Megpróbálják tisztázni a Molière személyét övező rejtélyeket, pletykákat és legendákat
Biztos talány
Molière valóban a saját lányát vette feleségül, és legjobb darabjait tényleg Corneille írta? A világhírű komédiaszerző születésének 400. évfordulója sem telhetett el anélkül, hogy megpróbálják tisztázni a személyét övező rejtélyeket, pletykákat és legendákat.
Illényi Balázs
Pár évvel Molière 1673-ban bekövetkezett halála után egy kordét húzó paraszt kopogtatott be a párizsi Comédie-Francaise bejáratán azzal, hogy egy ládában elhozta a mester minden megmaradt iratát. A portás azzal küldte el, hogy a színház zárva van, jöjjön vissza másnap. A történet másik változata szerint a jelenetre az 1820-as években került sor a párizsi Nemzeti Könyvtár kapujában, de a vége mindkét esetben ugyanaz: a férfi másnapra felszívódott a felbecsülhetetlen értékű iratanyaggal együtt.
Aligha lehet hitelt adni e mesés legendáknak, annyi viszont igaz, hogy harminc-egynéhány darabján túl szinte semmi sem maradt az utókorra a Tartuffe, A képzelt beteg és A fösvény alkotójától. (Leghíresebb darabjait, köztük az említetteket, a héten kezdi közvetíteni az Uránia Nemzeti Filmszínház a Comédie-Francaise-ből.) Sem az özvegye, sem négy gyermeke közül a felnőttkort egyedüliként megért lánya, Esprit-Madeleine Poquelin nem őrzött meg semmilyen levelezést, naplót, vázlatot vagy kéziratot, ami alapján jobban megismerhető lenne Molière személyisége, gondolatai, életének hétköznapi részletei. Nem csoda, hogy az életrajzában máig számos fehér folt maradt, amelyeket nemegyszer legendás elemekkel töltenek ki. A francia sajtó jórészt ezek tisztázásának szentelte a Molière születésének 400. évfordulóján kezdődött jubileumi évet.
az életrajzában máig számos fehér folt maradt
Már az sem biztos például, hogy a jeles évforduló január 15-ére esett. Ez ugyanis a megkeresztelésének dátuma (a Jean-Baptiste Poquelin névre kiállított anyakönyvi kivonatra az 1820-as évek elején bukkantak), és bár a kor szokásai szerint erre az aktusra általában egy-két nappal a születést követően került sor, a dokumentum mégsem perdöntő bizonyíték. Éppen Molière saját gyermekeinek esete mutatja, hogy olykor akár egy-két hét vagy hónap is eltelhetett, mire a csecsemőt szenteltvíz alá tették. Van más bizonytalanság is a születése körül. Jelenleg Párizs belvárosában a Pont Neuf és a Saint-Honoré utcában is őrzi egy-egy emléktábla azt a helyet, ahol állítólag világra jött (az előbbi ráadásul 1620-as dátumot ad meg). Az egymástól kétszáz méterre (és a Louvre-tól egy ugrásra) lévő két helyszín közül történészek – a keresztelési okmányok alapján – a másodikat fogadják el „igazinak”.
Máig megválaszolatlan, hogy a tisztes polgári miliőbe született Molière miért szakított a családi hagyományokkal huszonegy éves korában, és hagyta hátra az apja által kiérdemelt örökletes „királyi kárpitosmesterséget” a bizonytalan, mi több, egyházi átokkal sújtott színészi hivatásért. Vajon a gyönyörű, vörös hajú színésznőn, Madeleine Béjart-on, későbbi szeretőjén (majd anyósán) túl volt-e bármi másnak is szerepe ebben? Nem tudni, de az bizonyos, hogy családi kenyértörés nem lett a szakításból: amikor két évvel később társulata, az Illustre Théatre csődje miatt Molière-t adósok börtönébe csukták, az apja sietett a segítségére. Pedig addigra a „tékozló fiú” elhagyta a családnevét is, és a társulat alapításakor felvett művésznevét használta. Talán mondani sem kell: máig talány, hogy a „Molière” honnan ered, mit jelent, és miért épp ezt választotta.
Újra a francia közélet témája lett, miért nem kerülhet be Molière a párizsi Panthéonba a „nemzet elismerését kiérdemlő nagyszerű emberek” közé. Már 1792-ben a forradalmárok tervbe vették a nagy komédiaszerző (és a nagy mesélő, La Fontaine) hamvainak elhelyezését a temetkezési csarnokban, ám az exhumált maradványok akkortájt csak az egyik múzeumig, majd annak 1816-os felszámolása után a Père-Lachaise temetőig jutottak el. (A két költöztetés kapcsán volt olyan történész, aki jelezte: nincs bizonyíték, hogy a kiemelt hamvak a két neves szerzőhöz tartoznak.)
2019-ben a színész Francis Huster petícióval kezdeményezte újra, hogy Molière-nek a Panthéonban lenne a helye. Ebből az utóbbi hónapokban az elnökválasztáson induló párizsi főpolgármester, a szocialista Anne Hidalgo, illetve a jobbközép jelöltje, Valérie Pécresse is kampánytémát csinált. A köztársasági elnöki hivatal szerint azonban Molière-nek azért nincs keresnivalója a Panthéonban, mert az „laikus templom”, ahová csak olyanok kerülhetnek, akik a felvilágosodás és a forradalom korában vagy azt követően éltek. Végtére is Molière a királyt szolgálta hűségesen.
Bár a nyakatekert indoklást nem osztja Georges Forestier francia irodalomtörténész, azt ő sem érti, miért kellene Molière-nek a Panthéonba kerülnie, hiszen „aligha fenyegeti az a veszély, hogy máskülönben elfelednék”. Darabjait máig folyamatosan játsszák világszerte, hazájában messze a legtöbbször színpadra vitt szerzők közé tartozik, anyanyelvét pedig külföldön is rendre Molière nyelveként emlegetik.
A hatás nyilván Corneille-nek tulajdonítható – vélte Louÿs –, aki szerint a nagy komédiákat egyértelműen az idősebb pályatárs írta, a titkos együttműködésből pedig mindketten profitáltak. Molière magas színvonalú, állandó repertoárra tett szert, „szellemírója” pedig anélkül foglalkozhatott komédiákkal, hogy fel kellett volna adnia addigra kivívott tragédiaszerzői státusát. 2003-ban egy grenoble-i kutató még rátett egy lapáttal a feltételezésre, amikor kimutatta, milyen sok szintaktikai és lexikai egyezés van a két világhírű szerző művei között – nyilván Corneille jóvoltából.
a temetésén mintegy nyolcszázan vettek részt
Bár a média ráharapott a témára, irodalomtörténészek már a kezdetektől sem vették komolyan. A verselésben és a szóhasználatban valóban sok a hasonlóság – mondták –, de ezt a mondattani kötöttségekre és az emiatt kialakuló véges számú rímképlet-lehetőségre vezették vissza. Sokkal fontosabb ugyanakkor szerintük az, hogy Corneille komédiái köszönőviszonyban sincsenek Molière darabjaival: egészen más esztétikai alapokra épülnek, mások a feldolgozott témáik, a szerkezetük, a figurák, a dialógusok, a humorfelfogásuk. Különös az is – tette hozzá Molière biográfusa, Georges Forestier a mostani évfordulón –, hogyha lett volna bármi alapja a Corneille-szálnak, akkor a kortársak miért hagyták ki ezt a ziccert, hiszen oly sokszor támadták A mizantróp és A kényeskedők szerzőjét plagizálással.
De nem csak szakmailag mentek neki. Amikor például négy évvel diadalmas párizsi visszatérése után, 1662-ben Molière megházasodott, beindult a szóbeszéd, hogy az ifjú (nála vagy húsz évvel fiatalabb) ara a saját lánya. Tény, a szintén a társulatban játszó Armande Béjart származásával kapcsolatban sok a kérdőjel. Nem biztos a születési dátuma, nincs keresztlevele, a házassági szerződésében pedig az áll, hogy Molière egykori szeretőjének, Madeleine-nek a „húga” (így lett a szeretőből anyós). Ezt már akkoriban sem sokan hitték el, mert sejtették, hogy ezzel a kis csúsztatással csak nevet akartak adni Madeleine törvénytelen gyerekének. Az igazi apa azonban a kutatók többsége szerint nem Molière lehetett, hanem egy bizonyos Esprit de Raymond, Modène grófja, aki évekig nyíltan csapta a szelet a szép színésznőnek. A pletyka forrásaként irodalomtörténészek a színész-komédiaszerző egyik ellenlábasát és irigyét azonosították. A vérfertőzésről szóló híresztelésnek szerencsére a Molière-t addigra kegyeibe fogadó – és nem mellesleg „királyi kárpitosinasnak” is kinevező – Napkirály, XIV. Lajos nem adott hitelt, sőt töretlen bizalmát jelezve rögvest elvállalta a pár első gyermekének keresztapaságát.
megválaszolatlan, Molière miért hagyta hátra az apja által kiérdemelt „királyi kárpitosmesterséget”
Regényes életéhez hasonlóan Molière halálát is legendák lengték körül. E szerint A képzelt beteg negyedik előadásán, 1673. február 17-én a súlyos beteg (mások szerint: megmérgezett) Molière a hipochonder Argan alakítása közben a színpadon halt meg, miután nagy mennyiségű vért öklendezett föl. A kétségkívül stílszerű anekdota annyira elterjedt, hogy a francia sajtóban szinte mindegyik 400. évfordulós cikk kötelességének érezte cáfolni. Molière valóban rosszul lett az előadáson, de be tudta fejezni, és csak órákkal később, az otthonában hunyt el.
Az eset tragédiája, hogy a haldokló hiába küldött papért, két egyházfi is visszautasította, mivel a színészeket akkoriban az uzsorásokkal, a házasságtörőkkel és a bűnözőkkel azonos bűnösöknek tekintette az egyház. Mire a harmadik pap kiérkezett a szentségekkel, már késő volt.
A színészeknek a haláluk előtt hivatalosan meg kellett tagadniuk a hivatásukat, hogy meggyónhassanak és megkapják az utolsó kenetet, de mivel Molière ezt „elmulasztotta”, nem reménykedhetett katolikus temetésben sem. Özvegyének a királyig kellett mennie, hogy Párizs érseke engedélyt adjon, és éjszaka sor kerülhessen a szertartásra. Amikor Armande felkereste, hogy „bűnös” férjét tisztességgel eltemethesse, a Napkirály állítólag így válaszolt: „Ha a férje bűnös volt, akkor bűneit Őfelsége felhatalmazásával követte el.” A temetésen ilyen körülmények között is mintegy nyolcszázan vettek részt.