A tanulmányként említett Csurka-írás nyelvileg igénytelen, helyenként suta, olykor rendkívül pongyola, erősen antiszemita szöveg. Lényege, hogy az ország szekere rossz irányba megy, mert az MDF gyávaságból – ezen a ponton kerül szóba Antall József miniszterelnök betegsége, utódja „betanításának” kérdése is – letért az eredeti útról, és feltett kézzel halad a nemzetközi tőke és hazai szövetségese, az SZDSZ által kijelölt nyomvonalon. Csurka szövege a maga korában
legalább akkora vihart kavart, és hasonló méretű politikai mozgásokat indított el vagy gyorsított fel, mint másfél évtizeddel később Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde.

Jeszenszky Géza: Csurka az amerikai képviselőházban

A rendszerváltozás előtt Csurka Istvánt nagyon sokan becsültük, mivel íróként a kommunista rendszer bátor bírálója volt. Még az 1960-as évek első felében, történelem-angol szakos egyetemi hallgatóként több évfolyamtársam fi gyelmébe ajánlottam Csurkának egy politikai okokból kizárt diákról szóló írását (Az uszálykormányos). Azután nem volt
nehéz megérteni, mire emlékeztetett 1956 évfordulóján a Modern szüreti ima. A 80-as években egyik drámája miatt szilenciumra, publikációs tilalomra ítélték, jövedelme pótlására a Soros-alapítványhoz fordult.
Csurka úgy lett az MDF egyik alapítója, hogy népszerű, ellenzéki hangot megütő drámaíró volt. Amikor politizálni kezdett és támadható jegyzeteket olvasott föl a Vasárnapi Újság című rádióműsorban, Antall szűkebb körben azt mondta, hogy „a Pistának kellene egy jó lektor, nemcsak a szépirodalomban, hanem a politikában is”. Szerintem Csurka fokozatosan csúszott át rossz, egyre vállalhatatlanabb, szélsőjobboldali újságíró apját idéző irányba. A 90-es évek elején valóban
kezdte azt hinni, amit aztán a követői még tovább vittek, hogy a magyar zsidóságnak negatív szerepe volt történelmünkben. Ez nagy fokú tudatlanságról és ostoba előítéletről tanúskodik. Valamikor a 90-es évek elején washingtoni nagykövetségünkön Bollobás Enikő ügyvivő szervezett számára egy amerikai körutat, ahol találkozott különböző zsidó szervezetekkel, és bizonygatta nekik, mennyire távol áll tőle az antiszemitizmus. De 1992. augusztusi pamfl etjében olyan mondatok voltak, amelyeket nem lehetett már sem magyarázni, sem mentegetni. Az írást Debreczeni József MDF-es képviselő náci alapvetésnek nevezte a Népszabadságban. A meglehetősen hosszú „tanulmányt” sokan nem olvasták át fi gyelmesen, hanem azt vették le belőle, hogy receptet kínál az MDF népszerűtlenné válásának a megfordítására, és egy következő választási sikerre. Mi volt azonban a kínált recept? Elsősorban, hogy a médiát a kormány ellenőrzése alá kell vonni, hiszen tűrhetetlen, hogy az kilencvenvalahány százalékban kormányellenes (ez tényleg így volt), ezért ha szükséges, rendőrrel kell kivezettetni a rádió meg a televízió elnökét (Gombár Csabát és Hankiss
Elemért) a munkahelyéről. Csurkában az MDF tagság egy része nem a vállalhatatlan mondatok vagy kifejezések szerzőjét látta, hanem azt az embert, aki az MDF-et sikeressé tudja tenni a jövőben. Antall rögtön tisztában volt azzal, hogy elfogadhatatlan gondolatai miatt Csurka vállalhatatlanná vált. A feladat az volt, hogyan lehet a követőit erre ráébreszteni.
Az azonnali kizárás föl sem merült, mert Antall a pártjában sem volt egy diktátor. De az Országgyűlésben tíz nappal a pamflet megjelenése után, augusztus 31-én Antall egyértelműen elhatárolta magát Csurka nézeteitől. Az SZDSZ vezérszónoka, Tardos Márton, előre elkészített hozzászólását letette, és azt mondta, hogy miniszterelnök úr, ez így
rendben van. Sajnálatos módon Kövér László felolvasta a rendkívül méltatlan hangú, Antallt Csurkával együtt élesen elítélő szövegét.
Csurka nem az MDF alelnöke volt – ahogy a külföldi sajtó írta –, hanem a hat alelnök egyike, és ez is inkább díszfunkció volt. Ezek után nem volt helye pártunkban. Antall, mint igazi demokrata, nem ráparancsolt az MDFre, hogy zárja ki, hanem rá akarta ébreszteni a tagságot Csurka téves és káros nézeteire. Ebben én nagyon aktív szerepet vittem, még
személyes konfl iktusom is támadt emiatt Soros Györggyel New Yorkban.
Az előzmény az volt, hogy Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő pár nappal a szöveg megjelenése után az amerikai
kongresszus speciális ülésén éles bírálatban részesítette Csurka személyét és gondolatait. Itthon ennek óriási visszhangja volt. Az ellenzék – és a sajtó – triumfált, az MDF tagsága pedig háborgott. Majdnem mindenki azt hitte, hogy az első számú világhatalom parlamentje elszörnyedve hallgatja, hogy az addig csodált Magyarországon a kormánypárt egyik vezetője micsoda szörnyűségeket képvisel, és a Harmadik Birodalom árnya vetült a magyar népre. A valóság az, hogy az amerikai képviselőház minden tagjának jogában áll ülést összehívni bármely általa fontosnak tartott ügyben, „by special
order.” Lantos (egyébként 1990-ben Antall híve) körülbelül öt képviselő előtt ítélte el éles szavakkal Csurka dolgozatát – de nem az Antall-kormányt.
1992 szeptemberében a szokásos ENSZ-közgyűlésre mentem. Kaptam egy meghívást a New York-i patinás Council on
Foreign Relations részéről, tehát a Külpolitikai Társaságtól, hogy legyek a vendégük, beszéljek Magyarország szándékairól és nehézségeiről. Azt is közölték, hogy a bemutatásomra Soros Györgyöt kérték föl. Nem szoktam megriadni a nehéz feladatoktól, és örömmel fogadtam, hogy Soros mutat be, ez növelni fogja a fi gyelmet. A rendszerváltás előtt becsültem Soros Györgyöt, mindazt, amit az alapítványa tett a demokráciáért és a kultúráért, nemcsak Magyarországon. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy ő egyértelműen az SZDSZ oldalára állt az MDF-fel szemben, de hát ehhez joga volt. Mondogattam is az MDF-eseknek (1990 őszétől beválasztottak a párt elnökségébe), hogy szidalmazása helyett inkább próbáljuk meggyőzni Sorost: nincs alapja az előítéletének, ne terjessze az MDF rossz hírét. Bemutatásom helyett Soros a Csurka-jelenségre hívta föl a fi gyelmet, de az MDF-et és a kormányt is negatív színben tüntette fel. Én erre persze válaszoltam, cáfoltam a vádakat, végül mindez nem fajult szópárbajjá. Örültem, hogy a közönséget – kérdéseikből ezt szűrtem le – meg tudtam győzni arról, hogy az Antall-kormánytól nem kell félteni a magyar demokráciát.
Pár hét múlva került sor az MDF IV. országos gyűlésére. Előtte pártunk helyi szervezeteiben és a választmányban alaposan megvitattuk Csurka pamfl etjét. Nem lehetett tudni, hogy ez milyen hatással volt a párt többségére, kiket fognak megválasztani az új elnökségbe. A szavazás egyértelműen azt igazolta, hogy Csurka kisebbségben maradt, ezért híveiből létrehozta a MIÉP-et (Magyar Igazság és Élet Pártja). Ez tulajdonképpen örvendetes volt, mert így elhárult, illetve megsemmisült az a vád, hogy az MDF keblén melengeti az elfogadhatatlan tanokat hirdetőket.
A Csurka-párt 1994-ben nem, de 1998-ban bekerült az Országgyűlésbe, hogy az után 2002-ben kiessen onnan. Akkoriban nem gondoltam, hogy szelleme még újraéledhet.

Kónya Imre: Csurka nem a megoldásokat kereste

Derült égből villámcsapásként ért bennünket Csurka István augusztus 20-ára időzített írása, amely egyértelmű támadás volt a kormány, az MDF centruma és személy szerint Antall József ellen. 1992 augusztusában sokan éreztük úgy, hogy minden gáncsoskodás ellenére a kishitűségen végre úrrá lehet a nemzeti összetartozás érzése. Az olimpiai sikerek Barcelonában, a sevillai világkiállítás, az 55 év után újra megrendezett Magyarok Világtalálkozója, és nem utolsó sorban
Antall József erőtől duzzadó augusztus 20-ai ünnepi beszéde a budai Várban, Szent István szobra előtt, együttesen olyan közhangulatot teremtett, amely erősítette a kormány és az MDF pozícióját.
Ráadásul az ellenzék addigra mély válságba került: a frakcióvezetőként megpucscsolt Tölgyessy Péter a radikális vidéki szabad demokrata szervezetek támogatásával magához ragadta az SZDSZ elnöki pozícióját, mire az alapító „kemény mag” bojkottal válaszolt, és attól kezdve az elnök megbuktatásán dolgozott. Az „antifasiszta népfront” jegyében az MDF ellen létrejött Demokratikus Charta kifulladóban volt, amikor Csurka dolgozata újra témát adott nekik. Holott a kialakult helyzetben reális esély nyílt arra is, hogy Göncz Árpád feladja makacs ellenállását, és elfogadja a miniszterelnök konstruktív javaslatait a médiaháború befejezésére.
Csurka azonban nem a megoldásokat kereste a ténylegesen meglévő problémákra, hanem olyan új programot vázolt fel az MDF számára, amely a nemzeti érdekeket a mindenkori bel- és külpolitikai erőviszonyoktól függetlenül, akár a jogállami normák figyelmen kívül hagyása mellett vélte megvalósíthatónak. Dolgozatában azt is felvetette, hogy amennyiben Antall és a kormány nem hajlandó „az MDF új programjának” megvalósítására, a pártnak ki kell vonulnia a kormány alól. Ráadásul az írás Antallt személyében is megtámadta, mondván beteg emberre nem fognak szavazni, ezért a miniszterelnöknek hatalmas érdemei dacára le kellene mondania.
A cikk következményeként a politikai helyzet radikálisan megváltozott: az SZDSZ felállt a padlóról, az elsorvadóban lévő, az MSZP és a szabad demokraták koalíciójának megágyazó Demokratikus Charta új erőre kapott. Az MDF-ről az alapításától kezdve igaztalanul terjesztett antiszemita vádakat a szöveg egyes kitételei sajnálatos módon alátámasztották. A miniszterelnök természetesen veszélyesnek tartotta Csurka fellépését, ám a betegségére vonatkozó kitétel
miatt nehezebb volt fellépnie ellene. El akarta kerülni ugyanis annak a látszatát, hogy mindez nem politikai küzdelem, hanem csupán kettejük személyes harca. Tovább nehezítette a helyzetet Debreczeni József Csurka elleni támadása. Debreczeni a dolgozatot a Népszabadságban komplett náci alapvetésnek nevezte. Ez egyrészt – bármenynyire is szélsőséges Csurka szövege – nem felel meg a valóságnak. Másrészt előállt az az abszurd helyzet, hogy egy MDF-es országgyűlésiképviselő saját pártjának egyik alelnökét lenácizta. Ez felháborodást keltett a párt közvéleményében, és a Csurka iránt a kezdetektől meglévő rokonszenvet tovább erősítette. Az MDF tagsága a sokszor igaztalanul támadott Csurka Istvánt szerette, Antall Józsefet pedig feltétel nélkül tisztelte. Nehezen fogadták el, hogy választani kellene
kettőjük között.

Csurka egyébként a pamfl et megjelenése után részlegesen retirált, Antall Józsefet megkövette, és visszavonta a betegségére történő utalást. Látta, hogy elszámította magát, jó dramaturgiai érzékét dicséri a taktikai
visszavonulás, miközben állítása mélyen bevésődött a köztudatba. Nem segítette a helyzet megoldását az sem, hogy – mivel az akkori média túlnyomó része a baloldali liberális ellenzéket támogatta – a dolgozatról szóló információk torzítva jutottak el a közvéleményhez.
Összességében a dolgozat hatása tehát rendkívül negatív volt. Antall József külföldön és belföldön is folyamatos védekezésre kényszerült, nem utolsó sorban az írás antiszemita jellegű kitételei miatt. A Csurka elleni küzdelem, az alaptalan vádak elleni védekezés hónapokra lekötötte a miniszterelnök energiáját, miközben az MDF centrumára
támaszkodva, a párton belül is meg kellett vívnia a csatát Csurka Istvánékkal.

Zárug Péter Farkas: Mára egészében lett igaz

Melyek voltak az 1992-es írás azon részei, amelyek kiállták az idő próbáját? – erről már Zárug Péter Farkas politikai elemzőt, Csurka István egykori tanácsadóját kérdezzük. Mint mondja, „Csurka dolgozata, ahogy ő nevezte írását, mára egészében lett igaz”, és csak az egykori ellenzéki kortársainak, valamint Debreczeni Józsefnek volt szerinte néhány
vitatható megállapítása. Zárug úgy látja, mind a Nyugat-kritikus alapállás, mind Kína stabilitása és megerősödése, mind pedig a reformkommunistákra és a „paktumpolitikát folytató” SZDSZ-es értelmiségre tett kijelentései telitalálatok voltak. És bár 1992-ben „még bőszen tiltakozott” az MSZP és az SZDSZ is a felvetés ellen, hogy márpedig ők egy tőről fakadnak, „és együtt is váltanák le a nemzeti kormányt”, végül 1994-ben minden szava igazzá vált, teszi hozzá Zárug. Ahogy szerinte az új nemzetközi kihívások kapcsán felvetett Észak-Dél, jólét-nyomor konfl iktushelyzet és a megjövendölt népvándorlások, migrációs hullámok is pontos és előrelátó részei voltak az írásnak.
Úgy látja tehát, hogy eltúlzottak voltak a kritikák? Miben lehettek mégis jogosak a bírálatok? Nem kellett volna valamiben finomítani a dolgozaton? – kérdezzük. Zárug erre határozottan állítja, a nácizás túlzó és felesleges volt. Szerinte semmi ilyen alapvetés nem volt benne, tendenciákra utalt Csurka, amelyek, mondja, ugyancsak igaznak
bizonyultak később is.
– Én értem, hogy van olyan politológus kolléga, aki úgy ír magyar történeti politológiai összefüggéseket, hogy a „zsidó” szót le sem meri írni, de ez badarság. Ahogy a rendszerváltozás hajnalán is bizony jelentős befolyása volt az urbánus liberális oldalon a zsidó értelmiségnek – teszi hozzá. Megjegyezve, hogy Csurka egy értelmezési keretben szemlélte ezt, gyakran radikális, vitatható keretben, de ugyanolyan szélsőséges ezt rögtön nácinak bélyegezni. Ugyanígy az
állampárt ügynökei és a rendszerváltó pártok összekavarodása is örök bírálatának tárgya volt a rendszerváltozás kapcsán. Ki meri ma azt mondani, hogy nem mindegyik pártban ültek ott valóban az ügynökök? Szerintem senki – válaszolja meg a kérdést az elemző. Aki úgy látja, hogy talán az írás végén Antall betegségére tett utalásokat már Csurka is elhagyná, összességében tisztelte, és nagyra tartotta őt minden kritikájával együtt – leginkább korrumpálhatatlanságát.
A jobboldalt rendszeresen érő náci- és antiszemitizmus-vádakhoz nem adott felesleges muníciót a szöveg? És párhuzamba állíthatóak-e az egykori csurkai mondatok azzal, hogy ma már Orbán Viktor tesz rendre olyan kijelentéseket, amelyekért tudja, hogy bírálni fogják? Mint legutóbb, mikor Tusnádfürdőn fajok keveredését emlegette. Zárug erre azt mondja, Csurkát a „kisiklasztott, elhazudott, színfalak mögött elcsalt rendszerváltozás radikalizálta, és azok, akik ebben a szeme előtt gátlástalanul, vagy tutyi-mutyi módon részt vettek.” A politikus-író csupán nevén nevezte őket, és rávilágított e folyamatok érdek-hatalmi-gazdasági hátterére. Ilyenkor jelennek meg Zárug szerint a nácizók, fasisztázók, ahogy Orbán tusnádfürdői beszéde kapcsán is. – Én értem a stiláris vitákat, sőt helyet is adok nekik, de előbb folytassuk le a nagy tartalmi kérdéseket, azokban nézzünk szembe a valósággal és azzal, hogy kinek van igaza. És ne az legyen, hogy rögtön nácizunk, csak hogy a tényekkel ne kelljen szembenézni – mondja, hozzátéve, hogy azért érdekes lenne meghallgatni erről azon Fidesz-vezetőket, akik 1992-ben még „bőszen nácizták” parlamenti felszólalásukban Csurkát.
Hogyan befolyásolta Csurka későbbi politikai pályáját az, ahogy az írást fogadták? Hozzájárultak-e a bírálatok, hogy csakazértis-jelleggel folytatott később olyasféle politizálást, amely másoktól megkapta a szélsőséges jelzőt? Zárug szerint a dolgozat fogadtatása Csurkát szisztematikusan a szélsőséges, radikális és antiszemita politikai sarokba tolta, amelynek ekkor még korántsem volt annyi alapja, mint amilyet aztán e bélyegek élővé tételéért későbbi megnyilvánulásaival tett. – És mindeközben ő azért élvezte a muszáj-Herkules szerepet, szerette a politikai megmondóember karakterét. Különösen MIÉP-elnöki, parlamenti frakcióvezetői funkcióban. Ugyanakkor bántotta
is, hogy ezen billogokkal kibillentették az értelmiségi, írói szerepköréből, és ezen értelmiségi körök is szalonképtelenné tették politikai nézetei miatt – jegyzi még meg az nézetei miatt – jegyzi még meg az elemző.