Joó István interjúja a Mandiner hetilapban

A rendszerváltozás hajnalától hosszú ideig lehetett látni széki asszonyokat, lányokat népi viseletükben a budapesti metrón. Nem olyan, mintha vége volna egy látomásnak?
Valóban eltűnt már ez a különleges és kedves jelenség. Régi barátunk, Simon Broughton londoni újságíró, folklorista, a legnagyobb világzenei magazin, a Songlines atyja 2020-ban filmet készített a magyarországi virágzó táncházakról. Elment a mezőségi Székre is, ahol én valaha még mindenkit széki ruhában láttam. Dokumentálta, hogy egy széki lakodalomban már csak tinglitangli zene szól, a nők csiricsáré ruhában nyomogatják a telefont. De eszem ágában sincs számonkérni rajtuk. A falusi érezte, hogy a városi lenézi őt, és szeretett volna változtatni ezen a helyzeten. Máshol korábban lejátszódott ugyanez. A régi fajta, szoros mintaadó szövetség előbb nálunk, később Széken is megszűnt.

Viszont a fél évszázada indult táncházmozgalom a magyarországi városok kulturális tereibe sok kis hagyományos Széket plántált, megkerülhetetlenül, végérvényesen…
Még nagyobbat állíthatunk! Az autentikus magyar népzene szerte a világon ott van, alapvetően mi ismertettük meg a Nyugattal, a Kelettel. Londonba talán még az idén újra eljutunk, a sokadik alkalommal. Két éve a tokiói World Trade Center Building giga-előadótermében léptünk fel a La Folle Journée komolyzenei fesztiválon egyedüli népzenei formációként. Ott, Tokióban japán zenészekkel kalotaszegi táncegyüttes és kalotaszegi zenekar is létezik. A prímás hölgy minden évben ugyanazon az erdélyi településen tölti rövidke szabadságát, hogy amit lehet, még tanuljon a helyiektől. Kérdeztem tőle, miért olyan fontos neki abban a metropoliszban éppen a kalotaszegi muzsika, levélben azt válaszolta: „Én ebben a zenében találtam meg magamat, a japán azonosságtudatom egyik legfontosabb része ez a zene.”

Hogy lehet, hogy a korábbi évtizedekben önök még gyűjthettek erdélyi autentikus népzenéket és néptáncokat?
Trianon csak hátrányt jelentett a nemzetnek – egy előny kivételével: hogy ez a roppant autentikus kultúra ott egy időre még konzerválódhatott. Az akkori Erdély-járók mintha ötven évvel mentek volna vissza az időben. Minden odalátogató tapasztalhatta a kommunista diktatúra okozta gazdasági elmaradottságot, az Erdélyt sújtó hátrányos megkülönböztetést és az etnikai-nyelvi diszkriminációt. Ezek következtében az emberek nem tudtak elmenni a faluból, de még csak tévét sem tudtak nézni a heti egy-két óra magyar adáson kívül.

Miért segítette a népművészet eredeti környezetében való tovább élését az, hogy zömében falun maradtak az emberek?
Nem volt lefejezve a falu. Az is otthon maradt, aki ha kitanulhatott volna, talán egyetemi professzor lehetett volna. Az ilyen ember a helyi közösségnek adta szellemi képességét, kreativitását, intelligenciáját, és ez hatott a helyben formálódó-alakuló, élő népművészetre. Képzeld el az eredeti értelemben vett faluközösséget, azt, hogy van az embereknek egy Yehudi Menuhinjuk. Ezek a falusi, jobbára írástudatlan, jellemzően cigány származású zenészek elképesztő tehetséggel, elhivatottsággal játszottak. Ott voltak minden nagy életsorsfordulókor, lakodalmon, halottkísérésen. Egyikük azt mondta: „Tudja, fiatalember – mert ez persze fél évszázada volt –, hogy a világon csak két zene van! Jó zene meg rossz zene. A jó zene az, ami az igazat mondja, a rossz meg hazudik magának.”

A táncházmozgalom kezdetét 1972-re szokás tenni, és ön ennek, az egy évvel később alakult Muzsikás őstagjaival együtt, alkotó részese volt. Mi sodorta oda?
Az alapító tagok közül Sipos Misi szülei népi kollégisták voltak, abban a környezetben a népdaléneklés olyan volt, mint a lélegzetvétel. Ifjabb Csoóri Sándor édesanyja népdalgyűjtő és -énekes volt. A Sebőből később átigazolt Éri Péter Martin György tánckutató nevelt fia… Én diákkoromig semmit nem tudtam ennek a végtelen csodának a közeli létezéséről, nem csak azért, mert Budapesten születtem. Minden rokonom vidéken lakott, de már sehol sem volt meg az a zenei örökség, amely Erdély sok pontján még létezett. Hatéves korom óta tanultam komolyzenét, zongoráztam. Az I. István Gimnáziumban kiképeztek nagybőgősnek, mert arra volt szükség az iskola szimfonikus zenekarában. De zsebpénzkeresési céllal arra gondoltam diákkoromban, elmegyek egy néptáncegyütteshez fizetett zenésznek.

A táncház születése előtt is volt tehát néptáncélet?
Igen, de nem az igazi. A Vadrózsákban kottából játszottuk a zenekari árokban a zeneszerzők népdalszerű átdolgozásait, és fent a színpadon arra táncoltak a táncosok. Valamikor 1971-ben az együttes koreográfusa odajött hozzánk, hogy van itt egy Magyarországon élő székely táncos ember, Karsai Zsigmondnak hívják, nos, ő a következő néptáncfesztiválra meg fog tanítani nekünk egy táncot, de nincs rá kotta, a tíztagú zenekarból csak háromnak kell zenélni, egy hegedűsnek, egy brácsistának és egy bőgősnek. Odaadta a magnófelvételt, hogy hallgassam le. Otthon elsőre olyan macskazenének és nyávogásnak éreztem, hogy azt hittem, megfordult a szalag. Most már tudom, hogy a Kárpát-medence egyik legkeményebb, legvadabb, legősibb zenéje volt a felvételen – magyarlapádi népzene. Sokadszori hallgatásra észrevettem a szerkezetét, a szépségét, és belezúgtam a dallamba, mire elkezdtük játszani. A Bartók Táncegyüttesnek már az összes tánca ilyen eredeti gyűjtés volt azon a fesztiválon, a Vadrózsákéból csak egy. A Bartókkal Halmos Béla és Sebő Feri zenélt; a műsor után odarohantam hozzájuk, és azt mondtam: „Fiúk, szeretnék veletek zenélni, annyira jó, amit csináltok!” Azt válaszolták, hétfőn menjek le velük próbálni. Így kerültem át a Bartók Táncegyüttesbe én is, fölvettek mint fizetett zenészt. Sipos Misi is ott volt a rendszeres próbákon; a kis Csoóri, Sebestyén Márti és Éri Péter pedig a Bartók táncosai között.

Sebőékkel tehát egy tőről származnak, de picit beelőzték önöket?
Igen, ők pár hónappal előbb kezdtek el ott játszani, de a próbákon együtt fedeztük fel a zenét, hoztuk a felvételt, elindult egy közös tanulási folyamat. A Toldy Ferenc Gimnázium dísztermében volt a táncpróba, mi egy tanteremben gyakoroltunk előzőleg. Timár Sándor, a táncegyüttes vezetője beszólt hozzánk: „Gyertek be, és tanuljátok a táncokat.” Azt mondta, aki nem tud táncolni, nem tud hozzá zenélni.

Timár Sándor koreográfus volt a kulcsfigura?
Ahhoz az új szemlélethez, amit Timár Sándor a Bartók Táncegyüttesnél megvalósított, kellett Martin György, aki tudós kutató volt, a táncokat már az ötvenes években gyűjtötte, lejegyzetelte Kodály Zoltán csapatának tagjaként. Hangszeres zenéket gyűjtött, néptáncot filmezett, utóbb meg is fejtette, milyen alaplépések vannak, mik a törvényszerűségei. Értett hozzá, fiatal korában ő is táncos volt. A mai néptáncmozgalomnak ő a Bartók Bélája. Jelentős életműve talán máig a fiókokban maradt volna, ám felbukkant Timár, aki azt mondta, ne csak koreográfiákat adjunk elő a műsorokon, hanem tanuljunk meg táncolni úgy, ahogy a falusiak táncoltak. Martin György és Timár Sándor szövetséget kötött: Martin volt, aki megfejtette a táncokat, Timár, aki megtanította.

Izgalmas láncolatszerűség…
Valóban: ha nincs Kodály, Bartók, akkor nincs Martin, ha nincs Tímár és nincs a mezőségi gyűjtő, Kallós Zoli bácsi, akkor mi se vagyunk, és ha bármelyik láncszem hiányzik, nincs táncházmozgalom se!

Hogyan jutott ki a szabadba a „vírus”?
Fölmerült 1972-ben a négy vezető, egymással konkuráló táncegyüttesben – Bartók, Bihari, Vadrózsák, Vasas –, hogy csináljunk az összebarátkozás végett városi változatban egy olyan táncházat, amilyen Széken van. A Bihari vezetője, Novák Ferenc volt az ötletadó. Az esten Sebőék zenéltek hárman, de én mint tartalék tag ott voltam a Bihari együttes Liszt Ferenc téri székhelyén. Kintről kukucskáltak az emberek, be akartak jönni, persze senkit nem lehetett beengedni. Fölmerült az ötlet, hogy legyen ez nyitott. Végül mindenki kivonult ebből a megállapodásból, csak a Bartók Táncegyüttes nem…

Ezt az 1972. májusi alkalmat könyvelik el az első táncháznak a szakértők. Jól gondolják ezt, ha itt még csak profi táncosok jelenhettek meg zárt körben?
Ez még csak a folyamat kezdete volt. Akkor ráadásul tényleg csak Timár Sándor táncegyüttese és az Állami Balettintézetbe járó, néptánc tagozatos tanítványai tudtak ilyet táncolni. A kifelé nyitás iránt egyedül elkötelezett Bartók Táncegyüttes azonban havi egyszeri táncházat szervezett a Fővárosi Művelődési Ház körtermében. Oda bárki bejöhetett; aki tudott, az táncolt, aki nem, az ült a háromszintes, körbeérő dobogón, és nézte. Ekkoriban határoztuk el Csoórival meg Sipos Misivel, hogy alakítunk egy zenekart, és elindulunk a Népművészet Ifjú Mestere címért, ami Sebőék csapatának már megvolt. Na, ezután sokfelé hívtak már minket, az FMH meg fölajánlotta, hogy a körteremben minden héten csináljunk valamit, mi pedig elhatároztuk, hogy egy klub lesz ott… Akkoriban még nem találtuk ki a Muzsikás nevet, de az már a mi klubunk volt – ugyanott, ahol pár éve még az Illés-klub volt.

Az angolszász gyökerű beatmozgalom mellett helyet követelt magának a kifejezetten magyaros táncház?
Sőt, sokan jöttek át hozzánk olyanok, akik korábban az Illés-klub tagjai voltak. Kiplakátoltuk a klubunkat kézzel készített, szitanyomott plakátokkal a környező egyetemek kollégiumaiban – és megjelentek az emberek. Egy tánctanító pár foglalkozott velük, körbe álltak a fiúk-lányok vegyesen, alaplépéseket tanultak, kétpercenként leállt egy kicsit a zene, a lányok mindig egy fiúval odébb léptek. Így rotáltuk őket, ami által sokkal gyorsabban lehetett megtanulni a táncot, illetve megismerték egymást, közösséggé váltak, beszélgettek. Vendégeket is hívtunk, például erdélyi táncosokat. Szerves klubhangulat alakult ki egy olyan országban, amelyben a szociológusok tanulmányokban sírták el, hogy nincsen kisközösség. Később már ezt hívták táncháznak. Ami táncház volt az elején, hogy körben ülnek, és nézik, az nem vált be. Amit meg mi csináltunk, az bevált.

Ennyiben önök voltak az elsők?
Előbb voltunk, mint Sebőék Kassák-klubja. Annál inkább is, mert mi indítottuk el ténylegesen a Kassák-klubot. Sebőék lekötötték a klubjuk indítását, de akkor Japánban léptek fel, és szóltak nekünk, hogy ugorjunk be helyettük a kezdésnél. Barátság és szövetség volt köztünk, amit az sem bontott meg, hogy később átjött hozzánk Éri Péter és Sebestyén Márta. Így lettünk öten a háromból.

Hogy lehet, hogy sodró alternatíváját tudták képezni a popzenének?
Egy szovjet blokkhoz tartozó diktatúrában éltünk, olyan kommunista „élcsapattal”, amely a környező országokéval szemben teljesen nemzetellenes volt. A táncház a rendszerben látens ellenállást képezett, megláttatta velünk, kik is vagyunk valójában. Hát, magyarok… De ezen túl is hihetetlen izgalmas, érdekes világ volt, jó volt fölfedezniük a betévedőknek. Egy klub, ahol jól érezted magad, ráadásul fiatal, szép lányok voltak ott, és ha jól megtanultál egy táncot, népszerű lettél közöttük.

A Muzsikás egyből felfogta a mozgalom kultúrpolitikai jelentőségét?
Írók, művészek hamarabb átlátták. Idősebb Csoóri Sándor gyakran volt velünk, Illyés Gyulát is elhívta egyszer a Muzsikás-klubba. Kósa Ferenc filmrendező sokat törődött velünk, szerette és tudta énekelni a mezőségi dalokat. Kiss Ferenc irodalmár, Nagy László költő is jelen volt olyan baráti magántalálkozókon, ahol a Muzsikás zenélt. Nagy László Szólítlak, hattyú címmel gyönyörű verset is írt Énekes Budai Ilonának címezve, akit az első lemezén mi kísértünk. Abban volt az a keserű költői kérdés, hogy „Úristen, én nem vagyok itthon?”, és erre volt ellensúly az autentikus magyar népzene üde megjelenésére tett utalás. Fia, Nagy András készítette az Élő Népzene lemezsorozat négy darabjának borítóját, közte a mi első lemezünkét.

Miért csak 1978-ban jelent meg a debütáló albumuk?
Lemezt csak úgy lehetett készíteni, ha a lemezgyár megkeresett. Végül ezt az albumot nem a gyár fölkérésére készítettük, hanem teljesen partizán módon. A Népművelési Intézeten belül megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója nevű szervezet. Megkaptuk a Selyemgombolyító épületét, de a Mafilm kinézte egy hosszas forgatáshoz, kompenzálásként viszont fölajánlotta, hogy öt táncházi lemezt készít az akkor országosan legkorszerűbbnek számító hangstúdiójában. A felvételek megjelenésére viszont másfél-két évet várhattunk. Pozsgay Imre kulturális miniszter határozott odalépése kellett ahhoz, hogy megtörje Aczél György kultúrpápa és Bors Jenő – Landler Jenő unokája – lemezgyári igazgató ellenkezését. De aztán egy tévéinterjúban a saját fülemmel hallottam Borstól egy üzenetértékű kiszólást, hogy ilyen lemezeket a Hungaroton többet nem fog megjelentetni.

Elkeseredtek?
Akkoriban váltunk népszerűvé Hollandiában, és egy ottani céggel szerződtünk egy lemezre és opciósan további négyre. Milyen érdekes, hogy miután kijött a hollandiai album, megváltozott a lemezgyár véleménye. Szörényi Levente is el tudta fogadtatni, hogy közös lemezt készítene velünk, amelyen ő lenne a zenei rendező. Ez a fordulat nagyon fontos volt nekünk. Hiszen annak ellenére, hogy berobbant irántunk a nyugati érdeklődés – ami a rezsimnek is érdekében állt a valutaínség miatt –, a hazai jelenlétet tartottuk alapvető küldetésünknek.

Egyik művészi tetőpontjuk biztosan az 1998-as Bartók Album, ami a legnagyobb zeneszerzőnk műveivel való párhuzamokat állítja előtérbe.
Nem téved, de meg szeretném említeni, hogy az a lemez egyértelműen Joe Boyd ötlete volt, aki az induló Pink Floyd producereként vált ismertté, és később a világzene felé fordult. Ő valamikor rácsavarodott a zenénkre, megvette az addig kiadott lemezeink licencét, és kulcsszerepe volt a nemzetközi ismertségünkben. A Szól a kakas már című máramarosi zsidó zenei anyagunk megszületéséhez is köze volt.

Utóbbi azért nagy dobás volt itthon a – de sokszor fellángoló! – népi-urbánus vita miatt is.
Ez volt az utolsó helyszíni gyűjtésünk, bizonyos értelemben mégis áttételesen… Hiszen nem volt egyetlen zsidó zenész, aki túlélte volna a háborút és a vészkorszakot. Olyan cigányoktól tanultuk el a zsidó vonatkozású zenéket, akik valamikor a zsidókkal együtt muzsikáltak, és még emlékeztek rá. Ami pedig a kulturális vitát illeti: szomorú, hogy ez nemcsak építő, hanem romboló vonatkozásaival is felbukkan a közéletünkben. Pont Bartók példája lehetne eligazító. Hová lehet őt besorolni? Urbánus, mivel a New York-i Carnegie Hall koncerttermében – ahol mi is szerepeltünk már – zongoraművészként frakkban ül? Vagy népi, mikor parasztruhába öltözött gyűjtőként látjuk magunk előtt? Bartók személye mutatja, hogy békében megférne ez a kettősség mindenkiben.

A Muzsikás tagjai az idős nemzedékhez tartoznak már, a zenéjükben azonban változatlanul jelen van az ifjúság, a népdalok szövegeiben a szerelem. Van itt ellentmondás?
Valóban kell ehhez valami olyan, hogy mi meg merjük és meg tudjuk csinálni, tudniillik hogy fiataloknak is zenélünk, vagy hogy ma is játszunk olyan fergeteges zenéket, amelyekben az ifjúság féktelensége is benne van. Ilyen értelemben átéljük az ifjúságunkat a megszólaltatott magyar népzenében, illetve átmentjük oda. De az is igaz, hogy nyilvánvalóan más foglalkoztat egy huszonévest, mint egy hetvenévest, márpedig hetven év az átlagéletkor a zenekarunkban. Máshogy tekintünk a világra, magunkra, máshogy érzékeljük a dolgokat, mások a preferenciák. De ne felejtsük: falun az öreg is táncolt! A fiatal persze leginkább azért táncolt, mert a táncban hódítási, csábítási lehetőséget látott, de a hetven­éves is táncolt, mert szüksége volt rá. A népzene kortalan, a kisgyermekkortól az aggastyánkorig van az életben szerepe. Tehát mi nem fogunk kiöregedni a népzenéből, mert abból nem lehet. Emiatt mindig aktuálisak leszünk, ha azt tesszük bele, amit éppen akkor érzünk, amiben hiszünk.

A hitelesség a titok?
A zenész akkor hiteles, ha önmagát adja. Akkor elfogadnak akár aggastyánként is. A legszigorúbb közönség különben a kicsi gyerek. Mert legyen bármennyire enervált egy koncert, a végén a felnőtt azért megtapsol, de a gyerek már közben elmegy onnan, vagy rosszalkodik. Mi viszont meg tudjuk csinálni azt, hogy ott van három-négyszáz gyerek a rendhagyó énekóránkon, egy akusztikailag szörnyű helyen, a tornateremben, és a legnagyobb csöndben várják a következő zenét, aztán amikor kell, tele torokból velünk énekelnek.

Tudják mindazt, amit régen?
Jobbak vagyunk, beérünk, mint az óbor. A falun is az öreg zenész volt a jobb. A végeérhetetlen, hajnalig fennlétes felnőtt-táncházakat persze már nem bírnánk. De az ujjainkban minden benne van, nem kell semmit újratanulni, mert sohasem hagytuk abba. Minden héten próbálunk, hetente gyermektáncházat csinálunk, iskolákban továbbra is zenélni fogunk, most kötjük le az idei félszáz alkalmat.

Nyitókép: Ficsor Márton