Zuhanni könnyű

Tanárnő, életmód-influenszer, politikusfeleség, író: hétköznapi magyar nők Mán-Várhegyi Réka új, Vázlat valami máshoz című regényének főszereplői, akik a Covid alatt küzdenek a körülményekkel és önmagukkal.

FAZEKAS ISTVÁN

Matalin Dóra

¬ „Mit írhat egy nő egyáltalán, akinek két munkahelye, gyereke, háztartása, számolatlan elintéznivalója van? Erre keresi a választ új könyvében a nagyszerű írónő” – áll az új regényében. Közel tíz éve tart az írói karrierje, aktuális még ez a kérdés?

Most aktuális. Korábban nőként többek között a szocializációm, az önbizalmam (vagy annak hiánya), a szépirodalom vélt vagy valós, íratlan szabályai nehezítették meg az írást, és az foglalkoztatott, hogy ezeket az akadályokat megismerjem és átlépjem. Aztán családom lett, gyerekeim születtek, és noha a házimunkát nem egyedül nekem kell elvégeznem, így sem magától értetődik, hogyan lehet a gyerekek, a munka, az ezernyi egyéb feladat észben tartása, valamint a további mentális terhelés – járvány, háború – mellett könyveket írni.

¬ A szereplői hétköznapi nők. A regény többször felveti, hogy elég érdekesek-e ahhoz, hogy megosszák az életüket a közösségi médiában vagy egy regényben. Szokott aggódni amiatt, hogy nem elég izgalmas a főhősei élete?

Arra jutottam, hogy ha a szereplőim számomra érdekesek, akkor az olvasóknak is azok lesznek. Magától értetődőnek tűnhet, hogy egy író olyanokról ír, akiket érdekesnek talál, de nem azok. Kezdőként engem sokáig elsősorban az írás vágya mozgatott, nem tudtam, valójában miről és kikről szeretnék írni. Voltak témáim és szereplőim, de ezeket a neveltetésem, a környezetem, az előítéleteim alapján értékeltem érdekesnek, és ennek megfelelően a végeredmény meglehetősen unalmas lett.

¬ A szereplői egyes szám első személyben beszélnek magukról. Korábban azt mondta, ha férfi szerző ír egyes szám első személyben, az bátor őszinteség, a nőnél könnyebben érzékelhető magánéleti nyafogásnak. Ezt még mindig így gondolja?

Nem a szerep­lői­met kell elengednem

Ez a feminista kritika egyik, már-már közhellyé vált megállapítása, amivel én is egyetértek. Természetesen a helyzet változik, az olvasók tájékozottabbak a nemi egyenlőtlenségeket illetően, eleve több nő ír, nem kínos vagy meglepő egy-egy női hang. És változik az irodalom is, kevesebbek ügye már, a „nagy” írók sem számítanak már olyan nagyoknak, nem ismeri őket a fél ország, nem akkora presztízs az, ha valaki író. Ez sajnos oda-vissza működik, ahogy más szakmáknál is láthattuk már, például a tanároknál, hogy amikor egy szakma „elnőiesedik”, akkor sokak szemében, illetve gazdasági értelemben is csökken a presztízse.

¬ Az utóbbi évek irodalmi világsikere volt Karl Ove Knausgard önéletrajzi regényfolyama. Az ön hőseinek belső monológjai arra emlékeztetnek. Ha lenne elég ideje, elképzelhetőnek tartja, hogy megírja Knausgard női párját?

Persze, olyannyira, hogy amikor az első szövegeken dolgozni kezdtem, fiktív önéletrajzban gondolkodtam. Vonzott, hogy személyes hangon szólaljak meg, de közben az irodalom eszközeivel folyamatosan eltávolítsam magamtól az elbeszélőt, hogy aztán újra közel engedjem. Nem véletlen, hogy az elmúlt években sok hasonló szöveg született, hiszen az olvasók könnyen együtt mennek egy ilyen jól beazonosítható elbeszélővel, akinek a „valóságossága” szavatol a mondandója hiteléért. Ugyanakkor nem kell mindennek a szó szoros értelmében véve igaznak lennie, hiszen onnantól, hogy a „valóság” irodalmi alakot ölt, szükségképpen átalakul.

¬ Egyik szereplője azt mondja, hogy „a járványhelyzet és a különféle katasztrófáktól való fenyegetettség árnyékában a feminista tartalmak jelenleg nem időszerűek. Az elmúlt húsz évben előrelépegettünk, most visszafelé lépegetünk, van ez így, el kell fogadni.” Miben látja a visszalépést?

Amikor arról olvasunk, hogy a karantén idején Magyarországon (és ismereteim szerint nagyjából mindenütt) megszaporodtak a családon belüli erőszakkal kapcsolatos bejelentések, akkor az emberben felötlik a kérdés, hogy pontosan mit sikerült elérnünk, ha ilyen könnyen vissza tudunk zuhanni egy olyan állapotba, ahol a nők még mindig, fizikai létükben is alárendeltek, és állandó fenyegetettségnek vannak kitéve. Mint arról mostanában olvashattunk, a háború is borzalmas, régi ösztönöket szabadít fel a katonákban. Mindez visszalépés, sőt igazi sokkhatás. Az egyetlen esély, ha ezek az esetek is alkalmat nyújtanak arra, hogy szélesebb társadalmi diskurzusok jöjjenek létre, amelyek ideális esetben élhetőbb világ felé vezetnek.

¬ Ahogy az előző, Mágneshegy című regényében, ezúttal is értelmiségi karakterek állnak a középpontban. Miért éppen az ő sorsuk érdekli?

A  háború régi ösztönöket szabadít fel  a  katonákban

Valóban a legtöbb karakterem értelmiségi, de nem az értelmiségről írok, csak olyanokról, akik hasonlítanak rám vagy a környezetemben élőkre. Ennek az a praktikus oka, hogy őket ismerem. De sokan közülük inkább az értelmiségi létnek valamiféle perifériáján tengődnek, akár le is fordulnak onnan, vagyis nem kifejezetten „az értelmiségről” akartam írni, hanem inkább ennek az állapotnak a konstruáltságáról és törékenységéről.

¬ A könyvben utalások szintjén jelenik meg a közélet. Az egyik szereplő férje kormánypárti politikus, ezt az ő barátai ferde szemmel nézik, de mindez megmarad a háttérben. Miért nem akart direktebben fogalmazni a jelenlegi közállapotokról?

Mert eltérítette volna a könyvet. A konkrét utalások könnyen elnehezíthetik a szöveget, és itt egyébként sem a NER realitásán van a hangsúly, hanem inkább egy bizonyos magatartáson, beszédmódon, aminek a gyökerei mélyebbre, talán az 1990-es évekre nyúlnak vissza, és amit néhol „újgazdagnak” szokás nevezni.

¬ A másik háttérszál, ami végighúzódik a szereplők életén, a koronavírus-járvány. Evidens volt, hogy a Covid belekerül a könyvbe?

A járvány annyira az életünk része lett, hogy csak akkor tudtam volna kihagyni, ha egy másik korban játszódó könyvet írok. Ezzel együtt a járvány túl könnyen adja magát témának, így nem kifejezetten erről szerettem volna írni, nem a karantén pszichológiája érdekelt – háttérnek viszont megfelelőnek tűnt.

¬ Kívülről úgy tűnik, hogy íróként szinte rögtön sikeres lett, a kritika már az első könyvét is dicsérte, azóta számos díjat kapott. Sikeres írónak tartja magát?

Nem, de ez nem azt jelenti, hogy elégedetlen lennék. Nem vagyok sem sikeres, sem sikertelen. Ki vagyok békülve a könyveim fogadtatásával, de amúgy a környezetemben a többség nem tudja, vagy ha tudja is, nem olvasta, vagy ha olvasta, akkor sem erről beszélünk. Engem sem foglalkoztatnak igazán a korábbi könyveim. De időről időre vannak jó élményeim, odajön például valaki a piacon, hogy olvasta ezt és ezt, és tetszett neki. Ilyenkor azért örülök.

¬ Több írásából készült rövidfilm, az Egy nap címűnek társ-forgatókönyvírója is volt. El tudja engedni a hőseit annyira, hogy ne zavarja, ha a rendező másképp interpretál valamit?

Nem a szereplőimet kell elengednem, hanem a szöveget magát, de ez általában menni is szokott. A film és az irodalom két külön műfaj, máshogy működnek, nem lehet elvárni az előbbitől, hogy tökéletesen visszaadjon egy irodalmi művet. A legjobb, ha nem is ez a célja, hanem szabadon használja az alapanyagát, és valami újat alkot belőle, aminek a saját médiumán belül van érvényessége