Konopás Noémi interjúja a Mandiner hetilapban.

A nevelés az élet szolgálata – szól a hitvallása. Pontosan milyen a jó nevelés?
Olyan, ami nem a pillanatnyi sikert vagy a holnaputáni teljesítményt, hanem az életet, a fejlődést és a boldogulást szolgálja, hangsúlyozom: hosszú távon. Négy gyermekem, öt unokám van, tanár vagyok, iskolát vezettem, alapítottam, mindenféle korosztállyal dolgozom együtt. Azt tapasztalom, hogy sok ismeretünk van a dolgokról, rengeteget tudunk akár a neveléstudomány, akár az agykutatás területén, de az információkat valahogy nem tudjuk átültetni az életbe. Nincs híd a neveléstudomány és a gyakorlat között. Mindig is az volt a célom, hogy híddá váljak a tudomány és az élet, a felfedezések és a hétköznapok között azért, hogy a szakma valóban a hosszú távú fejlődést segítse.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban?
Ha az idegrendszer pályáit képletesen lefordítanánk hossz­mértékre, akkor a racionális kéreg körülbelül tizenegy milliméternyi lenne, ami eltörpül a döntéseinket nagyban befolyásoló, tizenhat kilométernyi tudatalattinkhoz képest. Az érzelmeknek nincs központjuk az idegrendszerben, hanem behálózzák az egészet, tehát minden döntésünket, sőt még a memóriánkat is az érzelmeink támogatják. A kéreg intelligenciája az IQ, a hálóé az EQ, az érzelmi intelligencia. Így egyedül az a valamirevaló nevelés, amely hozzáfér az érzelmekhez is. Freund Tamás neves agykutatónk is hangsúlyozza, semmilyen ismeret nem jut el a hosszú távú memóriába, csak az, amelyet az érzelmek, ha úgy tetszik, „lepecsételnek”. Ehhez elengedhetetlen az élmény, a tapasztalat és az érzelmi azonosulás. Nem mai felfedezés: Arisztotelész szerint azt, amikor csak az elmét tanítod,
de a szívet nem, nem volna szabad tanításnak nevezni.

Tud példát mondani?
Nézzük meg, mi történik az iskolában. A hétévesek még nem tudnak elvont fogalmakat megérteni, mégis jövünk nekik a köbdeciméter és a liter összehasonlításával ahelyett, hogy egy kancsó vízzel egyszerűen megmutatnánk. Az alanyt és az állítmányt szintén nem képesek felfogni. Ezek után nem csoda, ha lassan becsukódik a kíváncsiság; ez nem értelmi, hanem érzelmi intelligencia kérdése. Ha nem fejlesztjük az érzelmi intelligenciát, akkor az ismeretek sem maradnak meg hosszú távon, vagyis kis túlzással a felejtésnek tanulunk. Sokan azt gondolják, mindent megadnak a gyerekeknek a családban. Persze, van fűtés, ellátás és tető a fejük felett, de az érzelmi hálóhoz nincs idő hozzáférni, mert nincs beszélgetés, hancúrozás, szemkontaktus, érintés, közös étkezés, és nincs meg az együttlét légköre sem. Márpedig ez is sokat segítene az érzelmi háló fejlesztésén, ahol egyébként a döntéseink hetven százaléka születik.

Visszatérve az érzelmi és az értelmi intelligencia kérdésére, a jelenlegi iskolarendszer milyen arányban fejleszti a kettőt?
A mai magyar iskolarendszer még mindig ott tart, hogy kilencven százalékban az IQ-t fejleszti. Alapvetően zenetanár, karvezető vagyok, művészetpedagógiából doktoráltam. Fájdalmas azt látni, hogy még a művészeti nevelés is ott toporog, hogy melyik zeneszerző hány szimfóniát írt, és hogy ki hányban született. Hol marad az érzelmi intelligencia? Merthogy csak akkor van esélyünk az egész személyiséget megmozdítani, ha bejutunk az érzelmi hálóba. Daniel Goleman az Érzelmi intelligencia című könyvében megcáfolja azt a tévhitet, miszerint csak az IQ számít a munkaerőpiacon. Például az egyetemen is kitűnők mindössze negyede tartotta a szintet a szakmájában tíz évvel a középiskola elvégzése után. Azt gondoljuk tehát, hogy minden jó, kapja az okleveleket, érmeket, plecsniket, Porschét érettségire. (Nevet) Aztán tíz év múlva az egész nem ér semmit. És akkor még csak a szakmai részről beszéltünk. Az a kérdés el sem hangzott, hogy „találtál-e társat?”. Vagy: mi van az édesanyáddal? A gyerekeddel? Az isteneddel? És veled mi van? Nem egy csúcsvezetőt láttunk már három diplomával, aki közben érzelmileg – elnézést a kifejezésért – egy tapló. Lehetséges, hogy mindent tud, de kérdezem: elő tudja-e csalogatni a beosztottjaiból a teljesítményt? Egy érzéketlen ember aligha. Hiába vannak szuperokos tanáraink, ha az érzelmi intelligenciájuk fejletlen, a gyerekek sem tudnak hozzájuk kapcsolódni, így pedig belső motivációt sem tudnak ébreszteni a rájuk bízott emberekben.

Hogyan lehet fejleszteni az érzelmi intelligenciát?
Jó hírem van, mert bár az IQ egy bizonyos szint után nem fejleszthető, az EQ életünk végéig. Mégpedig valóságos és nem virtuális élményekkel, együtt kell lenni, kapcsolódni: kórus, tánc, dráma, szánkózás, párnacsata, beszélgetés. Ez utóbbi azért jó, mert ha beszélgetünk, a másik ember érzelmeiben is részt vehetünk. A másik fontos elem a kötődés. Ma a házasságok jó része szétmegy, de ha kilencven százalékban az ismereteket bővítjük az iskolában, akkor ne kérjük számon, hogy miért nem tud valaki negyvenévesen kapcsolódni. Az érzelmi intelligencia egyáltalán nem fejleszthető magyarázattal, információközléssel, tehát úgynevezett iskolás módszerekkel.

Ha az érzelmi intelligencia fejlesztése elengedhetetlen a tanítás-nevelés sikeréhez, ráadásul nem is ördöglakat, miért nem végzik a pedagógusok az iskolákban?
A tanulásmódszertan évek óta mondja, hogy a hatékony tanulás feltétele a kíváncsiság, a „csinálás” és a tévedés. Mind elmarad, mert nincs rá idő. Ahogy mondtam, hiányzik a híd. Hiába tudjuk, mit kellene tenni, a rendszer elképesztően lassan mozdul. És ez nem pénzkérdés. Az első, amin változtatni szükséges, az értékelés. Óriási hatalom ez, hiszen az önértékelésünk és az énképünk ebből épül, abból a tükörből, amit a számunkra fontos emberek mutatnak; diákként ők a tanáraink. Gondoljunk bele, hány értékes ember jár terápiára, hogy összerakja az önbecsülését. Miért? Mert csak a tudásáról tartottak neki tükröt. De ki segített elsajátítani a kitartást, a kudarctűrést, az együttműködést, a kreativitást, az érzelmek kifejezésének képességét, mások segítését vagy éppen a humort? Első osztálytól kezdve értékeljük a gyereket: piros pont, hármas, százalékok – de szépen kérem, terjesszük már ki az értékelési rendszerünket az érzelmi intelligencia készségeire is! Mérjük a gyerek teljesítményét saját magához is! Például mondjuk el neki, hogy bár most hármast kap, becsüljük, hogy óriási munkát tett a felkészülésbe. Szánjunk időt a szöveges értékelésre is, és inkább gondoljuk át, hol lehetne csökkenteni a rengeteg fölösleges tanári adminisztrációt.

Ha már virtuális élmények, az online szülői értekezlet nagy részében a gyermekek eszközhasználata a téma. Az órákon pittyegnek az okosórák, megy a telefonozás a pad alatt, otthon pedig egymás zrikálása a kibertérben. Miért engedi ezt a szülő és az iskola?
Tény, hogy nem tett jót a járvány a folyamatnak. Nem tartom jónak, hogy továbbra is a KRÉTA elektronikus felületen keresztül kapják az összes feladatot, így rajta kell lenni a kütyükön. Az okoseszközök hasznosak, de túlságosan rászoktunk a használatukra. Nemhiába járnak a Szilícium-völgy kutatóinak gyerekei tizenkét éves korig „fertőzetlen” – vagyis okoseszközmentes – iskolákba. A kütyük kifejlesztői tudják, mit művel a gyerekek agyával az eszköz; amíg nem alakul ki a gondolkodási struktúra, addig szinte nullára kell csökkenteni a telefonhasználatot. Franciaországban kitiltották az összeset az iskolákból tizenkét éves korig. Magyarországon is több intézményről tudok, ahol reggel elveszik a diákoktól, és órák után visszaadják. Ha ott van náluk az eszköz, ne csodálkozzunk, hogy elő is veszik. Hogyne vennék elő, hiszen dopamint termel! Több közösségimédia-fejlesztő is elmondta, hogy amikor tudatosult bennük, hogy erős függést okozó dopamint – tehát gyakorlatilag drogot – termelnek, és azt adják el, otthagyták a munkájukat. Profi csapatok, neves idegkutatók dolgoznak azon, hogyan építsék fel ezeket az eszközöket, hogy minél letehetetlenebbek legyenek. A felnőttnek is nehéz megállni, hát még a gyereknek, akinek az idegrendszerében még nem fejlődött ki a fékrendszer sem.

Az iskola személyiségi jogokra hivatkozik, a szülők meg arra, hogy el kell érniük a gyerekeket.
Miért akarja elérni a matek és a fizika között? Akkor érjék el a diákok egymást meg a tanárt. És az nem a gyerek személyiségi joga, hogy a gondolkodása kialakuljon? Márpedig nem alakul ki, ha rátapad a telefonra. A személyes kapcsolódás –szemkontaktus, ölelés, érintés – során igen, a képernyőt bámulva viszont nem keletkezik oxitocin az emberi szervezetben. Csíkszentmihályi Mihály figyelmeztetett arra, hogy ha a személyes és a virtuális kapcsolódás közötti egyensúly a virtuális felé billen, akkor a test egy idő után leáll az oxitocintermeléssel. Vagyis nem érdeklik majd az emberi kapcsolatok, nem keresi a más jellegű örömforrást.

Mégis megkapják a gyerekek ezt a drogot. Még az éttermekben, orvosi rendelőkben is ezzel bírják őket csöndre.
Látott már olyan gyermekvigyázót, aki másodpercek alatt megállítja a gyermeket? Nos, a telefon ilyen. Jól tudom, hogy kisgyermek mellett nemhogy elmosogatni nem lehet, de egy telefont lebonyolítani vagy egy gondolatot végiggondolni sem. A telefonnal azonban megoldódik minden, odatesszük elé, és szabadok vagyunk. Étteremben még halat is tudunk enni! Igen ám, de közben transzban van a gyerek agya, és leáll a testérzékelés. Nem véletlenül gyártanak felnőttpelenkát a videójáték-függőknek. Ha velük ezt teszi, mit okoz a gyermeki agyban? Aztán majd nézünk az iskolában, hogy nem alakultak ki az alapvető készségek. Egyensúlyérzék nélkül nincs matematikai készség, egyensúlyérzék meg nincs fára mászás, hinta, csúszás-mászás nélkül. Nincs finommotorikus képesség és olvasás sem ujjtudatosság – gyöngyfűzés, kukoricafosztás – nélkül. Az okoseszközök kiszívják a gyereket a természetes tanulásból és a családból.

Hogyan kellene korlátozni a gyerekek képernyőhasználatát?
Hároméves korig semmi képernyő! Óvodáskorban lehet egy-két mese, maximum fél órában, szűrve, és beszélni kell a látottakról, mert a feldolgozatlan információ agressziót okoz. Kisiskoláskorban is korlátozzuk a használatot, amíg a gondolkodási pályák ki nem alakulnak. Hatalmas harc ezt végigvinni, de a médiakezelés tanulható és tanítható. Eljött a felelős szülők és nevelők ideje, nem bízhatjuk rá magunkat egy lelkiismeretlen iparágra.

Nyitókép: Mátrai Dávid