Ha korábban esetleg nem is, az utóbbi hetekben biztosan mindenki megtanulhatta a Kijevi Rusz nevét, ahogy Ukrajna történelméből is felzárkózhattak a lemaradók. Vlagyimir Putyin történelmi vízióiról is bőven hallhattunk, arról pedig nemkülönben, hogy Ukrajna bekebelezésének vágya nem a jelenlegi orosz elnök fejében fogalmazódott meg először. A cári birodalom mindig is igyekezett megtörni a vele szemben valós erőt felmutatni nem képes, eltökéltségben és harci szellemben viszont felzárkózó, adott esetben az ellenfelet is felülmúló kisebb népeket, köztük az ukránokat.

Bár Putyin a bolsevik Oroszország teremtményének nevezte Ukrajnát, Lenin nevét említve, de ennél is korábbra kell visszamennünk, ha a konfliktusok gyökerét keressük. Hogy ez mennyire így van, elég csak idéznünk az Ellenőr című lap 1877. július 7-ei számát, benne az alábbiakkal: „Ámde a kozákok akkori hetmanja, Chamelniczky Bogman, mégis Oroszországot választotta és Ukrajna 1651-ben az oroszok védnöksége alá helyezte magát (igazi kozák gusztus!), kikötve magának, hogy épen oly szabad legyen, mint azelőtt volt, s azontúl is saját főnökei a hetmanok és koshevoik uralkodjanak fölötte. Hanem a kozákok éppen úgy jártak, mint mikor a ló a szarvas ellen vívott küzdelmében az embert hivta segítségül. A benszülött kormányzók aprónkint eltöröltettek és »nagy-orosz« törvények hozattak be, melyeket »nagy-orosz« hivatalnokok hajtottak végre. Bizony a kozákoknak szépecskén meg kellett hódolniok, kivéve azokat, kik a Dnieper nádasai közt éltek a megközelíthetetlen szigeten. Ez utóbbiakat még Nagy Péter sem háborgatta, de II. Katalin czárnő mégis meghódította őket néhány száz kivételével.”

 

Ha Ukrajna államisága később hozott is újabb bonyodalmakat, de elmondható, hogy az orosz gondolat mindig a behódoltatás volt, ami pedig akarva-akaratlan megjelent az irodalmi művekben is. Azokban, amikről – jogosan – mondjuk el, hogy jó részt nem az aktuális hatalomnak köszönhetően, hanem annak ellenében jöhettek létre. Ettől még a legnagyobb orosz írók sem voltak mentesek a kolonialista elképzelésektől, azt pedig gyakran fel sem ismerték, hogy ez olyasmi lenne, amit meg is lehetne kérdőjelezni. Ez persze nem jelenti, hogy ezeket a klasszikusokat most le kellene venni a polcról, esetleg hogy irodalmi értéküket kétségbe érdemes vonnunk. Viszont nem árt ezekkel a tendenciákkal tisztában legyünk, hogy jobban értsük az elmúlt századok orosz és ukrán történelmét is. Ebben lehet segítségünkre Ewa M. Thompson szlavista hiánypótló kötete, az eredetileg 2000-ben, magyarul pedig 2015-ben kijött A birodalom trubadúrjai.

Kovács Lajos és Pálfalvi Lajos fordításában nyerhetünk betekintést a 19-20. századi orosz irodalom posztkolonialista értelmezésébe, felismerve a birodalmi tudat jeleit ott is, ahol többnyire elsiklunk felette. Mondjuk azért, mert a szerzők már nyelvileg is magától értetődőnek veszik azt, amit leginkább csak az orosz imperializmus szempontjából tekinthetünk annak. Erre jó példa a Kijevi Rusz emlegetése is. Napjainkra a rosszijszkij kifejezés lett hivatott jelölni az oroszokat és a föderáció nem orosz tagjait is, míg a russzkij kizárólag az oroszokat. Ugyanakkor angolra már mindkettőt Russian-ként szokás fordítani. Thompson kötete elején Ivan Bunyin Aglajáját hozza példaként, mint ami megkönnyíti, hogy a két rokon kifejezés egybeolvadjon. Az elbeszélésben a falusi lány, Katyerina veszi számba az orosz történelmet, amely arról szól, „hogyan hagyta el Oroszhon Kijevet, erdőkbe, áthatolhatatlan mocsarakba vette útját, (…) hogyan tűrte a zavaros időt, a belvillongásokat, a dühödt tatár hordák támadásait és Isten más büntetését.”

Így lett Rusz máris azonos Moszkvával, mintha csak a britek a gyarmati Indiát is elnevezték volna Angliának. Thompson szerint Moszkva és az örökébe lépő rosszijszkaja imperija épp ezt tette, amikor olyan területeket tett magáévá, mint Dagesztán, Észtország, Ukrajna vagy Tatárföld. Az ukránok esetében megkönnyítette ezt későbbiekben is a nyelvek hasonlósága. Így amikor a legtöbb területen az őshonos nyelvek váltották fel az oroszt, Ukrajnában akkor is támadt némi zavar, ami máig érezteti hatását. Sajátos az is, amikor az ország orosz anyanyelvű, és egyébként zsidó felmenőkkel rendelkező elnökét, Volodimir Zelenszkijt állítaná be náciként az orosz propaganda. Az a kremli gépezet, amelyik ragaszkodik hozzá, hogy közös népről van szó, ennek jegyében pedig nacionalizmussal vádolja a megdönteni kívánt kijevi kormányt.

 

Az orosz birodalmi tudat felől nézve persze mindig ellenséggé váltak azok, akik elutasították, hogy itt eredendően egy nemzetről lenne szó. Már a szovjet himnusz első versszaka is ezt példázta: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok: / A nagy Oroszország kovácsolta frigy. / A szovjet hatalma és egysége éljen: / Sok nép így akarta és megalkotta így.” Mindez ismét azt állítja, hogy az egyesülés valójában a kis népek akarata, amit csupán kiszolgál a Moszkvával azonos Rusz, ha pedig valaki ennek ellenáll, az valójában egységbontó, a fényes jövő ellensége.

Az orosz történelemkönyvek jelentős része napjainkig vallja, hogy az ország története Kijevben kezdődött, azóta pedig gyakorlatilag folytonosnak tekinthető. Thompson megjegyzi, az egyik könyvben egyenesen a két ország újraegyesítéseként emlegetik azt, hogy Moszkóvia 1649-ben bekebelezte Ukrajnát, miközben korábban soha ilyen egyesülés nem történt. Sőt: Moszkvát csak a 12. században alapították, és bár innentől folyamatosan expanziós vágy jellemezte, de egészen a 17. század végéig nem állította, hogy Kijev örökébe lépett volna. Thompson szerint „semmi okunk azt gondolni, hogy Rettegett Iván vagy az elődei bármikor is moszkvai örökségnek tekintették volna az akkor lengyel-litván uralom alatt álló Ukrajnát vagy Fehéroroszországot.” Később álltak elő ezzel az eredetmondával orosz ideológusok, megmagyarázva, miért is szükséges minden irányba terjeszkedniük. Az Oroszország elnevezés is csak a 17. században terjedt el, és a 18.-tól használták hivatalosan.

Az orosz propaganda a 20. század első felében még elsősorban a területen élőkkel szembeni lengyel elnyomásra helyezte a hangsúlyt, de a II. világháború kitörésétől már óvott a függetlenségi törekvésektől is. A Pravda 1939. december 1-jei számában Sztyepan Tudor például „leleplezte”, hogy ukránok a függetlenedés érdekében „fizikai és erkölcsi terrort” alkalmaznak, sőt, együttműködnek a lengyel hatóságokkal és üldözik a baloldali gondolatokat. Nacionalizmussal vádolva meg az olyan ukrán írókat, mint Jurij Koszacs, Jevhen Malanyuk vagy Ulasz Szamcsuk. Nem kérdés, a szóban forgó szerzők egy része az is volt, ki jobban, ki kevésbé. Na de a vádat lobogtató oroszok? A Pravdában eközben gyakran emlegették az oroszokat, ukránokat és beloruszokat vértestvérekként.

A birodalmi tudat ezzel párhuzamosan megjelent az olyan írók műveiben is, mint Lermontov, Puskin vagy épp Szolzsenyicin. Utóbbitól a Rákosztályt a szlavista szerző színtiszta kolonialista regényként jellemzi, amiben a szereplők Moszkvát tekintik a középpontnak, a megjegyzéseikből pedig úgy tűnhet, mintha például Taskent is a birodalomhoz tartozna. A Háború és béke eközben a lengyel narratívát igyekezett kiiktatni a történelmi emlékezetből, és nagyrészt ennek a regénynek köszönhetően „lett központi elem Oroszország nemzeti alapító mítoszában a külföldi agresszió és az önvédelem.” Thompson szerint „a Háború és béke jogszerűen Oroszországot illető területként kezeli a Napóleon elleni háború legfőbb hadszínterét, Kelet-Európát. A regény nagyban hozzájárult annak késleltetéséhez, hogy Oroszország ráébredjen arra: a birodalom nem azonos az etnikai Oroszországgal.” Ennek jegyében Tolsztoj műve azt hangsúlyozza, hogy az ország az olyan finom emberek hazája, mint Karatajev vagy Tusin, nem pedig afféle „agresszív kolosszus”, amilyennek „rágalmazói” beállítják.

 

Lermontov Korunk hőse című regényében is azt látjuk, hogy a Kaukázus népei felett csak az orosz gyámkodás segíthet, miközben a törökök képtelenek jólétet teremteni, erre csak az oroszok alkalmasak. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy „a kaukázusiak képtelenek felülemelkedni a puszta túlélés szintjén: vadásznak, elvetik a gabonát, veszekednek egymással és lovakat lopnak.” Puskin is így írt az Erzerumi utazásban arról, az orosz civilizáció mennyi jótéteménnyel lepte meg az uralma alá hajtott népeket: „Az én időmben sebtében összetákolt viskók voltak a fürdőházak. (…) Azóta pompás fürdők és házak épültek itt. (…) Mindenütt tiszta kis ösvények, zöld bódék, szabályos virágágyak, hidacskák, pavilonok. A forrásokat kitisztogatták, kikövezték.”

Eközben Tolsztoj Hadzsi Murat című regénye, szemben a Háború és békével, már nem lehetett túl kedves a hatalomnak, nem is adták ki életében. A kötet ugyanis nem a megszokott módon mutatta be a Kaukázust meghódító I. Miklós cárt, illetve a hódító háborút. Érzékletesen megrajzolva például egy csecsen falu elpusztítását: „[Szado] lerombolva találta a száklyáját; a tető beomlott s az ajtó s a kicsiny tornác oszlopai elszenesedtek. (…) A két szénaboglyát felégették, a gondosan ápolt barack- és cseresznyefákat kivágták és eltüzelték, és – ami a legjobban fájt az öregnek – valamennyi méhkas a méhekkel együtt a tűz martaléka lett.” Puskin is tudott arról, hogy a cserkeszek gyűlölik őket, mert „kiszorítottuk őket szabad legelőikről; auljaik feldúlva, egész nemzetségeik megsemmisítve”, de nála inkább az következett mindebből, hogy figyelmeztetni kell az oroszokat a cserkesz veszélyre.

Az elbeszélések teljes különbözősége fájó hasonlóságot mutat azzal, ahogy ma az orosz narratíva gyakorlatilag tagadja az ukrán városok porig rombolását, miközben az internetnek köszönhetően az egész világ – leszámítva az oroszok jelentős részét – élőben követheti az eseményeket. Ha viszont mindez néhány évszázaddal korábban történik, talán már csak utólag olvasnánk arról, hogy az Ukrajnát „nácimentesítő” és „demilitarizáló” oroszok milyen szép virágágyásokat telepítettek Mariupolba, illetve milyen lelkiismeretesen felújították a kijevi pavilonokat.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg, március 11-én.