Közhely, de a Balkán ma is Európa lőporos hordója. Nagy- és középhatalmi érdekek ütköznek, függetlenséget, saját utat kereső kis nemzetek feszülnek egymásnak, amelyek múltja telis-tele kölcsönös sérelmekkel. Az egyik legveszélyesebb gócpont Bosznia-Hercegovina, ahol három népcsoport, a bosnyákok (muzulmánok), a szerbek és a horvátok élnek kényszerű társbérletben (lásd keretes írásunkat). Ukrajna példája intő jel mindenki számára.

Az együttélés létjogosultságát is leginkább a boszniai szerb politikusok kérdőjelezik meg. A kis létszámú horvát kisebbség önállósodási vágyait az EU-taggá vált anyaország igyekszik hűteni, a szerbek azonban burkoltan és kevésbé burkoltan, de támogatják országhatáron kívül rekedt honfitársaik törekvéseit. A boszniai szerbek a vesztes háború ellenére sem tettek le arról, hogy egy nap megszabaduljanak a bosnyák többségű részektől és egyesüljenek az anyaországgal. Az első lépés ehhez a boszniai Szerb Köztársaság minél szélesebb önállóságának kivívása. Milorad Dodik, az állam elnöke többször fel is vetette, hogy a szerb országrésznek ki kell lépnie a közös hadseregből, igazságszolgáltatási rendszerből és az alkotmánybíróság hatálya alól. Közben persze arról győzködi a bosnyák és a horvát közvéleményt, hogy a szerbek nem kiválni akarnak, mindössze a közös intézményeknek mondanának búcsút. E törekvés azonban szembemegy a daytoni békeegyezménnyel, így a határok – szó szerinti – feszegetése aprólékos munkát igényel a szerb kisebbség részéről. A függetlenség elnyerésének másik akadálya, hogy aligha kaphatja meg a nemzetközi közösség támogatását, ugyanis az annak az elismerése volna, hogy etnikai tisztogatásokkal létre lehet hozni egy homogén nemzetállamot.

A szerbek azonban nem adják fel. A jelképes politizálásban is rendre a függetlenedés irányába mutató gesztusokkal kedveskednek a bosnyák közvéleménynek. Egy 2016-ban rendezett referendum alkalmával arról kérdezték a szerb terület lakóit, egyetértenek-e azzal, hogy a Szerb Köztársaság napját január 9-én ünnepelje a közösség. A szavazók 99,81 százaléka támogatta a kezdeményezést, ez azonban a legkevésbé sem töltötte el örömmel az ország muzulmán és horvát polgárait. A dátum jelentősége ugyanis az, hogy 1992. január 9-én Paléban, a boszniai szerbek nemzetgyűlésén kikiáltották a Bosznia-Hercegovina Szerb Köztársaságot, amelyet Jugoszláviához tartozó, de önálló állammá nyilvánítottak. A nemzetgyűlés határozata azonban szöges ellentétben állt a horvátok és a bosnyákok akaratával, utóbbiak ugyanis Jugoszláviától való elszakadást támogatták. Ezek a különböző irányú mozgások vezettek a százezer ember halálát követelő boszniai polgárháború kirobbanásához is. A horvátok és a bosnyákok ezért érthető okokból zokon vették, hogy a boszniai Szerb Köztársaság a rossz emlékű dátumot jelöli ki nemzeti ünneppé. Ugyanakkor a szerbek is joggal érezhették provokációnak, amikor 2017 februárjában Bakir Izetbegović, a bosnyák államrész elnöke perújrafelvételt kért a hágai Nemzetközi Bíróságon. A hágai testület ugyanis 2007-ben felmentette Szerbiát a boszniai népirtás vádja alól, a bosnyák politikus azonban új vizsgálatot követelt. Nem mellékes, hogy a hármas elnökség szerb és horvát tagja ellenezte az eljárás megindítását. A sebek kölcsönös piszkálása így alaposan próbára teszi a szegény és működésképtelen Bosznia-Hercegovina létét.

Az ország gazdasági állapota pedig nem független attól, hogy sem a horvátok, sem a szerbek nem akarnak részesei maradni a nagyhatalmak által összetákolt államnak. Varga Szilveszter, a Balk.hu főszerkesztője szerint a szerbek jellemzően Szerbiába, Olasz- vagy Németországba vándorolnak ki a jobb megélhetés reményében, a horvátok szintén a saját anyaországuk, illetve Ausztria és Németország irányába indulnak szerencsét próbálni. A bosnyákok Szlovéniába és Olaszországba, Ausztriába és Németországba távoznak nagy számban. Gyakorlatilag mindhárom néptöredék tagjai tömegesen hagyják el az élhetetlen államalakulatot, egy 2015-ös ENSZ-felmérés szerint a lakosság 43 százaléka külföldön dolgozik.

Állandó feszültség

Bosznia gyakorlatilag elnéptelenedik, az etnikai feszültség az egyetlen állandó lakója az országnak. Ez azonban a Balkánon érdekelt nagyhatalmaknak épp így van jól. Varga Szilveszter szerint leginkább az amerikaiaknak fontos, hogy a feszültség folyamatosan fennmaradjon.

– Ha ne adj’ Isten rendeződnének a viszonyok, akkor az amerikai dominan­ciá­jú békefenntartó erők jelenlétére többé nem lenne szükség – magyarázza Varga Szilveszter.

Washington azonban nem szeretne távozni a Balkánról. Akkor ugyanis jó eséllyel az oroszok, kínaiak, törökök és közel-keleti országok képviselői tehetnének gazdasági és biztonsági ajánlatot a balkániaknak. A szembenállás tehát garantáltan megmarad. Ez pedig együtt jár azzal, hogy a dolgok szerencsétlen együttállása esetén bármikor kirobbanhat egy polgárháború Bosznia népei között. Bár 2021. november elején Christian Schmitt ENSZ-főképviselő benyújtotta az ENSZ BT-nek a Bosznia-Hercegovina helyzetével kapcsolatos jelentését, amely szerint a balkáni országot jelenleg a legkomolyabb politikai krízis fenyegeti a délszláv háború kirobbanása óta, polgárháború és szétesés. Ez azonban egy­előre csak elméleti lehetőség.

A bosnyák politikai elit mindent megtett annak érdekében, hogy se a horvátok, se a szerbek ne érezzék magukat jól az államszövetségben. Tartaniuk azonban semmitől nem kell, mivel az amerikaiak egyértelműen őket támogatják. Ez abban is megnyilvánul, hogy a horvátok akárhogy is próbálták, nem módosíthatták a választási törvényt, amely hátrányosan érinti közösségüket. A bosnyákok átszavazásával ugyanis bizonyos kantonok közgyűlésében a horvát jelöltek bosnyák szavazatokkal szereznek képviselői helyeket, és így lett háromszor is Željko Komšić a boszniai horvátok elnökségi tagja. A boszniai horvát közösség többsége úgy érzi, hogy megfosztják őket a szabad választás lehetőségétől, ugyanis olyan horvát politikai erők nyernek mandátumot, amelyek nem a horvátok érdekeit képviselik. A bosnyákok rovására azonban nem lehet igazságot szolgáltatni, ugyanis Washington éppen a bosnyákokon keresztül tartja sakkban a teljes Nyugat-Balkánt.

Az ukrán úton

Ahogy mondani szokás, elég egy szikra. Az ukrajnai helyzet is bizonyítja, hogy kifejezett szándékok ellenére is háború robbanhat ki ott, ahol eredetileg senki nem akarta. A bosnyákokat az amerikaiak és az angolok alaposan felfegyverezték, Bosz­niá­ban fokozódik a nyugati katonai jelenlét, amely sokaknak kiválthatja a nemtetszését. Nemrég Németország és Nagy-Britannia is bejelentkezett a boszniai békefenntartói feladatok ellátására. A németek 2012 óta nem vettek részt az EUFOR missziójában, mióta azonban a zöld–vörös koalíció szerezte meg a hatalmat, Berlin elkezdett aktívabban érdeklődni Bosznia biztonsága iránt, és a német külügyminisztérium honlapja szerint ismét katonákat akarnak küldeni Boszniába. Boris Johnson volt brit miniszterelnök a madridi NATO-csúcson jelezte a boszniai védelmi miniszternek, hogy Nagy-Britannia is küld katonákat és katonai kiképzőket a balkáni országba, szeretnének ugyanis részt venni az EUFOR munkájában. Ukrajnában épp ez történt évekkel korábban: angol kiképzők és hadianyag jelent meg, és már a háború kezdete előtt elkezdték felfegyverezni az országot.

– Ugyanaz történik, mint Ukrajnában. Nem Bosznia ment a NATO-ba, hanem a NATO ment Boszniába – mondja Varga Szilveszter.

A sokéves nyugati jelenlétre az oroszok egy idő után azt mondták, hogy elég. Néhány hónapja azonban még senki nem gondolta volna, hogy Ukrajnában háború robban ki. Az orosz narráció a támadás kapcsán az volt, hogy azért vonultak be Ukrajnába, mert fenyegetve érezték a határaikat. Ez nyilvánvalóan igaz volt. Bosznia esetében azonban Oroszország nem avatkozhat be közvetlenül a szerbek megsegítésére. Ám nem lehetnek kétségeink azt illetően, hogy a feszült helyzetben bármelyik fél megtalálja a módját annak, hogy fegyveres konfliktust robbantson ki Bosznia-Hercegovinában. A balkáni ország ugyanis kifogástalan terepet szolgáltatna egy proxyháború megvívására. Ebben az esetben azonban Európa két pontján is súlyos veszteségekkel járó tűzvész tombol majd.

Varga Szilveszter szerint érdekes fejleményei lehetnek a novemberben esedékes szavazásnak, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsában tartanak az EUFOR mandátumának a meghosszabbításáról. Legutóbb amikor Milo­rad Dodik találkozott Vla­gyi­mir Putyinnal, azt kérte az orosz elnöktől, hogy a jelenlegi feltételekkel mellett támogassa a békeerők boszniai jelenlétének meghosszabbítását. Ez a gyakorlatban az angol és német csapatok visszatérését akadályozná meg. A kérdés körül jó eséllyel alakul ki nemzetközi konfliktus, amelyet az oroszok zsarolásra vagy bármilyen előnyszerzésre felhasználhatnak.

IDŐZÍTETT BOMBA

A Balkánt civilizációs törésvonalak szabdalják apró darabokra: A „Theodosius-vonal” nyugati felén fekvő Horvátország egy része 150, a keleti felére eső országok 450 évig álltak török uralom alatt. A mai Szlovénia pedig a Német-római Birodalom, illetve a Habsburg örökös tartományok része volt. A vonal mentén húzódik a keleti és a nyugati kereszténységet elválasztó határszakasz, és itt találkozik az európai kereszténység és az iszlám is. Az etnikai és vallási hátterű feszültség mára mérséklődött a 90-es években tapasztaltakhoz képest. Görögország, Bulgária, Albánia, Észak-Macedónia, Monte­neg­ró és Horvátország a NATO tagja lett, Szerbia, Koszovó és Bosznia-Hercegovina azonban kimaradt a katonai szövetség bővítéséből. A három „független” balkáni ország így továbbra is potenciális konfliktusforrás, Boszniának és Koszovónak legalábbis komoly kockázatokkal fenyegető, lezáratlan területi vitája van Szerbiával. Mindezeken túl jelenleg Bosznia instabilitása jelenti a legnagyobb fenyegetést a térség békéjére.

A Balkán minden nyomorúsága, szépsége, íze, dühe és bánata sűrűsödik össze a 51 ezer négyzetkilométeres Boszniában. A miniállam Jugoszlávia egyik tagköztársasága volt, egészen az államalakulat 1991-es széteséséig. 1992-ben Bosznia is kinyilvánította függetlenségi szándékát, az országban élő szerbek azonban nem akarták elhagyni Jugoszláviát. A horvát kisebbség a Horvátországhoz való csatlakozás reményében összefogott a muzulmán bosnyákokkal, az etnikai ellentétek végül véres polgárháborúban csúcsosodtak ki. A hadviselő felek kölcsönösen követtek el egymás rovására véres atrocitásokat, ezek közül a szerbeket terhelő srebrenicai mészárlás vált a leghírhedtebbé. A három és fél éves boszniai háborút 1995 novemberében a daytoni békemegállapodás zárta le. A nagyhatalmi támogatással létrejött egyezség két adminisztratív részre osztotta az országot, a Bosnyák–Horvát Föderációra és a boszniai Szerb Köztársaságra. Hármas – egy szerb, egy horvát és egy muzulmán – elnökség vezeti féléves váltásban az országot, a köztisztségeket szintén arányosan osztják el a népcsoportok között. Ezzel a nemzetközi közösség megalapította a független Bosznia-Hercegovinát, és létrehozott egy olyan többnemzetiségű együttélési formát, amely minden fél számára egyaránt rossz volt már a kezdetektől fogva. A törékeny békét sokáig egyik boszniai nemzet sem akarta próba alá vetni, a kényelmetlen együttélés és a szegénység még mindig sokkal elviselhetőbbnek tűnt, mint a fegyveres konfliktus.

Bosznia-Hercegovina így az utóbbi két és fél évtized alatt is a nagyhatalmak és a kis népek vetélkedésének színtere maradt. Az ország nemzetközi ellenőrzés alatt áll, békéje fölött az EUFOR csapatai őrködnek, az ENSZ főképviselője jelentős hatalmat gyakorol belügyekben. Az elkülönülési vágyat azonban jól jelképezi, hogy míg Bosznia-Hercegovina egészének Szarajevó a fővárosa, a boszniai Szerb Köztársaság kormányzati központja Banja Lukában van. A három népcsoport elszeparálva él, még az elvileg szövetséges horvátok és a bosnyákok is minimális felületet engednek a hivatalos érintkezésre. Az iskolák, szórakozóhelyek is etnikai alapon különülnek el, a közhangulat azonban alapvetően békés. A horvát kisebbség a béke ellenére egyre gyorsabb ütemben fogyatkozik, egy ideje azonban nem tartanak népszámlálást, így nem tudni, valójában mekkora lélekszámmal vannak jelen a bosnyákokkal közös föderációban. A két legnagyobb néptöredék, a szerb és a muzulmán bosnyák mindezzel együtt továbbra is élesen szembenáll.