Minden ember 18 kilogramm homokot „fogyaszt” naponta
Terraformálás
Partok, folyók, tavak pusztulását, növény- és állatfajok kihalását, emberi közösségek ellehetetlenülését okozza az egyik legtöbbet használt nyersanyagnak, a homoknak a szabályozatlan kitermelése.
Keresztes Imre
APojang Kína legnagyobb tava, több millió vándormadár legfontosabb ázsiai téli állomása, számos ritka vagy veszélyeztetett szárnyas és az édesvízi delfin néhány megmaradt élőhelyének egyike. Ám a valamikor nagy kiterjedésű tó területe és vízszintje az utóbbi években drámaian lecsökkent, éspedig főleg a zabolátlan homokkitermelés következtében. A meder kotrásával harmincszor több üledékes anyagot tüntetnek el, mint amennyit a mellékfolyók hordaléka pótol. Közben jelentősen mélyült és kiszélesedett a kifolyó ág, így jóval több víz távozik a Jangce folyóba. Az alacsonyabb vízállás miatt romlott a vízminőség, a gyér fogásból a halászok nem tudnak megélni, kevesebb víz jut a környező mocsaras vidékekre, vagyis a pusztulás egyaránt sújtja az embereket és a környezetet. A Pojangi-tó az egyik leglátványosabb példája annak, hogy a homok, illetve sóder rablógazdálkodása fenntarthatatlan, ami miatt az ENSZ friss jelentése a víz után a második legfontosabb nyersanyag kitermelésének nemzetközi szabályozását és ellenőrzését szorgalmazza.
A vízzel ellentétben a homokot még nem nyilvánították stratégiai nyersanyagnak, de most eljött az alapvető szemléletváltás ideje – figyelmeztetett az ENSZ Környezetvédelmi Programjához (UNEP) tartozó Globális Források Információs Adatbázisának (GRID) igazgatója, Pascal Peduzzi, aki a tanulmány fő szerzője. Az építőipartól a kijelzőgyártáson át az üvegiparig számos területen használt homok mennyisége véges, de a szektor annyira nincs a figyelem középpontjában, hogy sem a tartalékokról, sem a kitermelésről nincs megbízható adat. Utóbbit az ENSZ évi 50 milliárd tonnára becsüli, részben az egyéb töltőanyagok – kavicsok, zúzalékok – kitermelése, részben a betongyártás alapján.
A homok, illetve sóder rablógazdálkodása fenntarthatatlan
A homokot, illetve a sódert főként folyókban, tavakban, illetve tengerek, óceánok partján, fenekén kotorják, kisebb mértékben szárazföldi bányákból termelik ki, illetve kövek zúzásával állítják elő. Vagy óriási méretű kotróhajók segítségével – a Pojangi-tavon a legnagyobb ilyen óránként 10 ezer tonnát hoz felszínre –, vagy kisebb vállalkozások és egyének kezdetleges szerszámokkal, akár ásóval és kosárral. A kitermelés általában korlátok nélkül folyik, sok esetben illegálisan, engedély nélkül. A világszervezet minapi jelentése szerint helyi és országos szinten kellene szabályozni az iparágat, méghozzá nemzetközileg kialakított, egységes keretek alapján.
A kotrás miatt csökken a biodiverzitás, ökoszisztémák pusztulnak el, a természetes határok – partok, dűnék, dombok – eltűnésével nő az áradásveszély, halászfaluk lehetetlenülnek el. Mindez komolyan veszélyezteti a parti közösségeket, például az USA-ban a lakosság 40 százaléka él part menti régiókban. Ráadásul a nyersanyag legfőbb végfelhasználója, a beton- és aszfaltgyártás, illetve általában az építőipar az egyik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó. Az ENSZ-jelentés külön hangsúlyt helyez az újrafelhasználásra, a bontási hulladék hasznosítására. De arra is, hogy véget kell vetni az építőipar „bontok és újat építek” mániájának, erősítve a „megtartani és felújítani” mentalitást. Nemrég például Sadiq Khan londoni polgármestert azért bírálták, mert engedélyezte a Marks & Spencer Oxford Streeten lévő ikonikus áruházának lebontását. Szakértők egyúttal az alternatív építőanyagok és eljárások bevetését is hangsúlyozzák.
A homok és sóder iránti étvágy az utóbbi két évtizedben nőtt elképesztő ütemben. A kitermelés félmillió lelőhelyen folyik a világban – az évi 240 millió köbméternyi homok felhozatalával a Föld legnagyobb homokbányája megint csak a Pojangi-tó –, hárommillió embert foglalkoztat, és a legnagyobb tömeget mozgatja meg: mindhárom adat alapján messze ez a legnagyobb bányászati tevékenység a bolygón. Évente egy főre hat és fél tonna kitermelt homok és kavics jut, vagyis minden ember 18 kilogramm homokot „fogyaszt” naponta.
A fő felhasználó Kína és India. Sanghajban például az elmúlt 15 évben több felhőkarcolót vagy toronyépületet húztak fel, mint New Yorkban a nagyváros történetében összesen. Kínában 2006 óta nagyobb volt a cementfelhasználás, mint az USA-ban az egész XX. században. Indiában az építkezési homok használata az ezredforduló óta megháromszorozódott. És az igények a következő évtizedekben sem lanyhulnak. A Föld népessége 2050-re elérheti a 10 milliárd főt, közben pedig 70 százalékra nő a városlakók aránya. Ráadásul a koronavírus-járvány utáni gazdasági talpra állást a világ legnagyobb gazdaságaiban is óriási infrastrukturális beruházásokkal támogatják.
Minden ember 18 kilogramm homokot „fogyaszt” naponta
A különféle kitermelési módszerek eltérő környezeti károkat okoznak. Kaliforniában például 2020-ban zárt be az utolsó homokbánya, miután az erózió miatt számos partszakasz tönkrement, és strandok tűntek el. A folyók kotrása során a fenéken és az üledékben élő számtalan élőlény pusztul el, a zavarossá váló vízben megfulladnak a halak, a kevesebb bejutó napfény miatt a vízinövények is károsodnak. Kambodzsában és máshol a mangrovetelepek mennek tönkre, sebezhetővé téve a partot. A Mekong vietnámi deltája a homokbányászat miatt évente 2 centiméterrel süllyed.
Számos helyen a kotrás a meder gyengítésével megbolygatja a közeli hidak talapzatát, egy 1998-as tanulmány szerint például Kaliforniában minden egyes tonna adalékanyag kitermelése háromdollárnyi infrastrukturális kárt okozott. A homokbányászat miatt 2000-ben Tajvanon egy híd omlott össze, rá egy évre Portugáliában is, 70 ember halálát okozva.
Míg a betongyártáshoz a folyómederi homok és sóder a legjobb (az ideális szemcseméret 0,6–2 milliméter), az óceánok apróbb szemű homokját inkább feltöltésekhez használják. Az óceánok kotrásának legdrámaibb hatását Indonézia szenvedte el, ahol legalább két tucat sziget tűnt már el 2005 óta. A legnagyobb vásárló – és egyben a világ legnagyobb homokimportőre – pedig Szingapúr, amely a feltöltéssel folyamatosan növelte a területeit, az utóbbi négy évtizedben több mint 50 négyzetkilométerrel. A sivatagi homok még finomabb a tengerinél, így az semmire sem használható, Dubai például ezért szorul szintén behozatalra az óriási építkezéseihez.
A tenger visszahódításában szintén tevékeny Kína a Tajvani-szoros sekély vizein – a két ország nem hivatalos határán – nagy erőkkel kotorja az óceán fenekét. A tajvani parti őrség 2020-ban már közel négyezer kínai kotró- és szállítóhajót űzött el az általa ellenőrzött vizekről, majdnem hatszor annyit, mint az előző évben. Kína a homokot a Fülöp-szigetekhez közeli tengerszakaszokra viszi, mesterséges szigeteket hozva létre, hogy területi követelést formáljon a Dél-kínai-tenger újabb részeire. Az illegális homokkitermelés a bűn melegágya Indiában, ahol a homokmaffia a nyersanyag kereskedelmében érdekelt, politikai kapcsolatokkal rendelkező, korrupt üzleti körökből áll. Utóbbiak gyilkolnak is, ha valaki felemeli a szavát a tevékenységük ellen, 2000 óta több mint négyszázan haltak meg erőszak vagy baleset miatt az indiai homokbizniszben.