Miért nem tudták még elfoglalni az oroszok Kijevet? Mennyire számít a civilek ellenállása? Meddig húzódhat még el az ukrajnai konfliktus? – többek között ezekről kérdeztük Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetőjét, illetve Jójárt Krisztiánt, a kutatóintézet munkatársát.

– Amikor legutóbb beszéltünk, még úgy látszott, hogy az oroszok igen könnyen nyomulnak előre, csekély ellenállással. Azóta mintha változott volna a helyzet. Minek köszönhető ez?
Tálas Péter: Az orosz vezetés rosszul mérte fel az ukrán haderő állapotát, ellenálló képességét és szerintem saját haderejének műveleti képességét is. Bár a 2008. augusztusi grúz–orosz háború óta az orosz haderő nagyon komoly technikai modernizáción ment keresztül, nekem úgy tűnik, hogy a katonák műveleti kultúrája nem követte ezt a fejlődést. A hadvezetés a mostani háború kapcsán számos hibás döntést hozott stratégiai, hadműveleti és harcászati szinten is, sőt vannak olyan szakértők is, akik szerint – a belső kommunikáció miatt – nem is háborúra, hanem valóban egy különleges katonai műveletre készült, s ez magában hordozta a mostani nehézségeket.

– A hírek szerint Oroszország már hónapokkal korábban diverzánsokat dobott Kijevbe, akik az ostromot segítik. Mennyi ideje készülhettek az oroszok Ukrajna lerohanására?
T. P.: Szinte bizonyos, hogy Oroszországnak már nagyon régóta, 2014 óta egészen biztosan vannak tervei Ukrajna lerohanására. A kérdés az, hogy magáról a háborúról mikor döntött az orosz vezetés. Vajon ez a Nyugatnak tett tárgyalási ajánlatokat megelőzően megtörtént-e, vagy csak annak kudarca után, az orosz vezetés csupán színlelte a tárgyalási hajlandóságot, vagy sem? Az előkerülő dokumentumokból egyre inkább úgy tűnik, hogy Moszkva csak megjátszotta, hogy hajlandó tárgyalni, de valójában a háborút tekintette a valódi megoldásnak.

– Valóban villámháborús tervei voltak Moszkvának? Reális lehetett volna egyáltalán egy ilyen forgatókönyv?
T. P.: Moszkvának bel- és külpolitikai szempontból is elemi érdeke volt, hogy a háború gyorsan és sikerrel záruljon. Egy elhúzódó háborúban több az áldozat, nehezebben kommunikálható sikerként, illetve több és súlyosabb szankciót és ellenlépést vált ki, mint egy olyan gyors győzelem, melynek eredményét kész tényként lehet felmutatni a külső környezetnek. Ha jól készül fel, ha jó stratégiát választ és követ az orosz vezetés, ez nem volt teljesen elképzelhetetlen.

– A hét közepén beszélgetünk, miért nem tudták eddig elfoglalni az oroszok Kijevet?
Jójárt Krisztián: Kijev megszállása valószínűleg nem szerepelt az eredeti célok között. Ahogy azt Péter is említette, az orosz vezetés úgy tűnik, saját maga is elhitte, hogy egy „különleges művelet” keretében az orosz légideszant-erők képesek lesznek Kijev környéki repterek elfoglalásával légihidat kiépíteni, majd elfoglalni az ukrán kormányzati épületeket, és likvidálni Zelenszkijt. Valószínűleg azt várták, hogy az ukrán vezetés lefejezése után a haderő megadja magát az előrenyomuló orosz erőknek. Ez nem sikerült.

 

– Az orosz egységek más városokban is kemény ellenállásba ütköznek, a hírek szerint a lakosság is jelentős segítséget nyújt ehhez. A hadsereg mellett mennyire számít a civilek ellenállása?
T. P.: Egy olyan háborúban, ahol egy katonai szempontból egyértelműen erősebb nagyhatalom, egy atomhatalom támad meg egy kisebb és gyengébb országot, mindig kulcsfontosságú a civil lakosság magatartása. A lakosság védelemben való részvétele ugyanis meghosszabbíthatja a megtámadott ország ellenállását, illetve fokozottabb szimpátiát és ellenlépéseket válthat ki a külvilágból. Ukrajna esetében – amely az új nemzetállamok közé tartozik – azért is fontos, hogy a politikai és katonai vezetésnek mennyire sikerül bevonnia a lakosságot az ellenállásba, mert ez a háború az ukrán társadalom első közös történelmi élménye lesz, amely nem csupán az épülő ukrán nemzeti tudat, a közös történelmi múlt szempontjából fontos, de abból is, hogyan változtatja meg a lakosság és a politikai elit kapcsolatát, illetve hogy a háborút követően milyen lesz a viszonya a társadalomnak a régi és/vagy új politikai vezetéshez. Ha ez a háború megerősíti a társadalom hajlandóságát a civil ellenállásra, akkor felettébb nehéz, konfliktusos és költséges lesz egy Oroszországhoz lojális rendszer ukrajnai fenntartása.

– A nyugati országok most tömegével szállítják a fegyvereket Ukrajnába. Mennyire számítanak a harcokban ezek az eszközök? Megfordíthatják a háború menetét?
J. K.: Látjuk, hogy az orosz páncélozott járművek sikerrel támadhatók az amerikaiak által kapott Javelin harckocsi-elhárító eszközökkel, a rögtönzött rácsos keretek, melyekkel az oroszok felvértezték a lövegtornyot, nem nyújtanak védelmet. Legalábbis néhány fotó arra utal, hogy a megsemmisített harckocsikkal ezek a páncéltörő rakéták végezhettek. A városi hadviselésben – melyet most már egyértelműen látszik, hogy nem tudnak elkerülni az oroszok – szintén jól használhatók ezek a fegyverek. Ráadásul nehezen is észlelhetők, mivel a rakéta indítás után nem hagy maga után nagy füstcsíkot. A Stinger vállról indítható rakéták szintén nagyon hatékonyak lehetnek például az orosz helikopterek ellen. Vagyis jelentős veszteségeket tudnak okozni ezekkel az ukránok a bevonuló orosz erőknek. Ennek ellenére látni kell, hogy az oroszok erőfölénye hatalmas, a háború végeredményét nem képesek befolyásolni ezek az eszközök.

– Mennyiben befolyásolná az invázió sikerét, ha a belarusz hadsereg is megindul Ukrajna ellen?
J. K.: A belarusz haderő eszközparkja jórészt elavult szovjet haditechnikán alapul. A belarusz katonák morálja, eltökéltsége egy Ukrajna elleni háborúhoz pedig megkérdőjelezhető. Legfeljebb tehermentesítheti az orosz erőket, ha valóban részt vesznek belarusz katonák is a háborúban, illetve a belarusz karhatalmi erők támogathatják a megszállt területek pacifikálását. Az elmúlt másfél év belarusz történéseiből látszik, hogy nagy gyakorlattal rendelkeznek a polgári lakosság brutális elnyomásában. Ugyanakkor épp a belarusz belpolitikai helyzet miatt kockázatos is volna Lukasenka számára, ha jelentős létszámú belügyi erőt vezényelne Ukrajnába. Ahogy egyébként belarusz katonák Ukrajnába küldése is jelentősen erodálhatná a még meglévő szűk támogatói bázisát.

– Az Oroszország elleni gazdasági szankciók mikor lesznek képesek befolyásolni Moszkva magatartását?
T. P.: Mivel ezek minden korábbinál súlyosabbak, kiterjedtebb és még fokozható szankciók, hosszú távon mindenféleképpen. Vita inkább arról van a szakértők között, hogy rövid távon is hatással lehetnek-e az orosz Ukrajna-politikára. Valójában én e tekintetben szkeptikus vagyok.

 

 

– A háború jelenlegi állása szerint meddig húzódhat még el a konfliktus?
J. K.: Ezt lehetetlen megmondani. Nem látjuk ugyanis, hogy az ukrán haderő mekkora tartalékokkal rendelkezik még, ahogy azt is nehéz felmérni, meddig tarthat ki az ukrán lakosság eltökéltsége. Moszkvának viszont még komoly tartalékai vannak, minthogy az első héten még nem vetette be a határra összevont erőinek jelentős részét. Ha még kiterjedtebben rombolják a polgári infrastruktúrát, és jelentősen nő az áldozatok száma, úgy megváltozhat az ukrán emberek hozzáállása, elszántsága. Az áldozatok magas száma ugyanakkor nagyban meg fogja nehezíteni egy oroszbarát bábkormány elfogadtatását is. Vagyis adott esetben Moszkva hiába arat katonai győzelmet, politikai célját elveszítheti.

– Az elmúlt egy évtized az orosz katonai sikerektől volt hangos, sokan emellett Moszkva diplomáciai zsenialitását dicsérték. A jelenlegi helyzetben nem úgy néz ki, hogy most is zseniális húzás történt. Mi változott meg Moszkvában?
J. K.: Véleményem szerint Moszkva 2014-ben óriási stratégiai hibát vétett azzal, hogy elcsatolta a Krím félszigetet, és még inkább azzal, hogy háborút szított Kelet-Ukrajnában. A minszki megállapodás megkötésének rákényszerítése Ukrajnára kiút lehetett volna Moszkva számára azáltal, hogy intézményesíthette volna az orosz befolyást Ukrajna felett. A megállapodás végrehajtását azonban az orosz vezetés nem tudta kierőszakolni Ukrajna részéről, Kijev nem volt hajlandó a szuverenitásával fizetni a megszállt területek visszaintegrálásáért. Az alacsony intenzitású konfliktus pedig nem lehetetlenítette el Ukrajna közeledését a Nyugathoz. Bár integrációról nincs szó, a katonai együttműködés folyamatosan mélyült Ukrajna és az Egyesült Államok, illetve más NATO-szövetséges országok között. Ez a status quo a Kreml számára elfogadhatatlan volt. Lehet rendkívül ravasz és cinikus az orosz vezetés, a modell, amit kínál, láthatóan a saját közvetlen környezetében sem vonzó. Ezért volt képtelen Ukrajnát a saját befolyási övezetén belül tartani, és ezért folyamodik az erőszak egyre növekvő alkalmazásához mind Oroszországon belül, mind pedig azon kívül.

Ez a cikk a Magyar Hang 2022/10. számában jelenik meg március 4-én.