Vajh mikor lészen méltón megörökítve ezen új magyar aranykor. Egy körkép lenne a megfelelő forma, valahol a budai várban, mondjuk a Magyar Tudományos Akadémia intézeteinek egykori otthona, a csöndben, lassan szétrohadó régi Országház (a klarisszák kolostora) helyén. Úgy illenék, hogy konzorciumban építsék Mészáros Lőrinc és gyermekei, no meg Szíjj László, Tiborcz István stb. cégei – pénz nem számít. Lehetne valami XIX. századi eklektikautánzat, persze vasbetonból, azon van a profit. Szépen rímelne a lómentes Lovardára a déli oldalon
Az alkotás persze nagyszabásúbb lenne a Feszty Árpádénál, elvégre eljött közénk a magyarok istene, és nem csak úgy versben, hanem hús-vér valójában. Körben mandorlák füzére, bennük az új magyar stadionok képei, bal felől virágoznék az új magyar nagybirtok, szépen megföstve az új magyar mágnások egész alakos képei. Jobb felől látványos szertartás, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége mutatna be áldozatot Viktor isten szobra előtt. Oldalt angyali kórus, Nagy Ferótól Kis Grófóig, vezényel (hogy mennyiért, kérdezni sem illik) Plácido Domingo, és végül a háttérben, dicsfényben fürdik az új Magyar Sion, Hatvanpuszta. A képet persze maga a Legeslegnagyobb Magyar uralja, képregényként, mint például Szent László a székelyderzsi templomban. Itt adó-visszatérítést oszt, ott 13. havi nyugdíjat, amott csirkefarhátat, és végül egy szavazóhelyiség mögött családiasan bográcsol az ő választóival. A tökéletes gróf és az ő boldog cselédei. Magyar idill a XXI. századból.
Körülbelül úgy van a köznép ma is az önismerettel, mint a millennium idején volt. A sokéves, harsány propaganda hatására az akkoriak is elájultak a saját nagyságuktól – és nem vettek tudomást a bajokról. Elhitték maguknak, hogy ők a legszebbek, legjobbak, legokosabbak a világon, hogy mindenki a magyart irigyli… mígnem Trianonban szembesülhettek a rideg valósággal. Napról napra tisztábban kivehető, ahogy hajdan Ady is kihallotta, hogy valójában eszeveszett haláltánc már a nemes urak tánca, és dühbe csap a béres igricek vesztük érző, úr-dicsérő románca.
Mi nem verselünk, tényeket sorolunk. Harminckét éve volt a rendszerváltozás, azóta meghalt cirka 4,2 millió honfitársunk, és él köztünk kb. 2 millió olyan választókorú honfitárs, akinek nincs már személyes tapasztalata a Kádár-korszakról, ez a nyers számszerű változás, első közelítésben. A részletekbe merülve azt is láthatjuk, hogy 1990-ben 7822 ezren voltunk választásra jogosultak, idén pedig 7760 ezren. A különbség csekély, mindössze 60 ezres, ám az ország lélekszáma 686 ezerrel lett kisebb 32 év alatt.
Sajnos az elsöprő többség nem hajlandó megérteni, hogy a nemzet fogyatkozása nem az öregek halálából fakad, hanem abból, hogy nem születnek meg a következő nemzedékek! Muszáj többes számot használnunk, 45 éve nem születik elegendő gyermek, ez pedig másfél nemzedék! A 686 ezres mínusz a gyermekek számában van! Sőt a helyzet még rosszabb, valójában cirka 950 ezerrel kevesebb gyermek él köztünk, mint 1990-ben, a különbség a már állampolgárságot szerzett, letelepedett, ám nem idehaza születettek kb. 270 ezres létszáma.
A gyermekhiány persze azt is eredményezi, hogy nő az átlagéletkor (nem a várható élettartam!). Az átlag magyar 1990-ben 37 éves volt, ma 43; ezen belül a nőké 45 év, vagyis a köztünk élő nők fele már túl van a szülőképes koron – ezzel igen pontosan jelezhetjük a jövőnket; jobb lenne, ha nagyjából 5 milliós népként gondolnánk magunkra. Igen, nagyjából 5 milliós populáció újrateremtésére elegendő a mostani magyar biológiai erő.
Mielőtt legyintene a nyájas olvasó (túlnépesedünk, ugyebár), gondoljon bele: ma a községeink felében nincsen semmilyen iskola. Az általános iskolás korosztály 2021. júniusban 440 ezerrel volt kisebb, mint 1991. júniusban; 38 százalékos mínusz. Csodálkozzunk-e, hogy a pedagóguslétszám az akkori 97 ezerről tavalyra 75 ezerre csökkent? Ha el akarjuk képzelni a magyar munkaszervezet jövőjét, akkor talán még azt jó tudnunk, hogy a nappali tagozatos felsőfokú hallgatók száma 1990-ben 77 ezer volt, ez emelkedett 2008-ig 243 ezerre (bizony, épp Gyurcsány alatt volt csúcson), aztán csökkent 2020–21-re 205 ezerre.
A korfa másik végén eleddig szakadatlan a növekedés. A 90+- os korosztály lélekszáma az 1990-es 19,7 ezerről nőtt mostanra 68 ezer főre, azaz 345 százalékra. Az 1990-es nyugdíjkorhatár 55 év volt a nőknek, ma 65 év. Ők akkor 1,5 millióan voltak, most 1,98 millióan – dacára a tízéves korhatáremelésnek, a korbetöltött nyugdíjas nők száma most 32 százalékkal több, mint a rendszerváltozáskor.
Egy nemzedéknyi időnk ment el demokráciában, mindenféle idegen elnyomás nélkül – és eme nemzedéknyi idő kétségbeejtő romlást hozott. A legfontosabb nemzetmentő feladatunk, hogy megértessük honfitársainkkal, ezen az úton garantált a pusztulás. Volt itt sokféle kormányzat, számos ideológia, szebbnél szebb tervek és stratégiák – ám csak a felszín fecsegett, a mélyben ugyanaz az áramlás maradt: a megállíthatatlan sorvadás.
Minden gyógyítás első lépése: a betegség pontos diagnózisa. Ezért mondhatjuk az orbáni politika legnagyobb bűnének a hamis népesedéspolitikát, pontosabban azt a hazugságot, hogy pénzzel javítottak a folyamatokon. Hát nem javítottak. Idén az első negyedévben történelmi mélypontra süllyedt a születésszám, ha így marad egész évben, nemhogy 90 ezer, még 80 ezer kisbaba sem fog születni.
A kormányzat 2014 óta családpolitikai propagandát harsog. Hihetetlen – és persze ellenőrizhetetlen – összegeket jelent be mint családtámogatásokat. Az eredmény – már a nullának is örülnénk, de látjuk – negatív. És aki ennek a grandiózus néphülyítésnek a legfőbb arca, Novák Katalin, pár nap múlva beül az államfői székbe. Mit remélhetünk?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/19. számában jelent meg május 6-án.