Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban

Reflektorfénybe került az utóbbi hetekben, miután nyíltan szólt közéleti értékválasztások kérdéseiről, és sok bírálatot is kapott. Hogy viselte ezt az időszakot?
Hála Istennek, bárhogy bántanak is, az különösebben nem érint meg engem. Alighanem édesanyámtól örököltem ezt a rendíthetetlen derűt. Ami jobban bánt, az a társadalom kettéválása. Ebben a párbeszédhiányos közegben egymásra lövöldözünk ahelyett, hogy beszélgetnénk. Hiányoznak a kiegyensúlyozott érvelések. Mindezt a politikai helyzet kiéleződése hozta magával. Mindkét megnyilvánulásom alkalmával szándékosan tömören fogalmaztam. Ilyenkor nagy a kísértés, hogy mindent egyetlen szemszögből vizsgáljunk, így aztán egy-egy közszereplőt vagy zseninek, vagy bolondnak tartanak, attól függ, ki beszél róla. Próbáltam erre is utalni: nyilván senki nem feddhetetlen a politikában sem, s ennek kipellengérezéséből sok nehézség fakad. De a legveszedelmesebbek a féligazságok, amelyek elárasztanak bennünket. Nagyon jót tenne a politikai életnek, ha mindkét oldal hajlandó lenne elismerni a hibáit. Mintha látnék erre most esélyt az új ciklus kezdetén.

Miért érezte úgy, hogy szólnia kell?
Mert fontos, hogy a közéletben is jelen legyenek a keresztény értékek, ezeket a szociális-társadalmi területen is érvényesíteni kell. Fontosnak tartottam segíteni az emberek gondolkodását, hogy döntéseinkben megjelenjenek a keresztény szempontok, és ne támogassunk olyan szervezeteket, amelyek – hol nyíltan, hol rejtve – aláássák az egyház munkáját.

Többen a keresztény pártok hiteltelenítésével kampányoltak, és valljuk be, egyes személyes élettörténetek bizony valóban okoztak hitelességi deficitet…

Sajnos így van. De én nem vizsgálgatom a politikusok személyes életét. Nem a gyóntatójuk vagyok, hogy rámutassak, „ezt jól csinálod, ezt rosszul”. Ha valaki rákérdez, persze szívesen beszélgetek vele erről is. De a döntésünkben arra kell figyelni, hogy ki vezeti az országot leginkább a keresztényi értékeknek megfelelően. Szemünkre hányják, hogy nem szólunk, nem emeljük föl a hangunkat. A püspöki karnak nem is ez a feladata. Jézus nem erkölcscsősznek állította az egyházat, hanem arra rendelte, hogy irányt szabjon, hogy minél többeket tereljen Isten felé.

Beer Miklós püspök a kampányhajrában több olyan beszélgetésen is részt vett, amely széles körökben szült – mondjuk így – némi értetlenséget. Mit szólt ezekhez?
Azt én is láttam, amikor Márki-Zay Péterrel beszélgetett. Püspök atya hiányolta, hogy nem szólaltak meg a püspökök, amikor hibát láttak. Akkor ott, nyíltan miért nem figyelmeztette a reménybeli miniszter­elnököt, hogy az ördöggel ne akarjon cimborálni – mint azt maga is megvallotta? Ez lett egyébként a veszte…

Miklós püspök nyíltan beszélt arról, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai fogott emberek, akik azért nem mernek szót emelni bizonyos kérdésekben, mert féltik az egyház anyagi forrásait. Ön is úgy látja, hogy fogott emberek ülnek a püspöki karban?
Én egyetlenegyszer sem kaptam olyan jelzést, hogy valamit mondjak vagy ne mondjak. Tény, hogy figyelmeztetés nélkül is nagyra értékelem, ha valaki támogatja az egyházat. Így lehetnek ezzel a püspöktársaim is. De azt cáfolom, hogy az érdekek miatt elnémított emberek lennénk. Az is igaz, hogy az egyháznak sokszor körültekintően kell fogalmaznia, hogy ne bíráljon, hanem tanítson, lelkesítsen. Belátom, ha nem lettem volna püspök, s maradtam volna egyszerű szerzetes, valószínű, szókimondóbb lennék. Egyházi vezetőként azonban egy-egy mondatom messzire vezethet, súlyos következményekkel járhat, jóval nagyobb a felelősségem a rám bízottak iránt, ezért sokkal átgondoltabban fogalmazok egy-egy megnyilatkozásban. Egyébként sokszor megszólalunk közösen is, például a magzatvédelem, a családvédelem vagy éppen a gender kérdésében. Ezekből a megszólalásokból olykor hiányzik a prófétai erő, ez igaz, de talán nem is az a szerepük. Azt olyan karizmatikus személyek tudják átadni, mint Barsi Balázs atya vagy Böjte Csaba testvér.

Mégis ott a levegőben a vád, miszerint a katolikus egyház eladta magát a hatalomnak. Paptól is hallottam ilyet.
Egy régi barátom Júdásnak nevezett, mivel szerinte a pénz miatt támogatom a kormányt. Ez egy lebutított félreértelmezés. Azért támogatom, mert itt látom esélyét annak, hogy a keresztény értékek valamelyest megmaradnak. Az elmúlt évtized tanulsága, hogy a Nyugat borzasztó helyzetbe került, az evangéliumtól még az egyháziak egy része is elszakadt. Magyarország egyelőre tartja magát. Ez annak is köszönhető, hogy olyan emberek vezetik az országot, akiknek ez szintén fontos.

Utalt arra, hogy kettészakadt az ország. Ez egyre inkább igaz a katolikus közösségekre is, amelyek értékválasztások és nagy társadalmi viták mentén hasonulnak meg. Van remény ennek feloldására?
Emberi reményt nem látok erre, óriási csoda kellene hozzá. A jelenség mögött álló egyik fő ok, hogy a keresztény, katolikus embereket is befolyásolja a világ gondolkodása, kortárs logikája, így eljutnak akár oda is, hogy szembeforduljanak az evangélium tanításával. Hollandiában már a katolikus hívek hatvan százaléka követeli az egyháztól, hogy áldja meg a homoszexuális párok házasságszerű kapcsolatát, Németországban papokat, püspököket is magával ragad a keresztényietlen szemlélet. A világ gondolkodása sajnos mindnyájunkra hat. Ez az oka annak, hogy egyházon belül is nagy törések alakulnak ki. Nagyon résen kell lennünk! Amikor csak tudom, erőteljesen hangsúlyozom, hogy ideológiai háborúban élünk, az lmbt-propaganda sok szempontból ugyanazt műveli, mint a kommunizmus, észrevétlen folyamatos agymosást végez. Ezzel tisztában kell lennünk!

Térjünk át a húsvét misztériumára. Talán a háborús helyzet is hozzájárul, hogy nagypéntek drámáját most közelebbinek érezzük, mint húsvétvasárnap hajnalának örömét. Másfél hónapja a háború eszkalációjától tartunk, meghatározó érzés a félelem, közben segítünk a menekülteken. Mi az üzenete ilyenkor a katolikus egyháznak?
A bajban mutatkozik meg igazán, hogy van-e hit. Kétségtelen, hogy ilyen szörnyűségek közepette a nagypéntek lelkülete inkább a miénk, de éppen az a kérdés, hogy tudom-e hittel szemlélni a nagypénteki drámát, amelyben ott van a feltámadás ígérete. A hit óriási próbája ez: hiszek-e a feltámadásban a legszörnyűbb pillanatokban is? Krisztus a mariupoli pokolban is feltámad! Ha ebben nem hiszek, akkor a hitem csak emberi tényezőkből táplálkozik. Ne adja Isten, hogy ránk boruljon az ég, és pont húsvétra kitörjön a világháború, de ha zúgnak majd a bombázók, Jézus akkor is feltámad. Ezt kell a hívő embereknek elmélyíteniük és a gyermekeiknek mindennél jobban átadniuk: nem csak békés pászkaszentelés esetén érvényes a feltámadás dicsősége! Már évek óta arról beszélünk – eddig a koronavírus-járvány miatt –, hogy nem a világ külső körülményei határozzák meg igazán az ünnepünket, egy háború árnyékában pedig különösen is a hitünkre kell támaszkodnunk. Mint püspök abban szeretnék mindenkit erősíteni, hogy el ne bizonytalanodjunk a feltámadás tényében és csodájában, és abban se, hogy csakis a feltámadt Krisztus tud bármiféle reményt adni az emberiségnek, senki és semmi más!

Melyik a kedvenc bibliai verse?
„Erőm a gyöngeségben!” – ez a papi és püspöki jelmondatom is. Nagyon átérzem az emberi gyöngeséget, a magam gyöngeségét, és a hitemmel látom azt, hogy mennyire át tud sütni mindezeken Isten ereje.

Azért is kérdezem, mert húsvét közeledtével újra és újra előjön a kérdés: elhisszük-e még, hogy az egyén életében éppúgy, mint a történelemben, a végső győzelem a feltámadt Krisztusé?
Talán éppen emiatt fontos ez a Szent Páltól vett mondat: ne féljünk megtapasztalni gyöngeségünket! Nem saját erőnkből fogunk győzni. Ádám és Éva óta emberi szempontból elveszett helyzeteink vannak. De éppen ezt a gyöngeséget fordította át Krisztus: ő maga is piciny csecsemőként, kiszolgáltatottan érkezett a világba. Nagycsütörtök éjjel leköpdösik, arcul verik, megostorozzák. Nagypénteken a világ szégyene lesz. És mégis győz! Ne féljünk hát mi se, a hitünkkel kapaszkodjunk Krisztusba, aki kiemel a gyöngeségeinkből, és megment bennünket. A föltámadási ikon Krisztust úgy ábrázolja, mint aki magával emeli Ádámot és Évát: az ő kezük bágyadt, de Jézus a csuklójuknál fogva kivezeti őket a pokolból. Az viszont a mi feladatunk, hogy a bágyadt kezünket legalább fölemeljük, és higgyük el, hogy Krisztus megfogja, és kiemel. Ne essünk kétségbe a tragédiák idején sem, mert húsvét nagy tanulsága, hogy bár Krisztus meghal a kereszten, az utolsó pillanat után megtörténik a csoda. Isten engedi a tragédiákat, de ki is vezet belőlük minket, csak legyen élő hitünk!

Az öröm és az ünnep időszaka következik, ám ahogy elfelejtettük a böjt gyakorlatait, mintha elfelejtettünk volna ünnepelni is. Mit tanácsol, hogyan ülje meg a pünkösdig tartó időszakot egy keresztény ember?
Kitörő örömmel és bátran ünnepeljünk! Az egyház ebben is segít. A keleti egyház a húsvét után következő fényes hetet szabad hétnek jelöli, még pénteken is engedélyezi a hús­fogyasztást. Egyes bűnbánati imákat elhagyunk, helyettük a feltámadt Krisztusról énekelünk. Pünkösdig a liturgiában nincs térdelés, állva maradunk, az örvendezés ebben is kifejeződik. Az ünneplés készségét azért veszítettük el, mert nem szertartásos az életünk, túlságosan pragmatikusak vagyunk. Vegyük át az ünnep elemeit őseinktől, éltessük tovább a hagyományainkat! Ne a kényelmet keressük, hanem lelkünk fényesedésének lehetőségeit! Kövessük az egyházat, amely misztikus: bevezet nagypéntek sötétségébe, megtanít szemlélődni, majd a mélységből kivezetve örömre hív, és megtanít ünnepelni is.

Melyek azok a szertartások, amelyeket visszaemelve a család életébe megerősíthetjük azt, és jobb mintákat adhatunk át a gyermekeinknek?
A közös imádság és a közös étkezés. Minél gyakrabban étkezzen együtt a család! A mi családunkban édesapám megkövetelte, hogy a reggelinél is együtt legyen mindenki, még ha emiatt hamarabb kellett is fölkelni. Óriási megtartóerejük van ezeknek az együttléteknek! Az ima lelkileg tartja egyben a családot, az étkezés pedig keretet ad a családi életnek. Ahol közösen imádkoznak és étkeznek, ott együtt marad a család. Sokat jelent még a közös játék és az is, ha a szülők rendszeresen mesét olvasnak a gyerekeknek, a nagyobbaknak pedig verset. Bátorítom az édesapákat, hogy próbálják ki ezt a receptet.

Milyennek látja Magyarország kereszténységét húsz- harminc év múlva? Milyen úton járunk?
Kicsit bajban vagyok ezzel a kérdéssel, mert máshogy látom a nyugati és a keleti kereszténység helyzetét. Ha nem történik valami rendkívüli, valami csoda, akkor a nyugati kereszténység úgy, ahogy van, elveszett, a mostani formájában legalábbis mindenképp. A katolikus egyház persze nem fog elveszni, szó sincs róla, de a túlzott nyugati jólét elfeledtette Krisztust. Elképzelhető, hogy az Úristen hosszú pórázra engedi a sátánt, és bekövetkezik a pusztulás, de azért, hogy újra kelljen építkezni. Persze vannak szép jelek, szent életű papok, gyümölcsöző közösségek, de ezek a fertő tengeréhez képest, amely el akar mosni minket, már csak kicsiny szigetek. Örömmel olvastam Rod Dreher Szent Benedek válaszútján című könyvét, amely kiváló válasz a krízisre: oázisokat kell építeni, ahová menekülhetünk a sivatagban. Ám Magyarország ebből a szempontból is különleges.

Mi leszünk történelmi távlatokban szemlélve az oázis?
Inkább bástya, de csak akkor, ha hitelesen tudunk élni a lehetőségeinkkel. A társadalmi támogatottság ezt önmagában nem adja meg, sőt bizonyos szempontból meg is torpedózhatja. De igen, mentsvár lehetünk, és nem az állam hibája, hanem a miénk, ha a kereszténység nem tud élni ezzel az esélyével. A keleti egyház meg azzal nyújthat reményt, hogy jóval erősebben ragaszkodik a hagyományaihoz. Éppen ebben a világban, amelynek nagy betegsége, hogy elengedte a tradíciókat, ez rendkívüli jelentőségű. Természetesen a forma önmagában nem tart meg, de könnyebb megmaradni vele, mint nélküle. Ahogy a pénz önmagában nem baj, úgy a szegénység sem tesz önmagában hitelessé. Szent Pál azt mondja: tudok szűkölködni és tudok bővelkedni. Örüljünk a lehetőségeinknek, és éljünk jól velük! Merjünk szakítani a sivatag sekélyességével: az jövőtlen, csak halált hozhat. Jövőt az evangélium frissessége jelent, ezt kell továbbadnunk az utánunk következőknek!

Nyitókép: Mátrai Dávid