Mucsi Zoltán színész és Beck Zoltán, a 30Y zenekar frontembere jó barátok, de legalábbis „megszokták” egymás társaságát, művészi együttműködésükből született már videoklip és zenés előadás is. Kritikus produkcióikkal nem odamondani akarnak a hatalomnak, hanem kérdéseket feltenni a társadalomnak.

– A Resti című előadásban közösen lépnek színpadra, a 30Y zenél, Mucsi Zoltán állomásfőnökként irányítja a koncertet. Hogyan találtak egymásra?
Mucsi Zoltán: Az Ördögkatlan Fesztivál az összekötő kapocs. Mindketten oda járunk a kezdetek óta, és ha már ott vagyunk, elkerülhetetlen a találkozás. Lassan megszoktuk egymás jelenlétét.
Beck Zoltán: Nem is barátság a miénk, csak egyszerű megszokás.

M. Z.: Idővel azért megkedveltünk egymást, Zoli közel került a szívemhez.
B. Z.: A megszokás szeretetté mélyült. Családi hagyomány nálunk, hogy minden Ördögkatlanon megnézzük Mrozek Mulatságát, Kapával (Mucsi Zoltán beceneve – szerk.), Scherer Péterrel és Szikszai Rémusszal. Az egyik előadás után valahogy összekeveredtünk, elkezdtünk beszélgetni, így indult.
M. Z.: A gyerekeim időközben, számomra érthetetlen módon, 30Y-rajongókká avanzsáltak, ezért a koncertek után is gyakran összefutottunk Zolival. Egy A38-as fellépést követően jött a Resti-előadás ötlete, amit akkor Zoli szokásos koncert utáni pörgésének tudtam be, azt hittem, másnapra kialussza, de nem így lett.

– Áprilisban, egy héttel az országgyűlési választások után jelent meg a zenekar „Éhezők jóllakottak” című dalához készített klip, Mucsi Zoltán főszereplésével. Az időzítés és a címből is következő társadalomkritika egyértelmű üzenetnek tűnt a hatalom felé, nem tartottak tőle, hogy a klip miatt azonnal balliberális nemzetrontókká válnak?
M. Z.: A bélyeget az ember sosem rakja saját magára, mások ragasztják rá. Zoli írt egy jó szöveget, csináltak hozzá egy jó dalt, és elkészült egy jó klip, ez ennyiről szólt. Amúgy sem vagyok az odamondás híve, nem sokra megyünk vele, ha gyökér módon beszólunk, és utána hősnek érezzük magunkat. Sokkal jobban szeretek beszélgetni, még akkor is, ha itthon inkább az odamondásnak van hagyománya.

 

 

B. Z.: Nem volt aktuálpolitikai szándékunk. A választás után jött ki a klip, de a dal magja már jó néhány hónappal korábban megszületett. A szerzemény végső soron egy ember, „az ember” egzisztenciális válságát beszéli el. Közéleti odamondás helyett arra keresi a választ, hogy képesek vagyunk-e személyes felelősséget vállalni a másikért, a többiekért, hogy miként mentjük fel magunkat, és végül hogyan tudunk elszámolni a lelkiismeretünkkel. A dal kapcsán egyből képekben kezdtünk el gondolkodni. Épp vásárolni indultam, már leparkoltam a bolt előtt, amikor hívott az öcsém (Beck László, a 30Y dobosa), hogy a szövegről neki egy jelenet ugrott be, ahogy egy ember a kastélytól a vízhez sétál, ez lett a klip alapja. Ültem a kocsiban, és éreztem, hogy ki kell bontanunk az ötletet, szóltam Epinek (Beck Zoltán felesége), hogy most nem tudok vásárolni, mert muszáj ezen agyalnom, és ott, a parkolóban döbbentem rá, hogy a főszereplő nem lehet más, mint Mucsi Zoltán. Ő jelenítheti meg hitelesen azt az életből már kifelé tartó karaktert, aki az önvizsgálat során szembesül a fiatal generációért vállalt felelősséggel, vagyis a saját kudarcával.

– A mai döntéshozók felelősséget vállalnak a fiatalokért?
B. Z.: A társadalmi felelősségvállalás tétje, hogy ki tudunk-e alakítani igazságos szabályokat a javakhoz való hozzáférést illetően. Vagyis akarjuk-e, hogy mindenki hozzáférjen a társadalmi javakhoz, vagy sem? Magyarországon, úgy tűnik, nem vagyunk elég jók ebben, nem építünk igazságos társadalmat, és a felelősséget sem vállaljuk a döntéseinkért. Nem mentség ugyan, de a globális politikai és gazdasági légkör sem segíti az ügyünket. A kapitalizmus – ami folyamatos növekedést feltételez, és a kézzelfogható vagyonhoz köti az emberi viszonyokat – nem teremtett jobb világot a számunkra. Mára ez a rendszer elérte a végpontját, amelyen túl egyre több ember válik kiszolgáltatottá, egyre többen lesznek a társadalmi tér veszteseivé. Talán szánjuk őket, de nem akarunk közéjük tartozni. A Nemlétező című dalunk első két sora is ezt idézi: „Te is a gyengébb csapatért szorítasz, / De mégis a győzelemre játszol”. Amikor egy számunkra tét nélküli meccset nézünk, hajlamosak vagyunk mindannyian az esélytelenebbnek drukkolni, mert az csodával határos, ha borul a papírforma, de amint érintetté válunk, máris az erősekhez húzunk. Alkotóként nekem az a feladatom, hogy ne az erőmet, hanem a kétségeimet, a gyengeségemet rakjam fel a színpadra. Nem páncélban érkezem, hanem bizalommal telve lépek a közönség elé, remélve, hogy beszélhetek nekik a félelmeimről és szorongásaimról. Ez tesz igazán erőssé. A társadalmi logika azonban ennek ellentmond: körülöttünk minden a győzelemről szól.

– Az idei Pride megnyitójára küldött videóüzenetében is utalt „a másokat legyőzni akarókra” és a „hatalmat rajongókra”. Miközben a kormány állandó harcot folytat a „genderlobbi” ellen, és összemossa a homoszexualitást a pedofíliával, a sokszínű társadalom melletti kiállás már-már politikai aktus.
B. Z.: Nem érzek elvárást a közéleti szereplésre vonatkozóan. A Pride megnyitóján mondott beszédemet nem valami ellenében, hanem valami mellett mondtam. Hátra akartam lépni az aktuális vitáktól, hogy tágabb kontextusba ágyazva szólhassak a szabadságról és a szeretetről. A legtöbb társadalmi feszültségünk gyökerét abban látom ugyanis, hogy nem értelmezzük, és így nem is akarjuk működőképessé tenni ezeket a viszonylag egyszerű szavakat. Miközben mindannyian arra vágyunk, hogy szabadon élhessünk, szerethessünk és szeretve legyünk. Csakhogy ezeket az ideálokat a pénz segítségével akarjuk elérni, hiszen a kapitalizmus ránk kényszerített logikája szerint csak a gazdagság tesz szabaddá és boldoggá bennünket, és ez a hamis ígéret leértékeli a szabadság eszmeiségét. A változást ugyanakkor nem várhatjuk egy össztársadalmi vagy hatalmi gesztustól, mert az autoritás azelőtt számolja fel a szabadságot, hogy megteremthetné azt. De ha a mindennapjainkban kitörünk a materialista logikából, az egyéni szabadságok végül a társadalomra is hatással lesznek. Tudom, hogy ez szélsőségesen naiv, idealista elképzelés, de képtelen vagyok levetkőzni az idealizmusomat. Nem tudom elengedni a gondolatot, hogy az ember egy személyben képes megteremteni maga számára azokat az etalonokat, amelyek a közösség számára is mércévé válhatnak. A társadalmi feszültségek java részét, a homofóbiát, a rasszizmust mind-mind az okozza, hogy képtelenek vagyunk önmagunkban megtalálni a szabadságot.

 

 

– Az idealizmus felülkerekedhet a mindennapok tapasztalatán?
B. Z.: A magyar társadalomban van egy jól érzékelhető demokráciadeficit, amelyet közösen hoztunk össze az elmúlt évtizedekben. Elvesztettük az egymásba vetett bizalmat, feléltük a szeretetet. És a gazdasági hatalom élménye nem pótolhatja ezt. Kiválasztottakra és hatalmasokra, illetve kiszolgáltatottakra és vesztesekre oszlott a társadalom, és az utóbbiak egyre többen vannak. A gazdasági haszonszerzés kiélezi a feszültséget, olyan érdekkülönbségeket produkál, amelyek éket vernek az egyes csoportok közé. Hiába látjuk azonban ezeket a folyamatokat, mégis megkötjük a saját kompromisszumainkat a kényelmünk kedvéért. És nem azt mondom, hogy teljesen adjuk fel a kényelmünket, és költözzünk ki a házainkból, hogy az utcán élő szerencsétleneknek legyen hol lakniuk, csak azt mondom, vegyük észre, hogy kompromisszumok mentén éljük az életünket. Hogy ne mást tegyünk felelőssé a társadalom állapotáért, hanem gondolkodjunk el azon, mi miként veszünk részt ebben a játszmában.
M. Z.: Az én generációm sokáig nem találkozott a hajléktalansággal. Majdnem harmincéves voltam, amikor Nyugat-Németországban először láttam utcán élő és kolduló embereket. Azóta lett volna időm itthon is hozzászokni a jelenséghez, mégsem sikerült. Ha hajléktalannal találkozom, felteszem magamnak a kérdést, hogy: „Én vajon megérdemlem azt az életet, amit élek?” Meddig tart a másik emberért vállalt felelősségem? És ha a klímaválságra, a háborúra gondolok, még keserűbbé válnak ezek a kérdések. A halálos ágyamon nem tehetek majd mást, elnézést kérek a gyerekeimtől, amiért ilyen világot hagytam rájuk.

– 2022 februárjáig a klímaválság és a járvány határozta meg a közbeszédet, a háború azonban hirtelen mindent felülírt. Ebben a közegben mit tudnak tenni művészként?
M. Z.: Nem sokat, ez egy tehetetlenségi állapot. A világtörténelem szempontjából csak egy pillanat a második világháború óta eltelt idő, az emberi életet nézve azonban kellően hosszú periódus ahhoz, hogy több generáció is hozzászokjon a békéhez. El sem tudjuk képzelni, mit jelent a valódi háború, ami itt zajlik, néhány száz kilométerre tőlünk. És nemcsak elképzelni nem tudjuk, de tenni sem tudunk ellene. Nekem legalábbis nincs meg Putyin telefonszáma, hogy felhívjam, és elmondjam neki, hogy nem így kellene rendezni a konfliktust. Tehetetlenek vagyunk. Ha nem kaptunk volna életösztönt a Teremtőtől, és nem keresnénk minden helyzetben a túlélés lehetőségét, akkor megbolondulnánk a háború gondolatától.
B. Z.: Abszurd, hogy miközben itt ülünk, és kávézunk, nem messze innen városokat bombáznak porig. Ahogy az is abszurd, hogy folyamatosan háborúznak a világban, a pusztításra mégis csak annak közelsége ébreszt rá bennünket. De már nem vonhatjuk ki magunkat a háború hatása alól, nem ülhetünk itt, és kortyolhatjuk a kávénkat úgy, mintha semmi sem történt volna. És mégsem tehetünk mást, mert nem tudjuk megállítani a háborút. A kiszolgáltatottak szenvedése ennek ellenére ott munkál bennünk, a tehetetlenség és a felelősség ellentmondása így okoz állandó frusztrációt minden gondolkodó és érző emberi lény számára.

– A tehetetlenség ellenére a közvélemény mintha mégis elvárná, hogy megmondóemberek markáns irányvonalakat jelöljenek ki.
B. Z.: A technológia átalakítja a világhoz való viszonyunkat nullák és egyek sorozatára. Ez a binaritás nyomot hagy a gondolkodásunkon is: egyszerű fogalmakra szűkül be a világ. Mindegy, hogy óriásplakátokon közlik velünk az igazságot, vagy a közösségi médiában kényszerülünk rá, hogy a mondandónkat néhány karakterben foglaljuk össze, a világ sokszínűsége mindenképpen elvész. Engem pedig pont a sokféleség izgat.
M. Z.: Az embernek vannak korlátai. Nekem arra van lehetőségem, hogy egy előadásban jelezzem, ha problémát látok valahol. Nem tudom a megoldást, de el tudom gondolkodtatni a közönséget, vagy el tudom velük feledtetni a gondokat. Másfél–két órára bevonzom az embereket, akik vagy annyit nevetnek, mint még életükben soha, vagy fejbe csapja őket az előadás, és még napokig ott zakatolnak bennük a kérdések. Ekkora mozgásterem van. Ha valaki ennél többet akar elérni, akkor más pályát kell választania, elmehet például politikusnak. Az azonban hatalmas felelősséggel jár. Én legalábbis naivan azt gondolom, hogy a demokráciában a megválasztott politikai erő nem arra kap felhatalmazást, hogy azt tegyen, amit akar, hanem arra, hogy jobbá tegye a világot. Minél több lehetősége van valakinek változtatni a dolgokon, annál nagyobb a felelőssége.

 

– Mekkora mozgástere maradt a művészeknek, mennyire szűkült be a kulturális tér Magyarországon?
M. Z.: Akkor szűkül be a tér körülöttünk, amikor nagyon erős irányvonalak jelölik ki az utat, vagyis amikor megmondják, hogy mit kell gondolnunk. Ha Aczél elvtárs eldönti, hogy melyik művészi alkotás jó, és melyik nem, akkor az a személyes ízlését tükrözi, de a valódi értéket az idő mutatja meg. Senki sem nyilatkoztathatja ki az egyedüli igazságot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne különíthetnénk el a színvonalas produkciót a színvonaltalantól. Ha én a Boci, boci tarkában is folyton félre ütök, más meg kifogástalanul játszik Bachot, akkor nem kell évtizedeket várnunk, hogy kiderüljön, melyik az értékesebb. A magas szintű alkotást pedig támogatni kell, még akkor is, ha kritikát fogalmaz meg. A kritika ugyanis az esetek túlnyomó többségében nem öncélú, nem a rosszindulat vezérli az alkotót, hanem az, hogy felhívja a figyelmet egy problémára. Nem úgy kell elképzelni, hogy a művész ül otthon, és azon töri a fejét, hogyan tudna a legtöbbet ártani a hatalomnak. Nem ártani akarunk, hanem tenni.
B. Z.: Ha a művészetre kívülről, a politikai érdekek mentén kényszerítik rá az ideológiát, az nem lehet jó művészet. Az alkotásnak magának kell létrehoznia a saját belső ideológiáját, mert enélkül csak kiszolgál egy akaratot, és nem világot teremt. Márpedig a művészet tétje, hogy sikerül-e önálló világot teremtenie. A kívülről érkező ideológia hamissá tesz minden megszólalást. Hogy egyetlen alkotóra egyszerűsítsem a dolgot: Petőfi Sándor nem azért volt nagy költő, mert nagy forradalmár volt.

– Ha már Petőfi: a róla készülő, lassan 5 milliárd forintos költségvetésű életrajzi film is felveti a kívülről érkező ideológiai gyanúját, legalábbis ha az alkotók közéleti szerepvállalásából indulunk ki.
M. Z.: Petőfi életét filmen feldolgozni valós igény. Olyan sűrű és tragikus pályafutás jutott neki osztályrészül, mint keveseknek. A baj akkor kezdődik, amikor a politika megpróbálja felhasználni a művészetet a saját céljaira, egy másik nagy alkotó példájával: József Attila, a „munkásköltő”.
B. Z.: Érdekes, hogy József Attilát sosem nevezték a „szerelem költőjé”-nek, holott ha statisztikát készítenénk, sok más költőhöz hasonlóan a szerelem előkelő helyen szerepelne a témái között. Csakhogy a szerelem ellenáll a politikai ideológiáknak, egyetlen alkotót sem skatulyáztak be a szerelmes művei miatt. De visszautalva a beszélgetés elejére, a bélyeget mindig mások ragasztják az emberre.

– Változott a „munkásköltő” óta a művészet megítélése?
M. Z.: Nem adok konkrét választ, de talán érthető leszek így is. Az alkotói munka azért jó, mert nap mint nap meg tudom kérdőjelezni saját magamat és a körülöttem lévő világot. A kétségek teszik lehetővé, hogy alkossunk, az alkotás pedig, hogy jobbá tegyük a világot. Persze ahhoz színvonalas dolgot kell létrehozni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/29. számában jelent meg július 15-én.