Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

Szepesi Attila nevével úgy húsz évvel ezelőtt találkoztam először. Rendhagyó módon nem is a verseit olvastam először, hanem az esszéit, a 2002-es Tündérek és katonák című kötetének írásait. A címadó írás Derszu Uzaláról szólt, a vadászról, akit az orosz író-felfedező V. K. Arszenyjev örökített meg elsőként. Ez az esszé elementáris hatással volt rám. Olyannyira, hogy írtam is egy levelet Szepesit Attilának. Nem emlékszem, válaszolt-e, de nem is ez a lényeg. A Szepesi írásaival való találkozásom az egyre ritkább „nagy konstellációk” egyike volt. A kivételes pillanatok egyike, amikor az ember valami olyasmit ismer meg, amihez mélyről köze van, ami szó szerint életbevágóan fontos a számára. Elég kevés ilyen íróval találkoztam életemben.

Az esszéi után ismerkedtem meg a költészetével, ezzel a sajátos tüneménnyel, amely leginkább Weöres Sándor költészetével rokon. Az élet, a létezés „karneváli” természetének megfigyelése, talán ebben áll ennek a költészetnek a lényege. És egyfajta múlhatatlan csodálkozás jegyében. E csodálkozás nélkül nincs költészet. Amikor a Teremtés emberi ésszel felfoghatatlan művével szembesülünk, a fenséges jelenlétével, tényleg nincs más, csak ez a csodálkozás. Ahogy azon is csodálkozom – bár ez a csodálkozás más természetű –, hogy Szepesi Attila életműve mennyire nem látszik manapság. Persze, sok minden nem látszik, aminek látszania kellene, miért épp Szepesi látszana.

A 2017-ben elhunyt költőnek néhány hónapja jelent meg egy posztumusz kötete, amely – ahogy látom – jelentőségéhez mérten eddig csekély figyelemben részesült. Pedig volna miért figyelni erre a könyvre. Igaz, a Barbár szonettek – alcíme szerint Életrajz versben elbeszélve – anyagának nagy része (Medvecukor, 2014, Varázsfüvek, 2016) korábban megjelent már önálló kötetekben, így egyben mégis egészen más hatást kelt. Ha azt mondom, emlékezetes hatást, óvatosan fogalmazok. Ez a könyv jelentőségében és megmunkáltságában leginkább Oravecz Imre Halászóember című opus magnumának rokona. A Halászóember közvetlen közelében áll, azzal együtt, hogy Szepesi eszköztára, emlékeinek „szerkezete” karakteresen más, mint Oraveczé. A Barbár szonettek ugyanis az emlékezet könyve, amely – Oraveczéhez hasonlóan – egy mára nyomtalanul elsüllyedt világot teremt újra. A Halászóember a paraszti világot emeli át a halhatatlanságba, Szepesinél viszont nincs szociografikus rétege az emlékezésnek. Őt az „egész” foglalkoztatta, az őt körülvevő világ, mindenestül. És persze egy egészen más világban nőtt fel, mint Oravecz. A kárpátaljai (beregszászi) gyerekkori világ Szepesinél egy mitikus tér, amelyben tényleg bármi megtörténhet. Olyan különös figurák bukkannak fel rendre, akikhez hasonlókkal ma már nemigen találkozhatunk. Vándorcigányok, favágók, a hajdani felvidéki polgárság sajátos karakterei, aztán a háborús alakok, a megszálló szovjet hadsereg hol démonikus, hol komikus figurái. A könyv versei – Szepesi meghatározása szerint – „barbár szonettek”. Ez a definíció egy kötött terjedelmű, a szonettformára csak felületesen emlékeztető szövegtípust takar. Valójában a könyv sűrű, egyforma hosszúságú, mesterien komponált kisprózákból áll. Ahogy az alcímben is olvashatjuk, itt egyfajta költői önéletrajzról van szó. De nehogy azt gondoljuk, hogy ez a mű hasonlít a köznapi értelemben vett önéletrajzokra. Szepesi önéletrajza egy nagyszabású költői látomás, egy hajdani világ újrateremtése. Egy olyan világé, amely minden tragikussága ellenére lenyűgöző. Azért lenyűgöző, mert a költői érzékenység képes azzá tenni, képes láttatni a szenny és a mocsok burkai mögé rejtőző csodát. Kárpátalja, Budapest, 1956, a költői pálya állomásai, a természet képei, Weöres Sándor alakja mind bevonódik ebbe a csodás atmoszférába.

A Barbár szonettek olvasása olyasféle hatást kelt, mintha egy mesebeli bányavároskában járnánk sűrű, nagy hóesésben. Nekem legalábbis sokszor jutott eszembe a könyv olvasása közben Selmecbánya, ahol úgy éreztem, hogy a mese, a mitikus világ határvidékén járok, ahol tényleg bármi megtörténhet. Varázslat, talán így összegezhetnénk a legtömörebben mindazt, amit Szepesi ebben a könyvben ránk hagyott. Varázslat és remény, mert ez a könyv tényleg gyógyító erővel bír. Ennek a könyvnek elhisszük, hogy a látszat ellenére a világ mégsem vált varázstalanná. Legfeljebb a varázslata a Szepesiéhez hasonló kevés könyvben él tovább.

(Szepesi Attila: Barbár szonettek – Életrajz versben elbeszélve. Nap Kiadó, 2022)