Kincskeresés

Egy kapuvári gazda disznóóljából került a Magyar Nemzeti Múzeumba 1948-ban számos nagy értékű műtárgy. Ezek tulajdonjoga is tisztázódhat a magyar állam és az Esterházy Magánalapítvány között folyó perben a Kúria minapi döntése nyomán.

Hamvay Péter

A Sopron környékén állomásozó határőrzászlóalj egyik nyomozójának 1947 januárjában feltűnt, hogy a határszéli parasztok döngölt padlós szobáinak falán a búcsúban vásárolt szentképek mellett különös tárgyak függenek: méteres aranyláncon zománcrózsákkal díszített érdemrend, zafírköves kalapforgó, XVIII. századi püspöki pásztorbot díszes vége, valamint briliánsokkal kirakott aranygyapjas rend. Kiderült, hogy valamennyit ugyanattól az embertől szerezték be. A kapuvári gazda hamar megtört, a rendőröket a disznóólhoz vezette, akik onnan további XVII–XVIII. századi ötvöstárgyakat, aranyhímzéses nyeregtakarókat és sok más értéket ástak ki. A korabeli sajtóból kiolvashatók az ügy előzményei: 1944 őszén a front közeledtével az Esterházy-kastélyok és -birtokok gondnoka, Csapó Bálint az értékesebb ékszereket, rendjeleket, érmeket 16 vasládába pakoltatta, és elásatta.

egy milánói „szélhámos bandát”  gyanúsítottak a  lopással

Bölcs előrelátás volt a részéről. A fertődi kastélyt a felszabadítóként érkező, majd megszálló orosz csapatok a helyiekkel karöltve kirabolták, a Madame de Pompadour hagyatékából származó bútorokat eltüzelték, a képekre célba lőttek. A rejtekhely azonban nem maradt titokban, egy helyi gazda a kocsmában kihallgatta a segédkezők beszélgetését, és a földigényléseknél megszerezte az általuk említett földdarabot, majd kiásta a ládákat. Mivel a tartalmuk valós értékéről fogalma sem volt, fillérekért árulni kezdte a talált tárgyakat. Az eset után valóságos kincsvadászat indult a környéken. A mesés lelet híre a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójához, Huszár Lajoshoz is eljutott, aki 1948 elején levélben kérte Münnich Ferenc akkori budapesti rendőrfőkapitánytól, hogy „a kincsek ügyének végleges eldőltéig” ezek a tárgyak kerüljenek a múzeumba „letétként” – idézte egy birtokában lévő dokumentumra hivatkozva a HVG-nek Czigány Balázs, az ausztriai kismartoni Esterházy Magánalapítvány magyar kulturális témáival foglalkozó igazgatóhelyettese. A tárgyakat még abban az évben kiállították.

Fordulat a perben

DUDÁS SZABOLCS

Az Esterházy-kincsek nagyobb értékű, kiállításokon is bemutatott része a 260 kiemelkedő ötvöstárgyból és 65 öltözékből álló gyűjtemény. A magyar főúri kincstárak közül egyedüliként fennmaradt, sőt a XVII. századtól egészen a XIX. századig gyarapított kollekció éke a Bacchus diadalát ábrázoló asztali dísz – Abraham Drentwett augsburgi ötvös alkotása – és az 1652-es vezekényi csatában hősi halált halt Esterházy László megdicsőülésének emléket állító aranyozott ezüsttál. A fraknói kincstárból a Monarchia szétesése után hozták Magyarországra a  gyűjteményt. A Tanácsköztársaság idején rövid időre köztulajdonba került, majd miután az Esterházy család visszakapta, az Iparművészeti Múzeumba helyeztette el letétként.

Felmerül a kérdés, hogy Esterházy Pál herceg miért nem igényelte vissza a kincseket? Bár akkor még nem történt meg a kommunista hatalomátvétel, Esterházy érzékelhette, hogy a személye nincs biztonságban – és valóban, 1949-ben, a Mindszenty-perben hamis vádak alapján börtönbüntetésre ítélték –, így jobbnak látta, ha a műtárgyakat múzeumban helyezik el, de a tulajdonjogról nem mondott le. A rendőrségnek és a múzeumnak átadott műtárgylista azonban nem fedte pontosan egymást. Elképzelhető, hogy néhányat elloptak közülük, de az is, hogy más közgyűjteménybe keveredtek. Nem egyszerű kideríteni, mi történt velük, a magyarországi múzeumok hétpecsétes titokként őrzik a vitatott eredetű műtárgyakat. A kincsek kálváriája ugyanakkor nem ért véget, 1948. április 8-án ugyanis betörtek a múzeumba. A rablónak pontos helyismerete volt, az egyik belső udvarról létrán mászott fel az első emeletre, majd főleg a kiállított Esterházy-kincsekből válogatott zsákmánnyal kötélhágcsón ereszkedett le a külső homlokzaton.

A korabeli sajtó szerint egy milánói „szélhámos bandát” gyanúsítottak a lopással, ám a kommunista befolyású lapok egyre többet célozgattak arra, hogy maga a herceg lehetett a felbujtó, mert ki akarta csempészni a „zsákmányt” Nyugatra. Szokatlan módon a nyomozást sebtében lezárták, és a dossziéra felkerült „A tettes ismeretlen” felirat. Az alaposság hiányát mutatja, hogy még abban az évben Ausztriában elfogtak egy Szabó János nevű férfit, aki a bécsi feketepiacon árulta a lopott műtárgyakat. A tudósítások szerint bevallotta a bűncselekményt, sőt arról is voltak hírek, hogy öngyilkos akart lenni a börtönben. Sem az elkövetőt, sem a műtárgyakat nem adta ki az osztrák rendőrség, ám az ügy nem merült teljesen feledésbe. 1985-ben, az enyhülés és a jószomszédi viszony megerősítéseként, az akkori osztrák kormány visszaadott néhány műtárgyat a Nemzeti Múzeumnak.

58 műtárgyat kérnek vissza a Nemzeti Múzeumtól

Huszár Lajost, aki még az 1948-as kiállításon is fontosnak tartotta jelezni a műtárgyak letéti státusát, a betörés után nem sokkal leváltották. Utódai pedig nem szívesen beszéltek az Esterházy-kincsekről. Hiába tett fel a HVG kérdéseket a tárgyak számát, státusát illetően L. Simon Lászlónak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának, lapzártánkig nem érkezett válasz.

A kilencvenes években Gedai István, a múzeum akkori igazgatója és Esterházy Pál herceg örököse, Melinda hercegné között született ugyanakkor egy ajándékozási tervezet. Bár az alapítvány által megőrzött szerződést végül nem írták alá, annak léte is mutatja, hogy minimum rendezetlennek tekintette az akkori vezetés a kincsek ügyét. A leltárkönyvek nem nyilvánosak, így a vitatott műtárgyak pontos száma sem tudható. Az Esterházy Magánalapítvány  szerint az ötvösgyűjtemény többtucatnyi darabja és a közel ötszáz elemből álló numizmatikai kollekció az, ami valójában letétként van a múzeumban, közülük 58, a fraknói hitbizományhoz tartozó darabot kérnek vissza  a most folyó perben.  A letét ugyanis elévülhetetlen, elbirtokolhatatlan, így ezek a tárgyak visszajárnak a tulajdonosnak – legalábbis ezt állítja az Esterházy Magánalapítvány. A magyar állam viszont azzal érvel, hogy a műtárgyak a családi hitbizomány részei voltak, és azok az államosításkor jogszerűen kerültek köztulajdonba. Csakhogy a hitbizományokat később, 1949-ben államosították, a műtárgyak akkor már a múzeumban voltak letétben, ami elvben védelmet nyújtott számukra. A HVG tudomása szerint a leltározásra is csak a hatvanas években került sor, ami szintén csak azt erősíti, hogy a múzeumban sokáig  tisztában voltak a bizonytalan helyzettel. De erről sem adott a múzeum tájékoztatást.