Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.
„Mind ugyanúgy kezdjük az életet, segítségre szoruló kisgyerekként. És a legtöbben hasonlóan is fejezzük be: segítségre szoruló idős emberként. A kettő között van lehetőségünk segíteni, gondoskodni arról, akinek szüksége van rá” – kezdi fejtegetéseit a mozgásterapeuta. A társadalom a múlt században felismerte, hogy a gyerekeknek sem csak megőrzésre van szükségük, Tóth Sára reméli, hamarosan minél többek rájönnek arra, hogy az idősekkel éppen ez a helyzet. „Muszáj belátnunk, hogy idővel mind fogyatékosok leszünk ilyen vagy olyan formában: romlik a hallásunk, a látásunk, az egyensúlyérzékünk. Erre fel kellene készülni.” A fiatal nő négyéves kora óta táncol, s a saját bőrén tapasztalta, milyen gyógyító, fejlesztő hatása van a sportnak. „Lyukas tüdővel, oxigénhiányos állapotban születtem. Iskolás koromban derült ki ennek egy következménye, az, hogy diszlexiás, diszkalkuliás és diszgráfiás vagyok. A kilencvenes években ezért kaptam hideget is, meleget is: több tanár sem tudta, mit kezdjen velem, lehülyéztek. Innen ered a szociális érzé­kenységem és az, hogy minden helyzetben észreveszem, ha valakinek segíteni kell.”
Bár Sára tizenkét év alatt tíz iskolában tanult, végül leérettségizett, és ahogy ő mondja, vért izzadva elvégezte az egyetemet is. Először pedagógiát tanult, majd edzői és rehabilitációs képzéseken vett részt. Egy amerikai, integratív táncterapeuta-képzésen oktatták Bécsben, ahol bár a tandíjra nem futotta neki, a tanár a lelkesedését látva megengedte: ha iskola után vigyáz a gyerekeire, bejárhat az óráira. Az ott szerzett tudást felhasználva Sára itthon értelmi fogyatékosokkal, majd idősekkel kezdett dolgozni. 2016-ban az ötven legtehetségesebb fiatal közé választották, nem sokkal később önállóan hozta létre a Magyar Táncrehabilitációs Alapítványt. Vállalkozóként speciális módszerével évek óta csoportos koreográfiákat tanít otthonokban.

„Egy-egy órán beszélgetünk, hogy megtudjam, milyen lelkiállapotban vannak a tanítványok, de aztán a mozgáson van a hangsúly: bemelegítünk, erősítünk és táncolunk. Merthogy azt kerekesszékben is lehet, a tánc tényleg mindenkié!” – mondja. Hozzáteszi: aki nem tapasztalta még, el sem tudja képzelni, mennyit ad egy-egy ilyen foglalkozás az érintetteknek és rokonaiknak is. Hatalmas ereje van annak, hogy egy sérült gyerekekből álló csoport vagy magatehetetleneknek gondolt idősek létrehoznak valamilyen kreatív, szép performanszot.
A koronavírus megjelenése óta Sára munkája megváltozott. Eleinte nem engedték az otthonokba, azonban néhány hónap elteltével, az első hullám lecsengése után már hívták, térjen vissza, mert látják, mennyit romlott az idősek, sérültek állapota – nem is elsődlegesen fizikálisan. „A depresszió, a hangulatingadozás és a kilátástalanság ilyenkor pusztító lehet. Tudjuk ezt régóta, de most a járvány bizonyította is” – összegzi a lány. Amióta visszatért az otthonokba, kesztyűben, orvosi overálban, biztonságos távolságból, de igyekszik segíteni.
Amerikában a hetvenes évek óta létezik a módszer, amiben ép és sérült emberek közös táncát tanítják, és láthatóan működik a rendszer. Sára szerint a mozgásterápia itthon ritkaságszámba megy, ahogy az egész szektor gyerekcipőben jár: nemigen léteznek szolgáltatások, amelyek a sérültekre vagy a legyengült idősekre specializálódnak. Pedig elöregedőben van Európa társadalma, a változás elengedhetetlen.Reméli, hamarosan egyre több szakmai lehetőség nyílik a hozzá hasonlók előtt, és nem úttörő harcosok lesznek, akik ezzel foglalkoznak, csak egy-egy ember abból a színes szakmai közösségből, amely azon dolgozik, hogy a segítségre szorulók élete jobb legyen.
A szerző az Egy.hu főszerkesztője.
Nyitókép: Ficsor Márton