– Pályája során dolgozott divattervezőként, szakíróként, szerkesztőként, divatbemutatók szervező-lebonyolítójaként, vagyis a divat világának szinte minden szegmensét ismeri. 1951-ben végzett a Szépmíves Líceumban: volt akkoriban divattervezés Magyarországon?

– A II. világháború előtt a szakma alapjait a szakirányú iskolákban lehetett megtanulni, a tudást elsajátítani pedig a szalonokban, jól képzett szabászmesterek mellett. Én a Török Pál utcai Szépmíves Líceumban végeztem, ebben a művészeti iskolában az alakrajztól a kémián, a könyvelésen át a geometriáig sokrétű ismeretek és készségek birtokába juthattunk. Ám a II. világháború után nem kellettek az új emberek a szakmába: a konfekciógyárakat haditermelésre állították át, ezek az üzemek sokáig csak katonai uniformisokat, formaruhákat gyártottak. A belvárosi szalonok azonban még működtek, ahol a régi világ szakértelmével felvértezett tervezők dolgoztak, többségük egyébként az államosítás után a Divatközpontban helyezkedett el.

– Nem volt nehéz ebben az időben frissen végzett divattervezőként érvényesülni?

– Dehogynem! Nem is kaptam állást a szakmámban. Küldtem is egy levelet az akkori könnyűipari miniszternek, Nagy Józsefnének – akit egyébként kiemelt a korabeli káderpolitika, eredeti szakmája ugyanis fonónő volt –, leírtam, hogy végzettségem szerint divattervező vagyok, és szeretnék a szakmámban elhelyezkedni. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy jelentkezzek tervezői állásra a Minőségi Női Ruhaüzemben, a Tűzoltó utcában. Csodálatos helyre kerültem: az üzemben nemcsak hazai piacra dolgoztak, hanem francia és holland exportra szállították a bérmunkában készített ruhákat. Akkor találkoztam először olyan csodás tex­ti­lekkel, amilyenekkel másutt nem lett volna lehetőségem, ugyanis a megrendelő cég a cérnától az anyagokon át a gombokig mindent elküldött az üzembe, mi pedig a kész modelleket küldtük vissza nekik. Az itt dolgozó szabászok és varrónők a régi idők szalonjaiban sajátították el a tudást. Az üzemben a szalag melletti szériagyártás persze más ismereteket követelt. Tervezőként jóban lettem az ifjúsági konfekció előgyártásával foglalkozó fiatal lányokkal, együtt mentünk néptáncfellépésekre, falujárásra. Nagyon sokat meséltek a munkájukról: többek közt e beszélgetésekből és persze az előgyártó szalag melletti munkafázisok tanulmányozása során értettem meg és láttam át, hogyan születik egy-egy ruhadarab.

– Mindenben! A háború utáni szegénységben az öltözködés mást jelentett, mint akár 1954-ben, mikor az akkori kormány úgy döntött, hogy létrehozza a Ruhaipari Tervező Vállalatot. Érdekes volt egyébként megélni, hogy a háború utáni évtizedek alatt hogyan változott a divattal, az öltözködéssel kapcsolatos állami koncepció: ezeket pontosan lekövették a szakmai élet irányítására és összefogására kijelölt állami intézmények. Az ötvenes évek első felében a Ruhaipari Tervező Vállalat volt a hazai divatvilág központja, Nádor Vera lett a vállalat művészeti vezetője, így rábízták a tervezői osztály irányítását. Vera nagyon jó szemű szakember volt, pontosan látta, kinek milyen feladatot adhat, ki mit bír el. A tervezés mellett a divatbemutatók konferálását, szervezését, lebonyolítását is rám osztotta, nagyon szerettem csinálni. Vera kezdeményezte azt is, hogy a vállalatnál dolgozó tervezőként kiutazhassunk Párizsba valódi divatbemutatót látni. A tapasztalatainkat persze le kellett írnunk, a szakmai élmények alapján tanulmányokat, előadásokat készítettünk. Aztán nem sokkal később a vállalatból Divat Intézet lett, az akkori könnyűipari miniszternek, a rendkívül agilis Keserű Jánosnénak köszönhető, hogy a magyar intézet tagja lehetett az Intercolornak. Ezzel párhuzamosan szép lassan kiépítette a nyugati kapcsolatokat is a szakma területén. Persze a KGST-országokon belül zajlott a legszorosabb együttműködés, minden évben más és más ország nagyvárosában – Budapest, Prága, Berlin, Moszkva – tartották a keleti blokk divatbemutatóit: a hét ország új kollekcióit mindenki látta, aki a szakmában számított. Akkoriban a trendeket is mi alakítottuk.

– Ez mit jelentett?

– Például azt, hogy a társadalom egésze számára, vagyis a kismamáktól a csecsemőkön át a fiatalokig és a legidősebb korosztályig mindenkinek terveztünk ruhát. És nem csak életkor szerint. Figyelembe kellett vennünk, hogy mi a korszerű, például hogy milyen öltözet ideális a szoptatós édesanyáknak. Mindebben szociológusok és piackutató kollégák is segítettek.

– Akkoriban kezdték el foglalkoztatni az első hivatásos manökeneket. Hogyan választották ki a lányokat?

– Először a Minőségi Női Ruhaüzemben dolgozó fiatal lányokra adtuk a ruhát, próbáltuk tanítani őket, hogyan kell szépen, elegánsan sétálni, viselni a darabokat. Ám az is előfordult, hogy az utcáról hívtuk be a hölgyeket próbálni. Az egyik legtehetségesebb modellünk, Rihetzky Jutka például egy közértben dolgozott. Nagyon szép alakja volt, kedvesen és talpraesetten bánt az emberekkel. Megkérdeztük tőle, nem akarna-e bemutatón szerepelni – rövid gondolkodás után igent mondott. Eleinte nem volt manökeniskola, ezért az Állami Balettintézetbe mentek a lányok mozgást tanulni, később pedig az Artistaképzőbe, mivel úgy éreztük, természetesebb, sportosabb járást kellene elsajátítaniuk. A legújabb kollekciók belkereskedelmi bemutatóihoz nagy szükségünk volt a konfekciómérettel rendelkező modellekre, no és persze ők voltak azok is, akik külföldön, például Lipcsében bemutatták a magyar ruhákat. Ezek a lányok – többek mellett Csató Mari, Patz Dóri, Dobrovolszky Ági, Fekete Klári – megtanulták viselni az öltözeteket, képesek voltak arra, hogy a ruhák stílusában rejlő hangulatot is megidézzék – sokukkal még a legutóbbi időkig is dolgoztunk együtt. Akik a hatvanas-hetvenes években bemutatóztak, ma is csodásan festenek a kifutókon. Pontosan azért, mert van stílusuk.

– Eszerint a kisugárzás a fontos?

– Igen! Fontos, hogy a megjelenésünkben képesek legyünk hordozni a belső szépséget. Persze kell az önkritika, az a fajta látásmód, ami segíthet eldönteni, mi áll jól, mi az ízléses, mit vehetünk fel bizonyos alkalmakra.

– Milyen típusú öltözeteket, ruhákat szeretett a leginkább tervezni?

– Szerettem a franciás dolgokat, az anyagok közül a muszlint, a selymeket, az akkoriban újdonságnak számító puha selyemdzsörzét, mert lágy esést, lágy vonalakat adott. De nemcsak az alkalmi öltözetekkel, hanem a hétköznap is viselhető, sikkes ruhákkal is szívesen dolgoztam: mindennel, ami nőies.

– Talán nem véletlen, hogy a brüsszeli világkiállításra tervezett egy csodás estélyit, ami Grand Prix-t nyert…

– 1958-ban rendezték a világkiállítást, jól emlékszem, hogy akkoriban némi kettősség volt érezhető: egyfelől kicsit haragudtak a magyarokra, másfelől kíváncsiak voltak ránk. Eleinte üresen álltak a brüsszeli standok, amikor azonban megtartottuk az első divatbemutatót, egyre többen kezdtek el érdeklődni a magyar kollekciók iránt, még többet akartak látni. A világkiállítást persze komoly ötletelés, munka előzte meg. Nádor Vera osztotta ki a tervezők között azokat az anyagokat, amelyekkel dolgozni kellett. Én egy csodás, kézzel festett, kékeszöld színekben játszó organzát kaptam, amelyet Hübner Aranka textiltervező készített. Vera tudta, mennyire vonzódom ezekhez a csodás esésű kelmékhez.

– Mi inspirálta a tervezésnél?

– Időről időre részt kellett vennünk Tápai Szabó Gabriella divattörténeti elő­adásain, ezeket a szombati, úgynevezett alkotónapokra szervezték. Lenyűgözött a biedermeier, így a tervezésnél is ez a korszak inspirált: így született meg a műrózsákkal szegélyezett, raffolással díszített estélyi ruha, amellyel megnyertem a világkiállítás fődíját.

– Éveken át foglalkozott oktatással, fiatal tervezőket vezetett be a divat világába. Hogyan látja, mennyire nehéz az élete a mai divattervezőknek?

– Részem volt a Rosemari Divatiskola létrejöttében – ma Budapesti Divatiskola néven működik –, 2002-ben pedig megalapítottuk a Magyar Divatszövetséget, boldogan adtam át a nálam tanuló és ma is sikeresen működő tervezőknek a szakmában szerzett tapasztalataimat. Valóban nem egyszerű ma divattervezőként dolgozni, hiszen nagyon megváltozott a világ, az életmódunktól a minőségi divattervezésben használt anyagokon át a gyártási technológiákig sok minden. És ezek mind-mind befolyásolják a divatirányzatokat. A mai tervezők munkáját nehezíti, hogy nem igazán lehet kivitelezőt találni, a piac szűkössége miatt pedig kénytelenek kisebb léptékben gondolkodni, csupán egy-két modellben. Ma már nagyon nehezen találja meg a tervező a célközönségét, hiszen sokan nem tudják megfizetni a tervezői modelleket, a fiatalok pedig a street fashion boltokból öltözködnek. Nincs eladóhely sem, nincsenek olyan boltok, amelyek forgalmaznák a kreációkat, így a divattervező kénytelen saját üzletet nyitni, ami pedig egyrészt hallatlanul nagy összegeket emészt fel, másrészt rengeteg szaladgálással, engedélyeztetéssel jár, ami elveszi az időt és az energiát a kreatív munkától. Arra is látok példát, hogy kisebb tervezői közösségek fognak össze, és stúdiókban, atelier-ben gondolkodnak, de ez sem épp üdvözítő megoldás. Gazdasági támogatók nélkül szinte lehetetlen megmaradni a piacon. Ugyanakkor a tervezőnek jó emberismerőnek is kell lennie, el kell érnie, hogy bízzanak az ízlésében: a divathoz szív és lélek is kell.

– Sokszor emlegeti a pályájával kapcsolatban a száz tű hosszát. Mit takar ez a kifejezés?

– Ez a kép szimbóluma annak, hogy mi mindent kell megtapasztalnia, megtanulnia az embernek ahhoz, hogy magáévá tegye azt a szakmát, azt a hivatást, amit aztán egész életében szenvedéllyel végez. Számomra sosem volt teher a munka, nagyon szerettem és szeretek dolgozni a mai napig – azt hiszem, ez a boldog élet titka.