Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

A közvetlenül az ukrán határ mellett fekvő Barabásra folyamatosan érkeznek a menekültcsaládok. „Újabb és újabb kihívásokkal nézünk szembe. A létszám is kiszámíthatatlan” – mondja a Mandinernek a határátkelőre kitelepült Katolikus Karitász helyi koordinátora. A melegedőben negyven-ötven fő fér el kényelmesen, sokakat a határról azonnal visznek tovább rokonok vagy szervezett fuvarok. Akinek nincs továbbjutási lehetősége, annak a karitászosok segítenek. A határon kiderül az is, kik érkeznek iratok nélkül vagy hiányos iratokkal, nekik az idegenrendészet segít. „Ételt, italt, melegedési és alvási lehetőséget adunk nekik, a gyerekek játszhatnak, rajzolhatnak, sokan ki is rajzolják magukból a traumáikat. Érdekes, hogy minden gyermek képén megjelenik a háború, a hazájuk, a repülő vagy a bunker, és minden rajzon a kék és a sárga szín dominál. Orvosi ellátást is nyújtunk, vannak pszichológusaink, tolmácsaink, s vannak papjaink is.”

Kifelé adományokkal eddig viszonylag zökkenőmentesen lehetett átkelni a határon, ám a helyzet változóban van. Egy kisteherautóval és két kisbusszal indulunk el, s talán épp ez a szerencsénk, mert a nagy kamionok egy részét a vámon lefoglalják. Bár ott helyben nem mondják, miért, a helyiek információi szerint a rakományt egyből kiküldik a frontra. Nem számít az se, hogy a helyi lakosságnak vagy célzottan a kárpátaljai magyarságnak küldték őket. Mi három és fél órát állunk a határon, ugyanis tételesen lepapíroztatnak mindent, amit szállítunk. Az ukrán vámosok mindenre, ami csillog vagy értékesnek tűnik – például a Karitász orvosmissziójában szállított orvosi műszerekre – rákérdeznek: „Ez drága? Értékes?” Ha annak találják, lefoglalják, ha nem, továbbengedik.

A határon nyugat felé tömött sorokban állnak luxusautóval és dzsippel katonakorú férfiak, a határőrök pedig gond nélkül engedik ki őket. A helyieket faggatjuk, hogyan lehetséges ez. Hiszen mi azt hallottuk, hogy azokat a tizennyolc és hatvan év közötti férfiakat, aki megpróbálnak távozni az országból, illegális határátlépési kísérlet miatt megbüntetik, s egyből viszik a frontra. Több ezer dollárt fizetnek „az életükért” – kapjuk a választ. És ilyen figurákból átmegy több száz egy nap. Nagy üzletelések mennek – most is – a határon. Vannak, akik meg tudják fizetni a kimenekülés árát. Aki nem, az belföldön bujkál – vagy kénytelen bevonulni a seregbe, mást nem tehet.

Sötétedéskor Beregszászra jutunk, ahol a Karitász adományokat ad át a Kelet-Európa Missziónak. Az adományokat elszármazott, kiköltözött magyarok küldték otthon maradt családtagjaiknak, ismerőseiknek. Mint megtudjuk, az üzletek utánpótlása egyre kevésbé megoldható: vannak még áruk, de mindenütt látni üres polcokat.

Következő állomásunk Nagyszőlős. Miközben megállunk lepakolni a karitászos adományokat – hálózsákokat, élelmet, matracokat, gyerekruhát, pelenkát –, Németh Sándort, a Nagyszőlősi Szociális Karitatív Központ vezetőjét kérdezzük. Elmondja, hogy a boltokban a termékek utánpótlása azért kezdett akadozni, mert a kamionok nagy részét kelet felől már nem engedik át a hágón, a Kárpátokon túl tartják, és átcsoportosítják a frontra vagy az ostrom alatt álló városokba. „Amikor kitört a háború, Kárpátalján az első napokban eluralkodott a pánik. Nem lehetett sem üzemanyagot, sem élelmiszert vásárolni, minden bizonytalanná vált. Mi a Katolikus Karitászhoz intéztünk segélykiáltást, kértük, hogy segítsen nekünk és a rászorulóknak. Itt, a központban ugyanis működik egy ingyenkonyha, amely naponta százhetven embernek ad meleg ebédet. Ha viszont nincs élelmiszer, nem tud működni” – magyarázza a Mandinernek Németh Sándor.

Nagyszőlős után Gyertyánligetre érkezünk: egy 3500 fős mélyszórvány-településen járunk, egészen fent a Keleti- Kárpátokban. Egyrészt gyönyörű a táj, annyira magasan vagyunk, hogy csupa hó minden, másrészt viszont elképesztő szegénység és szedett-vedettség jellemzi a környéket. Ahogy haladunk egyre beljebb az országba és egyre feljebb a hegyekbe, mindannyian ösztönösen csendesebbek leszünk. Érezni, hogy ez a vidék már kevésbé ismerős, kevesebb emberrel tudunk szót érteni, s akik szóba állnak velünk, azok is sokkal ridegebbek.

Gyertyánligeten pár évvel ezelőtt még hétszáz magyar lélek élt, mára jóval kevesebben maradtak, rengetegen kivándoroltak a jobb élet reményében nyugati országokba, illetve sokan menekültek el a településről a háborús időszak kezdete óta. A helyiekkel ma már nehéz szót érteni. Egyrészt alig találni olyat, aki beszéli a magyart, s aki beszéli, az is rettentően töri, nagyon kell fülelni, hogy mit is próbál mondani. Angolul szinte senki nem beszél. Másrészt a hírforrásaik borzasztóan egyoldalúak lehetnek: amikor megtudják, hogy Budapestről vagyunk, láthatóan nem repesnek a boldogságtól. A hírekben ugyanazokat a mondatokat ismétlik újra és újra, a jelek szerint negatív fényben tüntetik fel Magyarországot.

Elvisznek minket egy családhoz, amely jelenleg csak anyukát és apukát jelent, mint kiderül, a fiuk önként vonult be az ukrán seregbe. Szívélyesen fogadnak, de némi ellenszenvet is tapasztalunk. „A fiam önként jelentkezett katonának, meg sem várta a behívót. Már el is vitték a frontra – mondja az édesapa a Mandinernek. Alig értjük, hallhatóan valamiféle ukránnal keveredő magyar nyelvet beszél. – Ráadásul nem először, mert 2014-ben már kint volt Donbaszban. Akkor is önként állt be a seregbe. Onnan szerencsésen hazatért. Utána Csehországban dolgozott, onnan jött vissza katonának. Azt mondja: ki védje meg az országot, ha nem mi?” Az édesapa elmondása szerint egyelőre megfelelően érkezik az ellátás a frontra, és jól fel vannak szerelve a katonák. Már éppen pakolunk indulásra készen, amikor kiböki: „Ezt a felvételt nem adják el Putyinnak, ugye? Mondják csak, Orbán még mindig nagy barátja neki?” A kérdés hallatán világossá válik, miért éreztünk némi ellenszenvet a részükről, amikor megérkeztünk. Megnyugtatjuk, hogy nem, biztosan nem adjuk el Putyinnak a hangfelvételeket. Végül mosolyogva válunk el.

Gyertyánliget után még feljebb merészkedünk a Kárpátokban. A következő állomásunk Rahó, ahol a helyi katolikus plébánián már várnak minket. Útközben elhaladunk az egyik számítás szerint Európa földrajzi közepét jelző emlékmű mellett is. Óriási hegyek körülöttünk mindenfelé, s a Fekete-Tisza kanyarog mellettünk. Nagyon hideg van, csupa hó és jég minden. Hát, így fest Európa közepe – ezt is megtudtuk. A szerpentinút szélén bizonyos távolságonként katonaruhás fegyveresek teljesítenek szolgálatot. Ezek már olyan ellenőrző pontok, ahol a hegyeken túlról érkezőket állítják meg a katonák, azt nézik, kik próbálják meg elhagyni Kelet- és Belső-Ukrajnát. Nyilván elsősorban a hadköteles korú férfiakat próbálják kiszűrni és visszafordítani.

A rahói plébánián főként Kijevből érkezett menekültcsaládok vannak. Nők, férfiak, idősek, gyerekek. „A második emeleten Kelet-Ukrajnából érkező menekültek laknak. Öthetes kisbabától kezdve a nagymamáig minden korosztályból érkeztek hozzánk. A plébánián kívül a magyar iskola és a magyar óvoda is menekültszállásként funkcionál – mondja a plébánia egyik segítője. – Közülük sokan csak most értek ide, ők a szegényebbek, kocsi nélkül, egy-egy bőrönddel érkeznek. A gazdagabbak már mind átjöttek a hágón korábban, és családoknál húzták meg magukat. A vonatra szállás sem könnyű az ország keletebbre fekvő részeiben, egyszerűen nincs hely a járatokon, tumultus van. Sokan napokig várnak az állomáson a vonatra szállásig.” Szóba elegyedünk egy fiatal ukrán nővel. „Március 6-án érkeztünk Rahóba Kijevből a barátnőmmel és három gyerekkel. A férjem Kijevben van, mivel rendőr, kötelező volt maradnia; jelenleg kémelhárítással foglalkoznak, igyekeznek elkapni azokat, akik egy másik országnak dolgoznak. A barátnőm férje pedig polgári szolgálatra jelentkezett a fővárosban” – magyarázza a Mandinernek. Hamar kiderül, hogy ő is tudósító, a rahói menekültszállásról dolgozik, innen írja a híreket a fővárosba. Ő is rögzíti beszélgetésünket a telefonjával, akárcsak mi. Biztos, ami biztos.

A rahói tartózkodás után újabb harmincöt kilométert utazunk északkeletre. A legtávolabbi pont felé tartunk, ahol még találni magyarokat errefelé. Kőrösmező a Máramarosi- havasok és a Fekete-Tisza völgye találkozásánál fekszik. Alig több mint tíz kilométerre található a Tatár-hágótól. Elképesztő szegénység mindenütt. Ahogy sétálunk a sáros-latyakos utakon, olyan érzésünk támad, hogy az Isten háta mögött vagyunk. A Fekete-Tisza völgyében olyan a hangulat, mintha visszacsöppentünk volna a Szovjetunióba. Óriási a kontraszt a lepukkant házak és a falvakban feltűnően megszaporodó luxusautók között. Utóbbiak tulajdonosai közül senki nem helyi. Mindenki Kelet-Ukrajnából menekült ide a Tatár-hágón keresztül. Kőrösmezőn is a plébániára igyekszünk a Katolikus Karitász adományaival, ahol szintén kelet-ukrajnai és kijevi menekültcsaládokat szállásoltak el. Ide főként élelmiszert, gyermekruhát, pelenkát és tisztálkodószert hoztak. Nagy az öröm, amikor telepakoljuk az asztalt dobozokkal és csomagokkal.

A szállás konyhájában egy Harkivból menekült anyukával beszélünk. Megtudjuk, hogy eleinte nem akartak eljönni a keletukrán városból. A gyerekekkel leköltöztek a pincébe, amely viszont tele volt patkánnyal. A gyerekek egy idő után rettenetesen féltek: ahányszor meghallották, hogy egy repülő húz el a magasban, bepánikoltak. „Mindennap követem a híreket, de semmi pozitívat nem lehet olvasni, folyton csak azt látom, hogy egyik házat robbantják fel a másik után – részletezi a nő. – Otthagytuk a lakásunkat és a munka­helyünket, fejenként egy táskával indultunk el. Ha végre béke lesz, és a házunk épen marad, akkor mindenképpen vissza szeretnénk menni. Ha lerombolják a lakóhelyünket, és nem tudunk visszamenni, akkor Olaszországba költözünk, édesanyám ott él, és szívesen fogad bennünket” – mondja végül az asszony.

Szavai – ahogy a többi megszólaló élettörténete is – sokáig visszhangoznak még bennünk, ahogy hazafelé indulunk a háború sújtotta szomszédból békés otthonunkba, Magyarországra.

Nyitókép: Ficsor Márton