Jóravaló legény – így aposztrofálta Ferenc József az osztrák–magyar trónörököst, Károly főherceget. Az epés uralkodó azt is hozzátette, hogy kijelölt utódát nagyra becsüli az őszinteségéért, „de azért tud engedelmeskedni is, ha megmaradok felfogásom mellett. Attól talán végre megkímél a sors, hogy még ezt az ifjút is túléljem.”

Erzkarl

Károly valószínűleg szelíd természete, mély vallásossága miatt érdemelte ki az agg császár-király megjegyzését. A nem magántanároktól, hanem rendes iskolában tanuló (ott a neki járó Erzherzog – főherceg – titulus nyomán az Erzkarl becenéven szólított) Károly a Habsburg-családban rendhagyó módon jól megismerhette a külvilágot. Öccsével gyakran eljárt korcsolyázni a Praterbe, nevelői kíséretében pedig rangrejtve hosszabb európai utazásokat tett.

Az uralkodásra viszont nem készítették fel annak ellenére sem, hogy a trónra készülő Ferenc Ferdinánd mögött az öröklési sorban ő következett. Amikor a szarajevói merényletet, Ferenc Ferdinánd halálát követően valóban trónörökös lett, Ferenc József csapatszolgálatra küldte, s közelébe sem engedte a hatalomnak. Az öreg uralkodó halála után Károly tehát úgy került a birodalom élére az első világháború kellős közepén, hogy legfeljebb elméleti tudása volt (hiszen korábban jog- és államelméletet is tanult) a hatalmas állam működéséről, a diplomáciáról, az elődje által gondosan kiépített hivatali szervezetről.

Ottó beszalad

Miután osztrák császárként trónra lépett, viszonylag gyorsan, 1916. december 30-án sort kerítettek magyar királlyá való megkoronázására is. A pompázatos eseményt – amely töredékekből összeállított, félórás híradófelvételben ma is megtekinthető – feltételezések szerint hazai körök azért is sürgethették, hogy a Ferenc Ferdinánd föderális elképzeléseit osztó új uralkodó minél előbb letegye az esküt az ország határainak sérthetetlenségét is garantáló történelmi alkotmányra. A mindössze 29 éves király felfogását feladatának szakrális, szinte papi szerepéről jól mutatja, hogy a koronázásra Zita királynéval együtt háromnapos böjttel készült.

Az első változás, amit az udvar érzékelhetett, hogy az új uralkodó enyhített a császári etikett szigorúságán: munkatársait leültette, cigarettával kínálta, sőt ki is kísérte, ami korábban, Ferenc József esetében elképzelhetetlen lett volna. A kis Ottó gyakran szaladt át a fogadószobán, ahol a miniszterekkel tárgyalt, olykor meg is állt figyelni a beszélgetést. Mint utóbb elmondta, már ekkor a politika foglalkoztatta, sőt talán ez keltette fel az érdeklődését is. Ha a király vidéken időzött, az is előfordult, hogy családjával gyalog, nagyobb kíséret nélkül ment a vasárnapi misére.

 

A Sixtus-levél

Károly szinte az első pillanatban felvette a titkos tárgyalások fonalát az antanttal a béke ügyében; ebben egyébként Ferenc József szándékait követte, aki 1917 tavaszáig mindenképpen szeretett volna fegyvernyugvást elérni, hogy megakadályozza a dualista állam szétesését. Az új uralkodó is világosan látta, hogy a győzelem kilátástalan, csakhogy megfelelő előkészítés nélkül vágott bele a háború likvidálásába. A bonyolult, több szálon futó titkos megbeszélések, amelyekről a németek jól tudtak (hasonló tárgyalásokat egyébként ők is folytattak), nem hoztak eredményt egyrészt a nagy szövetségestől való félelem (Vilmos császár környezetében időközben elkészült az egyre gyengébb láncszemnek tekintett Monarchia megszállásának, a császár-király internálásának terve), másrészt az új közös külügyminiszter, Ottokar Czernin ügyetlenségei, Károly király határozatlansága miatt.

Pedig az 1917-es év akár alkalmas is lehetett volna a különbékére: a központi hatalmak ebben az évben jelentős sikereket értek minden arcvonalon, a francia front kis híján összeomlott, Oroszországot elnyelte a forradalom és az anarchia, Lenin pedig a bolsevik hatalomátvétel után kiadta békedekrétumát. A kialakult a helyzetben még az angolok és a franciák is nyitottak lettek volna az általános békére, illetve a Monarchia különbékéjére, a tárgyalások azonban elakadtak. Károly sem tudta elhatározni magát a háborúból való kilépésre; óvatossága mögött racionális érvek húzódtak: a hosszan kanyargó nyugati német határt nem lehetett védeni, a jóval nagyobb erőkkel rendelkező Berlin pedig, mint említettük, készen állt szövetségese megszállására.

A tapasztalatlan, naiv uralkodó hibája miatt a gyengülő, nemzetiségi ellentétekkel terhelt Ausztria-Magyarország 1918 nyarára kényszerpályára került, és gyakorlatilag a Német Császárság vazallusává vált. Clemenceau francia miniszterelnök egy, a francia területi igényekkel kapcsolatos diplomáciai összecsapás során ugyanis nyilvánosságra hozta az úgynevezett Sixtus-levelet, amelyben Károly egy évvel korábban megüzente Poincaré francia elnöknek, hogy a Monarchia támogatja Franciaországot Elzász-Lotaringia megszerzésében. A bukásig hátralévő néhány hónapban a tekintélyét vesztő Károly már csupán tehetetlenül sodródott az eseményekkel, még a lemondatása is felmerült. A posztjától a Sixtus-botrány miatt megváló Czernin közös külügyminiszter maga is – Zita királyné jelenlétében – valósággal ordítva követelte az uralkodótól, hogy távozzék. Az ifjú császár-király nemeslelkűséggel összefonódó tragédiájára pontosan érzett rá Anatole France: „Ő az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott. […] őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.”

József Attila nyaral

Károly nagy tervekkel lépett a trónra; reformjait előkészítendő uralkodása első hónapjaiban a Monarchia szinte összes vezetőjét lecserélte a közös külügyminisztertől (Burián István helyére Czernin lépett) a magyar miniszterelnökig (Tisza Istvánt gróf Esterházy Móric, majd harmadik mandátumát meg kapva Wekerle Sándor lépett). Kétéves regnálása alatt 80 ezer kilométert utazva feltérképezte birodalmát, végigjárta a frontokat. Demokratikus és szociális elképzeléseit a háborús viszonyok között csak részben tudta megvalósítani. Szinte azonnal eltörölte a hadseregben addig bevett büntetési módként ismert kikötést és vasra verést, kezdeményezte egy tekintélyes önálló magyar haderő felállítását, elrendelte, hogy azoknál az alakulatoknál, ahol többségben vannak a magyar katonák, a magyar vezényleti nyelvet kell használni. Kezdeményezésére jött létre a szociális kérdésekkel foglalkozó népjóléti minisztérium, nagyszabású gyermeknyaraltatási akciót hirdetett, így jutott el például 1918 nyarán a 13 éves József Attila Abbáziába. (Az akciót a Tanácsköztársaság is lemásolta; ők a Balatonra vitték a gyerekeket.)

A nagybirtokok felosztásával (a tulajdonosokat állami erdőkből kártalanították volna) és a magyar választójog kibővítésével kapcsolatos elképzeléseit nem sikerült megvalósítania. Túl későn jött a Monarchia osztrák felének föderalizálása (az uralkodó korábban a csehek, illetve a délszlávok bevonásával egy három- illetve négyközpontú új birodalmat akart teremteni), ez 1918. október közepén csak a hatalmas állam bomlását gyorsította fel.

 

Talpra magyar!

A forradalmakat, az összeomlást követően kialakult kényszerhelyzetben, az eckartsaui vadászkastélyba visszavonulva néhány nap különbséggel könnyek között vonult vissza előbb az osztrák, majd a magyar államügyekben való részvételtől, és előre elismerte a két ország leendő államformáját. A trónról viszont nem volt hajlandó lemondani, pedig antantkörökben olyan összeget ajánlottak volna ezért a lépésért, amely minden későbbi anyagi gondját megoldotta volna. A spanyolnáthában súlyosan megbetegedő, egy időre kerekesszékbe kényszerülő Károly 1919 márciusában települt át az osztrák kormány követelésére Svájcba.

Zita és Károly, akiket – a Habsburg-dinasztiában addig szokatlanul – mély szerelem kötött össze, öt gyermekükkel (összesen nyolc született 1922-ig) alig több mint két évet tölthetett két svájci rezidenciáján. A legnagyobb fiú, a későbbi dr. Habsburg Ottó leginkább az édesapjával eltöltött hosszú, beszélgetős sétákra emlékezett szívesen ezekből az időkből. Károly időnként magyarra váltott (kiválóan tudott magyarul, állítólag akcentusa sem volt), olykor Petőfi t szavalt, többek között – öniróniáját jelezve – az Akasszátok fel a királyokat című verset. Mondott tőle mást is; nevelőjétől, Thormássy Arthurtól tudjuk, hogy gyerekként „egy alkalommal kívülről tanulta meg a Nemzeti Dalt és kipirult arccal szavalta el annak strófáit”.

A volt uralkodónak végül a két 1921-es királypuccs miatt kellett elhagynia Svájcot. Magyarország továbbra is őrizte államformáját, élén pedig a dinasztia megbízhatónak hitt embere, Horthy Miklós állt kormányzóként – ez a tény és az antanttal kapcsolatos önáltatás bátorította fel Károlyt és a legitimistákat mindkét visszatérésre. A kísérletek elsősorban a győztesek tiltakozásán, a szomszédos országok casus bellijén buktak el. (Kérdés – eljátszva az irreális lehetőséggel –, ha az antant elfogadja Károlyt, hogyan alakul egy demokratikusabb meggyőződésű király regnálása esetén Magyarország további története?)

A második puccs után a családnak Madeira szigetén egy hűvös és nyirkos hegyoldalba kellett költöznie. A kölcsönkapott dohos levegőjű villában Károly tüdőgyulladással hamarosan ágynak esett. 1922. április 1-jén, 35 évesen hunyt el. Agóniáját Zita királyné és Ottó trónörökös kísérte, utóbbi atyja kívánságára azért is, hogy lássa, „mi a dolga ilyen esetben egy királynak, egy katolikusnak, egy férfinak”. A trónfosztott uralkodó utolsó szavaival rövid életét a Monarchia népeinek jövőbeli boldogulásáért ajánlotta fel. Utolsó gyereke nem sokkal a temetést követően született. Károlyt 2004 októberében avatta boldoggá II. János Pál, aki a Karol nevet egyébként a volt uralkodó után kapta.

Károly nagy szerencsétlensége, hogy nem békeidőben, konszolidált viszonyok között került hatalomra. Könnyen lehet, hogy akkor nemcsak a boldogok, de meghatározó nagy királyaink között is tisztelhetnénk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/14. számában, az Időgép mellékletben jelent meg április 1-jén.