– Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy lépéssel előbb nem volt szó – idézte fel Esterházy Péter több írásában is, miként került Hidegkuti Nándor oldalára egy szülők és tanárok kontra diákok iskolai focimeccsen. A legendás (hátravont) középcsatár számtalanszor teremtett új teret maga körül, hogy aztán elementáris erejű bombáival lője át azt váratlanul, az ellenfél őszinte megdöbbenésére.
Az olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes játékos és kiváló edző száz éve, 1922. március 3-án született (és húsz éve, 2002. február 14-én hunyt el). – Edzőnk nem volt. A grundról kerültünk a pályára. (…) Alig volt játékos köztünk, aki állandóan egy poszton játszott volna. A védelemben, fedezetben vagy a csatársorban egyformán megfeleltünk. Ezáltal sokoldalú játékosok lettünk – mesélte Hidegkuti az Óbudától Firenzéig című, 1961-es portrékönyvben. (Ön)elemzése annak ellenére sokatmondó, hogy a kötet szigorú sorvezetők mentén született meg, ahogy azt később a főszereplő a Nemzeti Sportnak adott interjújában elárulta, „semmit sem lehetett” megírni, vagyis a portré a valóság szocialista erkölcsök szerint torzított képét tükrözte.
Volt mit eltitkolni, hiszen Hidegkuti polgári családba született – a nevük eredetileg Dvornik volt –, anyja gyárigazgató, apja az első világháború veteránjaként a vitézi rend tagja, és a titulus a fiatal játékos neve előtt is kötelezően tűnt fel az 1945 előtti sportcikkekben. Ilyen háttérrel a negyvenes évek végétől nehéz volt messzire jutni, hacsak nem nyilvánvalóan – és a rendszer számára előnyös módon – zseni az ember. Hidegkuti az volt.
Ahogy Sebes Gusztáv is: a magyar válogatott legendás szövetségi kapitánya tudta, hogy a nyurga gólvágó tökéletes társa lehet Puskásnak és Bozsiknak, így mindent megtett, hogy a kényelmetlen múlt ne álljon a focista és a csapat útjába. – Azt mondta: az elvtársak fejéből ki kell törölni, kik voltunk. Ki kell találni egy másik Hidegkuti családot. És ezt az újat egy film segítségével be kell mutatni az elvtársaknak, az országnak. Sebes Guszti bácsi maga dirigálta a filmet, amit aztán a Filmhíradóban közzé is tettek. Ebben az édesanyám már munkásnő volt, nagy kendővel a fején a gépnél serénykedett. Élmunkásnő lett – mesélte Hidegkuti. A terv bevált, a játékost elfogadta a rendszer, a stabil válogatottságra azonban még várnia kellett.
De térjünk vissza még a kezdetekhez. Az Óbudán született Hidegkuti eleinte rongylabdát rúgott a Schmidt-kastély (a mai Kiscelli Múzeum) parkjában, ha pedig az őr kikergette a gyerekeket, akkor a Margit-kórházzal szemközti beépítetlen telkeken, vagyis a híres Bajzám nevű területen folytatódott a meccs. Akkoriban kapta becenevét: „Gacek” – magas volt, és vékony, Óbudán ez elegendőnek bizonyult a gacekséghez, ami a helyi „tájszólásban” girnyót jelentett. Az Újlaki FC vezetői figyeltek fel a tehetséges fiúra, akit gyorsan le is igazoltak, és Hidegkuti egészen 1940-ig maradt az egyesületnél. Később megfordult a Gázgyár, az Elektromos, majd a Herminamezei AC csapatában is, 1947-ben került az MTK-hoz, és tizenegy évvel későbbi visszavonulásáig viselte a kék-fehér mezt.
Még ugyanebben az évben első válogatottságát is megünnepelhette – nem mindennapi körülmények között. Mivel az akkori posztján játszott Szusza Ferenc is, Hidegkuti sokáig csak kiegészítő embernek számított, így 1945. szeptember 30-án csupán nézőként látogatott ki a magyar–román barátságos meccsre. Talán ő lepődött meg a legjobban, amikor Gallowich Tibor akkori szövetségi kapitány szólt neki: öltözzön, Szusza sérült, ő játszik a helyén. Hidegkuti átöltözött, és rúgott két gólt a 7–2- re megnyert meccsen. Ezt követően azonban sokáig nem jutott lehetőséghez, öt év alatt csupán nyolcszor szerepelt a válogatottban.
Sok minden közrejátszott ebben, egyebek mellett a formaingadozás, amire váratlan magyarázatot adott a korabeli sajtó és maga a focista is. – Kevés olyan játékos van a magyar labdarúgásban, mint Hidegkuti Nándor. A legtökéletesebb labdaművész. Az egyik héten ragyogóan játszik, de a rá következő vasárnap előfordulhat az is, hogy szinte a labdába sem rúg – írta a Szabad Nép 1947 decemberében. – Évekkel ezelőtt akkor tűnt fel a Gázgyár csapatában, amikor a kis egyesület a Magyar Kupában legyőzte a nagy Ferencvárost. Hidegkuti azóta hosszú utat járt meg. Nemcsak a civil életben, ahol naponta ötven-hatvan emeletet kellett megmásznia, mint óraleolvasó, hanem a sportban is – nem tréfált az újságíró: a kor egyik legjobb focistája napközben gázórákat olvasott le, este edzeni ment. – Munkahelyemen most már jobb beosztásom van; ennek köszönhetem, hogy az MTK-ban néha-néha „kifut” a játék – indokolta Hidegkuti, hogy a váratlan gólcsend után ismét tucatszám szerzi a találatokat.
A kék-fehér egyesületnek nem csupán becenevét köszönhette – huszonöt évesen lett „Öreg” –, ott vált meghatározó játékossá. Ebben nagy szerepe volt Bukovi Mártonnak, a csapat edzőjének, ő találta ki Hidegkuti számára a hátravont középcsatár posztját, ami a magyar válogatottban is remekül bevált: a szokásosnál jobban visszalépő támadóra kilépő védők mögött üresen maradt területen Puskás és Kocsis kedvére száguldozhatott. Az 1952-es helsinki olimpián Hidegkuti már kirobbanthatatlan volt a nemzeti csapatból, a svédek elleni elődöntőben gólt is szerzett. Élete talán legjobb – de mindenképpen legemlékezetesebb – meccsét egy évvel később játszotta a Wembley-ben. Az angolok elleni 6–3 során háromszor is betalált, első góljára 50 másodpercet kellett várni, a tizenhatosról lőtt bombával mintha évtizedekkel megelőzte volna a korát.
Az 1954-es svájci világbajnokságon is a csapat egyik legjobbja volt, Brazília és Uruguay ellen is gólt szerzett – a negyeddöntőben és az elődöntőben –, a fináléban azonban, ahogy ezt később felidézte, hiába próbálkozott, képtelen volt bevenni az NSZK kapuját. A váratlan vereséget – csak a rend kedvéért, 3–2-re nyertek a csoportmeccsen 8–3-ra elvert németek – sosem tudta elengedni, bár az Esterházy Péter írásában felidézett iskolai meccs szünetében a nagypapakorú focista már szenvtelenül reagált a kudarc okát firtató kérdésére: „Elmúlt, mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.”
Hidegkuti az elbukott finálé után még négy évig szerepelt a válogatottban, amely Puskás, Kocsis és Czibor emigrálása után már messze nem volt Aranycsapat, de még jó ideig a világ elitjéhez tartozott. Az „itthon maradt” futballistára az egyik legmegbízhatóbb játékosként tekintett a hatalom, aminek egyértelmű jele volt, hogy Keleti Márton A csodacsatár című, 1956 nyarán készített, de csak 1957-ben bemutatott filmjében vele pótolták Puskást. Az „árulóvá lett” Öcsi jeleneteit egyszerűen kivágták, és újraforgatták a Száguldó Őrnagynál lényegesen visszafogottabb Hidegkutival. Ez volt a hivatalos kópia a Kádár-rendszerben, ma már ugyanakkor az eredeti, Puskással készült változatot láthatjuk, mivel egyelőre csak ezt digitalizálták.
A hatalom tett még egy gesztust a játékos felé, amikor aktív pályafutása lezárultával hozzájárult, hogy külföldön vállaljon edzői megbízatást: 1960-ban az olasz Fiorentina mestere lett. De a látványos engedékenység ellenére sem hazudtolták meg magukat az elvtársak, Hidegkuti feleségét magával vihette Firenzébe, de két gyermekük itthon maradt, nehogy a házaspárt elcsábítsa a Nyugat. Jó előre közölték velük ugyanis, hogy csak három évig maradhatnak kint, utána itthon számít Hidegkutira a sportvezetés. Így hiába csinált élcsapatot a Fiorentinából, hiába nyert olasz kupát és Kupagyőztesek Európa-kupáját a korábban lesajnált egyesület, nem hosszabbíthatta meg a kétéves kontraktust újabb két esztendővel, az olasz klub legnagyobb megdöbbenésére elszerződött a Mantovához egy évre, majd hazatért.
Itthon a Győrt, a Tatabányát és az MTK-t is irányította, majd egy lengyelországi kitérővel Egyiptomba ment, ahol 1973-ban az Al Ahly mesterének nevezték ki. A csapattal öt bajnoki címet nyert, de mivel a csúcson akarta abbahagyni, és a honvágy is kínozta, hét év után elköszönt Kairótól. Hazatérve már nem vállalt gyakorlati szerepet a labdarúgásban. Hosszú betegeskedés után, 2002-ben hunyt el. Nevét azóta őrzi az MTK Hungária körúti stadionja.
– Szép volt a játékos-pályafutásom – összegzett egy interjúban. – Amikor a válogatottban kimentünk a pályára, óriási élmény volt, hogy rengeteg külföldi jött el mérkőzéseinkre, mert szép játékot akartak látni. Szeretet vett körül bennünket mindenütt, s öröm volt hallgatni a mérkőzés előtt a magyar Himnuszt. Edzőként is nyugodt légkör volt körülöttem. Elmondhatom, úgy éltem és dolgoztam, ahogy én akartam. Boldog ember vagyok.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/9. számában jelent meg, február 25-én.