyon fontos ugyanis, hogy egy állatvédelmi eset nemcsak az állatról szól, de vannak gazdasági, társadalmi, etikai, természetvédelmi vetületei is – mondja.

Szilágyi István és Fodor Kinga is gyakran kritikusan nyilatkozik az állatvédelem általános szakmai helyzetével kapcsolatban, és amellett érvelnek, hogy a nem hozzáértő állatvédők sokkal több kárt okoznak, mintha nem csinálnának semmit. Ők a saját gyakorlatukat „józan ésszel végzett állatvédelemnek” hívják. Említik például, hogy a városokba költözött, sőt már sokszor ott született vadállatokat nem kell és nem is lehet kimenteni a városokból, és visszavinni őket a vadonba, ahol „szabadok lehetnek”, ahogy ezt néhány állatvédő szeretné. A városokba települt vadállatoknak ugyanis már a város a természetes környezetük, nyilván azért jöttek ide, mert itt jobban érzik magukat, több ennivalót, több búvóhelyet találnak. Esetenként a vadonba való visszavitelük egyenlő a megölésükkel.

 

 

A szerzőpáros szerint sok állatvédő úgy gondolja, hogy az állatvédelem kizárólag egy állat megmentéséről szól. Ugyanakkor ezt csak átgondoltan szabad csinálni, mert előfordul, hogy egy egyed „megmentésével” egy sor más állatot döntenek a pusztulásba, esetleg emberek egzisztenciáját lehetetlenítik el. Ez pedig kifejezetten árt az állatoknak, hiszen rossz hírét kelti a társadalomban az állatvédelem ügyének. Azt is felvetik, hogy egyes, az utóbbi években radikális akciókkal feltűnő szervezetek csupán üzleti körök érdekeit szolgálják azzal, hogy az állatvédelem ürügyén megpróbálnak tönkretenni egész állattartó iparágakat.

Az átgondolatlan állatvédelmi csatározásra Szilágyi István sokszor hozza példaként a cirkuszi állatok betiltását, amiért kritikákat is kap jócskán. Európa egyre több országában tiltják be a cirkuszi vadállatok szerepeltetését. Bár Magyarországon nincs még ilyen törvény, egyes cirkuszok (nyilván a változó korszellem, illetve a vadállatok tartásának költségei miatt) önként megválnak a vadállataitól, és azokat például újonnan létrehozott szafariparkokba telepítik át.

Az állatvédő szerint a kompromisszumok nélküli tilalom egy sor újabb problémát szül, miközben az állatoknak biztosan nem lesz jobb. Nem megoldott például, hogy mi lenne a cirkuszokból kiszoruló állatokkal, ki etetné, ki gondozná őket, ha a cirkusz már nem tudna üzletet csinálni velük. Nem zárja ki a vadállatok szerepeltetésének betiltását, de ezt csak felmenő rendszerben tartja elképzelhetőnek. Tehát például megoldás lehetne, ha a cirkuszi vadállatok kiképzését tiltanák be, így nem lenne utánpótlásuk a lassan kiöregedő elefántoknak, oroszlánoknak és medvéknek. Az utóbbiaknak ad otthont egyébként a Veresegyházi Medveotthon is.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.