Torzult emlékezet

Népmesei motívumokkal és összeesküvés-elméletekkel próbálták megérteni az igazságtalan békét – mondja a történész, akivel a megszállás ellen fegyvert fogott valóságos hősökről és áldozatokról is beszélgettünk.

¬ A Trianon-legendák a cáfolatokkal nem fogynak, inkább szaporodnak, legalábbis ezt mutatja, hogy a 2010-es kötete után most megjelent a folytatás, Száz év múlva lejár? címmel. Kell vagy érdemes egyáltalán cáfolni ezeket a városi legendákat?

Ezen én is elgondolkodtam. Például a kitalált Apponyi-idézet, miszerint a magyar békedelegáció vezetőjeként azt vágta volna az antanthatalmak szemébe, hogy „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját” – ez a közösségi médiában mémként terjed szélsebesen. Én meg ósdi módon, könyvben cáfolom több év késéssel. Nyilván nem találkozik a kettő közönsége. A Trianon-legendák erejének valószínűleg mélyebb oka van. 1945 után megszűnt az a hierarchia, hogy a kutatás eredményei megjelennek a tankönyvekben, ami aztán lecsorog a köztudatba. Ezzel szemben a politika mondta meg, mit tanítsanak, mit kutassanak. Amikor megjelent a nyilvánosságban egy-egy, a kánonnal szembemenő információmorzsa, annak revelatív ereje volt, és lehetetlen volt ellenőrizni. Az internet megjelenése után pedig ez a hierarchia már nem állítható vissza soha többé. Mégsem céltalan a munka. Aki hinni akar ezekben a legendákban, tegye, de mostantól lehetősége van megtudni az igazságot is.

VERES VIKTOR

¬ A könyvéből úgy tűnik, két típusa van a Trianon-legendának. Az egyik azokról szól, akik hősiességgel, furfanggal megvédték szűkebb pátriájukat. Honnan erednek ezek?

Leginkább népmesei motívumokból építkeznek. Például az apró, határ menti Zajtán nagy kultusza van Gaál Lajos kántortanítónak. A legenda szerint a falu annak köszönheti, hogy ma Magyarországhoz tartozik, hogy levelet írt egykori osztálytársának, Huszár Károly miniszterelnöknek. Igaz, akkor már nem Huszár volt a miniszterelnök. A történet közben az országos emlékezetnek is része lett, Vujity Tvrtko például filmet forgatott a legenda alapján. Somoskőújfalu 1924-es visszatértét pedig annak tulajdonítják, hogy Krepuska Géza fülészprofesszor megműtötte a határmegállapító bizottság brit tagját, aki hálából az antantnál közbenjárt a faluért.

¬ Vannak aztán a gonosz ármánykodók, megvezetett antantszakértők, szabadkőműves összeesküvés, vagy hogy Georges Clemenceau azért szúrt ki a magyarokkal, mert gyűlölte a magyar származású menyét.

Ezek pedig az összeesküvés-elméletek klasszikus sémáját követik. Legjobb példa erre a szabadkőműves narratíva. Ahogy minden összeesküvés esetében, itt is van valóságmag. A Monarchiában, amikor haza és haladás még összeegyeztethetőnek tűnt, a magyar liberális politikusok egy része valóban szabadkőműves volt. Én végignyálaztam az itthoni és a párizsi Grand Orient páholy vonatkozó iratanyagát, amiből az derül ki, hogy a magyar szabadkőművesek valóban lobbiztak a saját csatornáikon, de épp azért, hogy ne szakítsák szét az országot. Ezek a nemzetek feletti szervezetek, mint a szociáldemokraták is, a háború alatt fegyelmezetten beálltak a saját nemzetük mögé. A szomszédos államok szabadkőművessége igyekezett felhasználni a kap­csolatait saját céljaira. A későbbi román miniszterelnök be is lépett egy francia páholyba, azzal a kimondott céllal, hogy a Bánság megszerzéséért lobbizzon a szerbekkel szemben, akkor, amikor a kérdés már eldőlt. De egyetlen sor sem volt arról, hogy a magyar „testvérek” az ország feldarabolását kérték volna az antanttól. A döntések bonyolult hatalmi, politikai érdekek alapján születtek.

¬ Talán épp ezért születnek meg a legendák?

Apósa mindenkinek van, furmányos vidéki embereket mindenki ismer. Ezek az átélhető történetek egyszerűbb magyarázattal szolgálnak a valóságosnál. Van, amit csak később ruháznak fel ezzel a szereppel. Clemenceau magyar menyéről például tudtak 1920-ban is, akkor azonban még pozitívumnak tekintették, a magyar politika részéről terv is született, hogy felkeresik, és a segítségét kérik. Akkor egyébként már elvált tőle Clemenceau fia, de ő a családdal maradt, 102 éves korában, 1983-ban halt meg. Levelezésük tisztelet-, sőt szeretetteljesnek mondható, szó sem volt tehát gyűlöletről. De természetesen a magyarokkal tényleg ellenséges Clemenceau-t semmilyen családi kapcsolat, kérés, ellenszenv nem befolyásolta volna, kizárólag Franciaország hatalmi érdekeit képviselte a határok kijelölésénél. Az a legenda, hogy az Ipolyt és a Ronyvát a szlovákok hajózható folyónak hazudták, azért húzódik ott a határ, csak az 1930-as években, a bécsi döntések idején jelent meg. Az pedig, hogy a békeszerződés még a csonka országban is előírta bizonyos vasútvonalak egyvágányúsítását, csupán 1945 után bukkant fel. Addigra már valószínűleg elhalványult az a tudás, hogy például a Budapest–Kunszentmiklós vonal második vágányát takarékosságból szedték fel. Azért, hogy a Duna bal parti vasútvonalának az elvesztése miatt Győrtől Hegyeshalomig az előbbi síneiből építhessék meg az ott jobban hiányzó második vágányt.

¬ Ha jól értem, ezek a legendák spontán születtek. Vagy a politika is benne volt?

Abszolút alulról jöttek, de a politika használta őket, először a MIÉP, a kisgazdák, majd a Jobbik és a Mi Hazánk, most már sokszor a Fidesz is. A határközségek sok esetben traumatizált közösségek voltak. Hiszen megfosztották őket természetes kapcsolataiktól, az 1950-es években pedig volt példa kitelepítésre is, a határsáv elválasztotta őket a világtól. 1990 után ezekben a válságrégiókban a közösségépítés eszközei voltak a Trianon-legendák, ezért támogatta azokat a politika, és ezért nem is lehet különösebben elítélni őket. Néhány esetben persze volt alapjuk a legendáknak, valóságos fegyveres ellenállás volt például Balassagyarmaton, ahol az ősellenségek, a jórészt szociáldemokrata helyi vasutasok és a vármegyei dzsentrik összefogtak, hogy kiszorítsák a cseheket a városból az antant által kijelölt határok mögé.

¬ Volt értelmük ezeknek a helyi ellenállásoknak?

Jó néhány incidens híre el sem jutott Párizsba, a békekonferenciára. Ám annak, hogy a határkijelölés pillanatában egy község épp milyen fennhatóság alatt állt, igenis volt jelentősége, hiszen bizonyos alkupozíciót jelentett. A valós eseményekről azért jó lefejteni a legendákat. Az előbb említett Balassagyarmat esetében például máshogy emlékeztek a szociáldemokraták, máshogy a városi középosztály tagjai és máshogy a katonák. Az sem igaz, hogy teljesen alulról jövő ellenállás lett volna. A Károlyi-kormány is támogatta, csapatokkal, páncélvonattal. Nekik nem elsősorban a város visszaszerzése volt fontos, hanem a salgótarjáni szénmedence megtartása. Maga Edvard Benes, az akkori csehszlovák külügyminiszter is önmérsékletre intette a sajátjait, mert úgy érezte, a mohóság visszaüt, és más területi követeléseiket gyengíti. Fontos volt tehát a helyiek ellenállása, de ennek némileg torzult emlékezete maradt fenn.

¬ Keveset beszélünk ezekről a hősökről. Kikre lehetnénk büszkék?

Thurner Mihály soproni polgármester sokat tett azért, hogy a város magyar maradjon, vagy Balassagyarmaton Such István mozdonyvezető és Pongrácz György főjegyző, akit a csehek elhurcoltak, és súlyos börtönbüntetésre ítéltek. Az 1918 végén összeverődött Székely Hadosztályt vezető Kratochvil Károly is bizonyos értelemben filmre kívánkozó hős volt. Ők álltak ellen a legszervezettebb módon a román hadseregnek, de a Tanácsköztársaságot elvi okokból nem szolgálták, letették a fegyvert.

¬ Hány áldozata volt a trianoni határmegállapítások idején történt összetűzéseknek?

Meglepően sok helyen volt ellenállás, de az áldozatok számáról csak becslések vannak. A román hadsereg magyarországi megszállása legalább 1200 halottat követelt, és ebben nincsenek benne a katonai hadműveletek áldozatai, hiszen a románokkal szemben volt reguláris ellenállás is – erről újabban például Perczel Olivér publikál sokat. Előfordultak a rekvirálás ellen felkelt parasztokra leadott sortüzek, az elfogott felkelők kivégzése, halálra verése. Kelet- és Dél-Magyarországon 1919 elején óriási sztrájk bontakozott ki a román és a szerb megszállás ellen, amit brutálisan, sok áldozatot követelő módon törtek le az utódállamok. Az elcsatolt területeken számos szimbolikus ügy kapcsán, például a magyar emlékművek lebontása ellen tüntetőkkel szemben is, gyakran kíméletlenül léptek fel. A pozsonyi sortűznek öregek és gyerekek is áldozatul estek. Összesen 2–4 ezren halhattak meg az impériumváltás idején. Nem is beszélve a nemi erőszakokról, a botozásokról. Összehasonlításul: a fehérterrornak 800–1000, a vörösterrornak 400–500 áldozata volt. Még kevesebbet tudunk az osztrák–magyar hadsereg megszállás alatti ténykedéséről Ukrajnában, Romániában, Szerbiában: erről magyar kutatás alig van, osztrák már inkább.

¬ Hogyan kezelte vagy használta fel a Horthy-rendszer ezeket a sérelmeket?

A kezembe került egy gyűjtemény, amiben az elcsatolt területekről menekült polgári iskolai tanárok írták le 1920 nyarán, mi történt velük otthon és menekülés közben. Ez a Horthy-rendszer hajnala volt, de látható, hogy azonnal megszületett az ellenforradalom korának narratívája: a Károlyi-kormányt, a Tanácsköztársaságot, a mohó nemzetiségeket jelölték meg bűnbakként a tanárok, holott többen elismerték, hogy kezdetben szimpatizáltak Károlyival. Nagyon gyorsan azonosultak tehát a rendszerrel, igaz, ők állami alkalmazottakként a főnökeiknek írták a jelentést, de látszik, hogy a rezsim tudott támaszkodni a meglévő közérzületre. Ráadásul a Horthy-kor mégiscsak megteremtette a rendet, és stabilizálta a közellátást. Mesterségesen alacsonyan tartotta a kenyér árát, méghozzá úgy, hogy a termelők is a pénzüknél voltak, ezzel véget vetett az éhséglázadásoknak. Akkor a csirke far-hát meg az étolaj még nem játszott szerepet a közélelmezésben.