Mi is egy templom ma
Nincs kőbe vésve
A három éve tűzvészben súlyosan megsérült párizsi katedrális rekonstrukciója kapcsán művészettörténeti, régészeti, építészeti, hitéleti és turisztikai érdekek feszülnek egymásnak.
Illényi Balázs
Apadlóból „esnek ki” a csontvázak, éspedig nem csupán képletesen. A három éve, 2019. április idusán leégett párizsi Notre-Dame újjáépítésén dolgozókat most egy titokzatos ólomkoporsó tartja lázban, ami a kereszthajó középpontjában fordult ki a földből. Persze nem magától, hanem azért, mert meg kellett nyitni a padlót, hogy az építészek biztosak lehessenek abban, elbírja-e az oda felépítendő 600 tonnányi állványzatot. Az emberalakot formázó koporsóval együtt aztán jöttek a további meglepetések is: a XIX. századi fűtésrendszer, az egykori, közel nyolcszáz éves szentélyrekesztő és egy római kori várfal maradványai – hogy csak az eddig biztosan azonosított leleteket említsük.
Az a kérdés, hogy mi is egy templom ma
A régészek, miközben eredetileg három hetet kaptak, a felfedezések lázában égve már két hónapja kutakodnak, és biztosra veszik, hogy a még nem bolygatott padlólapok is kincseket rejtegetnek (például további elhunytak maradványait). A lelkesedésük érthető, hiszen tudják, ha lezárják az ásatást, újabb évszázadokba telhet, mire megint alkalmuk nyílna efféle feltárásra. Az előzetes endoszkópos vizsgálat azt mutatta, hogy bárkit rejtett is a XIV. századi ólomkoporsó, igen jó állapotban kerültek elő a maradványai, így a korabeli temetkezési és tartósítási módszereket is jól lehet tanulmányozni rajtuk. A papságot és a híveket egykor elválasztó, szobordíszes, gazdagon csipkézett kőrácsozat, a szentélyrekesztő darabjai pedig azért érdekesek, mert a korábban megtaláltakkal ellentétben ezek az eredeti színekben pompáznak és még régebbiek. A római várfalig még nem jutottak el, egyelőre csak elektromágneses hullámokkal tapogatták ki, odáig métereket kellene leásni.
Efféle szöszmötölésre azonban aligha lesz idejük a régészeknek – derült ki a Le Monde napilap összeállításából –, mert az építkezés felelősei egyre türelmetlenebbek, hiszen nekik tartaniuk kell az Emmanuel Macron francia elnök által megszabott határidőt. Macron a tűzvész másnapján jelentette be, hogy öt év alatt helyreállítják a katedrálist. Ha pedig most folytatódnának a bizonytalan kimenetelű ásatások – ahelyett hogy felhúznák a száz méter magas állványzatot a beszakadt huszártorony, a boltívek és a tető helyreállításához –, akkor kizárt, hogy 2024 áprilisában újra megnyissák a Notre-Dame-ot.
Korántsem ez az egyetlen vita, ami a megrongálódott katedrális újjáépítése körül kialakult. Az első évben viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a sérült részeket nem értelmezhetik újra a kortárs építészek, hanem mindent az eredeti (pontosabban: a legutolsó ismert) állapottal megegyezően állítanak helyre. Ez ugyan összhangban van a műemléki restaurálások „bibliájával”, a Velencei Chartával, csakhogy a tetőszerkezet pótlásához erdőnyi tölgyfa anyagra van szükség, az egész lefedéséhez pedig több mint kétszáz tonnányi ólomra. E tűzveszélyes és környezetszennyező alapanyagok közül különösen az utóbbin akadtak ki sokan, hiszen már a tűzvészkor is súlyos károkat okozott a mérgező ólom elolvadása. Miért ne lehetne ezeket betonnal és más fémmel kiváltani, ahogyan Reimsben, Chartres-ban vagy Nantes-ban is tették? – vetette fel másokkal együtt Paul Chemetov építész, urbanista, ám a figyelmeztetéseknél fontosabbnak bizonyultak a műemlékvédelmi szempontok.
Az utóbbi hónapokban aztán a belső terek kialakítása miatt feszültek egymásnak az állványzatok mögött a különböző táborok képviselői. Nagy a tét, hiszen a Párizs szívében álló gótikus katedrális nemcsak Franciaország első temploma, hanem legnépszerűbb turistalátványossága is: 2018-ban közel 13 millióan lépték át a küszöbét, vagyis naponta 30 ezernél is többen. Az állami tulajdonban, de egyházi kezelésben lévő Notre-Dame-ban a továbbiakban sem szeretnének a látogatóktól belépti díjat szedni, és más híres templomokkal ellentétben nem akarják szétválasztani a múzeumi és a hitéleti funkciókat.
Sőt inkább erősítenék az utóbbiak egymásra hatását, és az istentiszteletek mellett nagy hangsúlyt helyeznének a párbeszédre, a találkozásra – az egyház, a hívők és a betérő turisták között. Ebben a szellemben teljesen átszerveznék a látogatói körutat, ami az északi oldalon indulva járná körbe a katedrálist és mutatná be a katolikus hitet. Beletartozna ebbe az ószövetségi történetek felidézése, Krisztus ott őrzött, állítólag eredeti töviskoronájának megtekintése, a falakra vetített bibliai idézetek és az ízelítő a keresztény élet mai megnyilvánulásaiból.
A tetőszerkezet pótlásához erdőnyi tölgyfa anyagra van szükség
A bökkenő csak az, hogy mindehhez át kellene rendezni a belső tereket, márpedig ebben kemény ellenfelekre találtak. A Notre-Dame XIX. századi restaurálását irányító (és a tűzvészben leomlott huszártornyot is megálmodó) Eugene Viollet-le-Duc szellemiségét képviselő építészeti hagyományőrzők egyetlen tárgy, kereszt vagy kép elmozdítását is főbenjáró bűnnek, az „ősi harmónia” megtörésének titulálják. Így például azt is, hogy az eredetieket másfél évszázada kipótló, mostanáig különösebben nagy becsben nem tartott nonfiguratív ólomüveg ablakokat kortárs művészek alkotásaival helyettesítsék. De a puristáknak az sincs ínyére, hogy a székeket padokkal váltsák fel, a boltíveket eddig kiemelő reflektorokat pedig „bensőségesebb, misztikusabb” hangulatot árasztó világításra cseréljék.
A másik fronton az egyházi konzervatívok háborognak. Egyrészt nem akarják, hogy az átrendezés során a liturgikus teret kiürítsék, és így „kifutópályává” vagy „áruházi parkolóvá” degradálják, másrészt ellenzik az oltár visszahelyezését is, holott azt a beomlott mennyezet csak alig rongálta meg. Bár több érv is szólhat az oltár lecserélése mellett, elsősorban az zavarja őket, hogy ezt még a modern szemléletű párizsi érsek, a 2007-ben elhunyt Jean-Marie Lustiger készíttette, és máig úgymond idegen a katedrális szellemiségétől. Azt pedig „reformista viszketegségnek” tartják, hogy a falakra kiakasztott klasszikus festmények, köztük Rubens műalkotásai a jövőben kortárs művekkel kezdjenek „párbeszédbe”. Az utóbbiak között a tervek szerint megjelenne a Banksyt jóval megelőző francia public art művész, Ernest Pignon-Ernest, aki szintén lepukkant tűzfalakon feltűnő művészi graffitijeivel lett világhírű.
Nem az a kérdés, hogy kell-e kortárs művészet, hanem inkább az: mi is egy templom ma – üzente a hagyományőrzőknek a Le Monde hasábjain Henri Loyrette művészettörténész, a Louvre korábbi igazgatója. Szerinte manapság újragondolás nélkül, az eredeti állapotában helyreállítani egy műemléket: kapituláció. Az érintetteknek még két évük van eldönteni, hogy a Notre-Dame a párbeszéd helye lesz vagy inkább a hagyományok háza marad.