Megnőtt az ivó- és öntözővíz miatt kirobbant konfliktusok száma
Vízig-vérig
A klímaváltozás és a népességszaporulat következtében ugrásszerűen megnőtt az ivó- és öntözővíz miatt kirobbant konfliktusok száma. De egyre több a példa arra is, hogy a feszültségeket nem csak fegyverrel lehet megoldani.
Némileg elsikkadt az Ukrajna elleni orosz agresszió sokkjában, hogy a támadók első célpontjai között volt Herszon mellett egy gát, amit a háború harmadik napján, február 26-án fel is robbantottak. Ezzel nyitották meg újra az Észak-krími-csatornát, amely a Dnyeper vizét szállítja a Krím félszigetre, ám az ukránok 2014-ben, a félsziget orosz annektálása után lezárták. A még a szovjet időkben, 1975-ben átadott, 400 kilométer hosszú mesterséges vízfolyás szerepe kulcsfontosságú: a Krím ivó- és öntözővizének 85 százaléka érkezett korábban rajta, és elapasztása óta nemcsak a virágzó mezőgazdaság omlott össze, hanem a lakosság vízellátását is csak nehézkesen (és rengeteg költséggel) tudták úgy-ahogy biztosítani. Bár elemzők már jó egy éve jelezték, hogy a gát ügye casus belli lehet a Kreml számára, sokan nem hitték, hogy Moszkva végül tényleg fegyverekkel oldja meg a félsziget vízellátását.
Az Észak-krími-csatorna esete is mutatja, milyen gyorsan generálhat véres konfliktust az egyik legfontosabb természetes erőforrás hiánya. Ez nem csoda, hiszen a Föld vízkészlete ugyan hatalmas mennyiség (közel 1,4 milliárd köbkilométer), ám ennek mindössze 2,5-3 százaléka édesvíz – döntő részben az is jég formájában. Ivóvíz-minőségű folyadék kitermelésére a teljes mennyiségnek csupán 0,3-0,5 százaléka alkalmas (folyókból, tavakból, felszín alatti készletekből), és annak is csak a töredéke könnyen hozzáférhető.
Kanadában egy főre évente 120 ezer m³ víz jut, Jordániában 70 m³
A népességrobbanás és a klímaváltozás káros hatásai, elsősorban az aszályok miatt 1975 óta a harmadára esett az egy főre jutó édesvízmennyiség a világon. Ráadásul az egyes régiók és országok között óriási különbségek vannak az elérhető készletek tekintetében. Míg például Kanadában évente 120 ezer köbméter víz jut egy főre, addig Jordániában mindössze 70 köbméter. A vízfelhasználás megállíthatatlanul, a népesség növekedésénél jóval gyorsabban nő, már ma is az emberiség 40 százaléka küzd vízhiánnyal. Az ENSZ és a Világbank kalkulációja szerint a következő évtizedben hétszázmillióan dönthetnek úgy, hogy olyan helyre költöznek, ahol több a víz.
„Néhány ritka kivételtől eltekintve senki sem hal a szó szoros értelmében szomjan, viszont egyre többen halnak meg szennyezett víztől vagy olyan konfliktusban, ami a vízhez való hozzáférésért zajlik” – hívja fel a figyelmet a kaliforniai vízkutató intézet, a Pacific Institute igazgatója, Peter Gleick. Márpedig az erőszakos összetűzések egyre szaporodnak. Az intézet legfrissebb összeállításából kiderül, hogy az elmúlt évtizedben öt-hatszorosára ugrott az életet jelentő folyadék kapcsán kialakult konfrontációk száma a kétezres évtized – már szintén rekordot döntő – ilyen incidenseihez képest. Ez igen jelentős növekedés annak fényében, hogy az elmúlt 4500 évből az intézet összesen 1300 ilyen konfliktust tart számon (köztük a valódi háborúk és csetepaték mellett többé-kevésbé véres tüntetéseket vagy vízművek elleni kibertámadásokat is).
A Pacific Institute három kategóriába sorolja a viszályokat. A leggyakoribb, amikor a vízhez való hozzáférés (vagy annak ellenőrzése) a kiváltó oka az erőszaknak. Szintén gyakran válik a vizes infrastruktúra egy más ügyből kifolyólag kitört konfliktus járulékos áldozatává (vagy célpontjává). De olykor fegyverként is használják a vizet, például szivattyúállomások támadásával, a hálózat megmérgezésével. Az Észak-krími-csatorna esete – attól függően, melyik háborúzó fél szempontjából nézzük – az első és a harmadik csoportba is tartozhat.
Napjaink legfőbb gócpontjai nagy folyamok mentén formálódnak, ahol a felső(bb) folyásnál élők egyre több gáttal (világszerte több mint 60 ezer ilyen létesítmény van már) és mértéktelen vízkivétellel hozzák nehéz helyzetbe a folyók alsóbb szakaszai mellett lakókat. Ilyen szituáció például Etiópia, illetve Egyiptom és Szudán között alakult ki a Kék-Níluson épített Nagy Etióp Reneszánsz Gát kapcsán – említi a BBC összeállítása. A világ egyik legnagyobb, 6500 megawatt teljesítményű vízi erőművében idén februárban indult meg az áramtermelés, de csak három év múlva éri el a teljes kapacitását. Kairóban egy 1929-es szerződésre hivatkozva azt hangoztatják, hogy az országnak minden, a Níluson megkezdett építési projektben vétójoga van, de Etiópia azt a megállapodást nem írta alá, így nem is tartja magát hozzá. A tárgyalások és figyelmeztetések nem vezettek eredményre, ezért Szudán és Egyiptom tavaly már közös hadgyakorlatot tartott, hogy jelezzék, milyen komolyan veszik a számukra az életet jelentő folyó megcsapolását.
Magyarország teljes megújuló vízkészlete az egyik legmagasabb Európában: évente több mint 11 ezer köbméter fejenként. Az első hallásra örömteli kijelentést jelentősen árnyalja, hogy az ország vízügyi helyzetét reálisabban szemléltető belső megújuló vízkészlet mennyisége viszont az egyik legalacsonyabb a kontinensen: évente mindössze 600 köbméter fejenként. A különbség annak tudható be, hogy a folyók alig 5 százaléka belső lefolyású, azaz marad az országon belül. Emiatt „összességében a »Magyarország mint vízhatalom« megalapozatlan toposznak tekinthető” – summázza az Egyensúly Intézet két évvel ezelőtti háttéranyaga.
Ami az ország vízforrásait illeti, az évi 500 milliméter csapadéknál egyes helyeken (például az Alföldön) 300 milliméterrel több is elkelne, ráadásul az égi áldás igen egyenetlenül ér a földre (90 százaléka 65-70 nap alatt zúdul le), emiatt nagyon sok az aszályos időszak. A folyókkal kétszer annyi víz érkezik Magyarországra, mint a felhőkön keresztül, de ez a víz csak áthalad az országon. Míg a Duna, a Tisza vagy a Dráva közelében vízbőség van, az azoktól távolabbi vidékeken jelentős hiány alakul ki, olyannyira, hogy a Homokhátságot már félsivatagosnak nyilvánították.
Mivel az egykori vizes élőhelyek döntő részét lecsapolták és a folyókat a szabályozáskor elvágták az ártereiktől, a föld nem tud a vízből raktározni. Ennek következtében nem regenerálódnak a felszín alatti készletek, süllyed a talajvízszint. Az áthaladó folyók ráadásul tovább csapolják a készleteket, mivel 3-4 balatonnyival több víz hagyja el az országot, mint amennyi belép. Aggasztó, hogy a klímaváltozás hatására 20-30 százalékkal csökkenhet az éves csapadékmennyiség, és felgyorsul a víz körforgása, a párolgás. Mindennek ismeretében jelképesnek is mondható, hogy a nemrég zárult dubai világkiállításon az egyébként jelentős sikert arató magyar pavilon egyetlen csepp víz nélkül mutatta be „Magyarország páratlan vízkincseit, kialakulásukat, történetüket”.
Hasonló ellentétek feszülnek többek között a Tigris és az Eufrátesz medencéje körül, amely Törökországot, Szíriát, Irakot és Iránt látja el vízzel, ám a Délkelet-Anatólia projekt részeként a törökök huszonkét gátat és vízi erőművet terveznek (első körben) ezek felső folyásánál. 2019 nyarán épp akkor kezdték például feltölteni az Ilisu-gátat a Tigrisen, amikor Irakban 50 Celsius-fokos hőhullám miatt lett volna különösen nagy szükség a vízre.
Nem szükségszerű, hogy az efféle viták véres háborúkban eszkalálódjanak – hangsúlyozzák szakértők. Több jó példa is van arra, hogy egymással akár még ellenséges viszonyban lévő országok is meg tudnak állapodni folyók észszerű és méltányos használatáról. Izrael és Jordánia például – évtizedes (víz)háborúskodást követően – az 1994-es békeszerződésben állított fel egy közös bizottságot, ami felügyeli a Jordán és mellékfolyóinak vízmegosztását (még a felszín alatti készletekét is). Az egymással évtizedekig diplomáciai kapcsolatban sem álló (mostanában újra közeledő) törökök és örmények a határaikon haladó Ahurján, illetve Araksz folyók használatát szintén méltányosan meg tudták osztani, sőt a mosolyszünet dacára közösen működtetnek egy erőművet is.
De erőszakmentesen érhetők el eredmények a veszteségek és a pazarlás csökkentésével is. Irakban például a vizes infrastruktúra hiányosságai miatt a tisztított víz kétharmada elszivárog. A hatékonyság növelésével párhuzamosan pedig érdemes lenne világszerte megemelni a víz árát – vélekednek szakértők –, mert sokfelé még mindig bőséges és olcsó erőforrásként tekintenek rá.
Ma már nem pusztán elméleti lehetőség a korlátlanul rendelkezésre álló tengervíz sótalanítása – Szaúd-Arábia már a vízszükségletének felét így fedezi – vagy a szennyvíz mezőgazdasági célokra való megtisztítása sem. E két módszer szélesebb körben való elterjedésével 40-ről 14 százalékra lehetne leszorítani a világon súlyos vízhiánnyal küzdők arányát.
Az pedig még elgondolkodtatóbb, hogy a szárazság önmagában nem feltétlenül tesz élhetetlenné egy országot. Ománba például a pandémia előtt évente százezrek vándoroltak be, holott jobban sújtotta a szárazság, mint Irakot. Kutatók szerint ez azt bizonyítja, hogy a szocioökonómiai tényezők (a társadalmi összetartás, az etnikai feszültségek és a korrupció szintje vagy éppen a vízügyi infrastruktúra állapota) többet nyomhatnak a latban, mint önmagában a víz hiánya.