Mindenki kádárista reflexek szerint él, erre vagyunk bátorítva – mondta lapunknak Szilasi László író, a Szegedi Tudományegyetem docense. Tavaly jelent meg regénye, a Tavaszi hadjárat – Szerelmes magyarok a XIX. századból, beszélgettünk erről, ahogy depresszióról, agydaganatról, Fideszről, ellenzékről és Cooper-regényekről is. A szegedi bölcsészkar büféjében ültünk le az íróval.

– Tudja, mi a közös önben és Dopemanben?
– Nem ismerem Dopeman művészetét. Mi a közös?

– Mindketten kifejtették már, hogy aki akár csak egy másodpercet is élt a rendszerváltás előtt, azt megfertőzte a rendszer. Ön egész pontosan azt mondta, „addig nem lesz jó világ, amíg bárki is él, aki egy másodpercet élt a szocializmusban”. Dopeman ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindenki kommunista, aki 1990 előtt született. Biztos, hogy ez ennyire elvágólagos?
– Én is másoktól vettem ezt a gondolatot. Németh Gábor barátom mondta, hogy majd akkor lesz vége a rossz világnak, ha kihalt mindenki, aki a kilencvenes évek előtt született. Aztán tovább okosodott később, és én is rájöttem, hogy ez valóban nem elvágólagos. Hiszen azok, akik éltek kilencven előtt, ugyanúgy gyereket nevelnek, továbbörökítik a mintákat. Szóval még elég sokáig fog fertőzni a kádárizmus. Szerintem inkább úgy van, ahogy Márai mondta: az elnyomás után a gyógyulás annyi ideig tart, mint amennyi ideig az elnyomás korábban. Ő 1900-ban született, ’89-ben lőtte magát fejbe. A kettő között látott pár rendszert felemelkedni és elbukni. Nekünk még tíz rettenetes évünk van hátra, aztán véget ér a Fidesz uralma.

– A járvány alatt láthattuk máshol is ezeket a reflexeket. A kiskapuzást, a sokszor ad hoc hozott szabályok látszólagos elfogadását, mégis alóluk való kibújást. Mondjuk, Olaszországban szomszédok kérték egymástól kölcsön a kutyát, mert akkor lemehettek vele sétálni. Ilyen volt nálunk is.
– Az a baj, hogy a jelenlegi kormány ráadásul rá is játszik erre. Mindenki kádárista reflexek szerint él, erre vagyunk bátorítva. Aki nem szereti ezt a rendszert, az is visszabújik az odvába. És akkor úgy gondolja, jó lesz, hogy majd kibekkel ott.

 

– Jön is ehhez rendre igazolásként a Megáll az idő-idézet: „jó, hát akkor itt fogunk élni.”
– Meg a „mondd már, benn milyen volt”, és rá válaszul: „miért? Kinn milyen volt?” Ilyenkor nagyon szégyellem magam, mert bennem is megvan ez, de mindig próbálom felülbírálni. És igen, megvolt a járványszabályok esetében is. Azt láttam, máshol tüntettek is ellenük, mi meg bólogattunk mindenre. És miután a kormányfő nagyon szereti ezt a harcászati beszédmódot, egyszer csak megjelentek a katonák a piacon. Mintegy a retorika életnagyságú megtestesüléseként.

– Miket szokott egyébként észrevenni magán, amik a kádári időket idézik?
– Mondjuk, ahogy az egyetemhez állok. Valamikor régen nagyon szerettem az egyetemet. Öröm volt ide bejönni. Az oktatási munkát persze most is kedvelem, de amúgy pokol az egész.

– Mit ért az alatt, hogy régen?
– Amikor még a Fidesz-kormány nem kényszerítette rá a kultúráját. Mikor idekerültek a kancellárok, nagyjából onnantól. Ó, nem rossz arc a mi kancellárunk. Mégis sikerül mindig úgy elosztani a pénzt, hogy érvényesüljön a legfelsőbb akarat. Szóval igen, a régen ez esetben pár évet jelent.

– Néhány éve azt mondta, hogy elsősorban tanárnak tartja magát, az egyetemen érzi igazán otthon magát.
– Igen, a tanítás része továbbra is nagyszerű. Még akkor is, ha ilyen depressziós alakokkal van tele a tanári kar, mint amilyen én is vagyok. Főleg, hogy sok olyan dolgot tanítanék, amit már nem tudok. És akkor próbálom elviccelni, pedig hát ez komoly dolog. Illetve nemcsak azt tanítjuk már, amit tudunk, hanem azt is, amit nem. Alapképzésen különösen, aztán talán a mestereseknek már beszélhetsz arról is, amihez értesz. Ha szerencséd van.

– Miről kell beszélni most alapképzésen, amikről pár éve még nem kellett?
– Az irodalomtudományban nagyon izgalmas dolgok történnek, de hát hiába. Volt egy nagyon jó kötete nemrég Bret Easton Ellisnek, a Fehér. Arról írt, hogy a politikai korrektség eszméje tönkretette a bizalmadat a saját véleményedben. Tulajdonképpen megszüntette őt is regényíróként. Elkezdett jegyzetelni 13-ban egy új regényhez, aztán nem lett belőle semmi. Mindez nálunk elvezet az olyan kurzusok eltömegesedéséig, mint gyerekirodalom meg kommersz könyvek. Amikor elkezdtem írni, még a dekonstrukció uralkodott, boldogan értelmeztünk fel és alá. Az egyetem melletti kocsmában nagy konferenciákat csaptunk. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy van egy Helikon című folyóirat, ahol megadják a szókincset, a nézőpontot, a szövegek grammatikáját, és akkor azokat a módszereket ráhúzhatod mindenre. Szerencsére magából az irodalomtörténet-írásból kiszálltam már. Most már csak esszéket kell írni az irodalomról, úgy kell megmutatnod, hogy alkalmas vagy oktatónak. Hát ilyen ez az egyetemi lét. Közben meg itt ez a sok szép fiatal. Van egy ilyen embertípus, aki fiatalok között érzi igazán jól magát.

– A járvány pedig épp ezt a jelenléti oktatást vette el. Nem lehettek fiatalok között, helyette oktattak webkamerán keresztül. Ez hogyan hatott önre?
– Érdekes módon nekem nagyon jól esett. A szegedi egyetemen azért nemcsak magyarországi, de erdélyi és vajdasági hallgatónk is sok van. Azok, akik általában itt gyűlnek össze a saját vidékükről, most nem itt voltak, hanem mind valahol máshol.

– Ez nem inkább rossz? A szocializációt nem segíti túlzottan.
– Sajátos, hogy amikor nem voltak ott mellettük a többiek, akkor a félénkebb lányok is elkezdtek megszólalni. Sokkal élénkebbé vált a diskurzus.

– Miközben mindenki csupán egy kis avatar volt valahol távol.
– Mégis jobban mozgott az arcuk is, mikor bekapcsolták a kamerát. És nem nyomasztotta már őket a többi hallgató, akik általában elnyomják a másikat, leuralva a diskurzust.

– Nem ez az életben a lényeg? Hogy hagyjuk akár a szocializáció nehézségeit is hatni? Hiszen ezek által is fejlődünk, megtanulunk jobban érvényesülni, közös hangot találni.
– Ezeket a húszéves lányokat nagyon könnyű megijeszteni. Van például kreatív írás kurzusom, izgalmas specializáció. És akkor jön egy-két nagypofájú férfi, nagyon magabiztosak és ambiciózusak, tanácsokat adnak, leugatják a többieket. Ez már sajnos elég, hogy valakit végleg elriasszanak a szakmától. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a feminizmus, az valami hülyeség. Közben itt közvetlen közelről látszik, hogy milyen durván el lehet nyomni a nőket.

– Érdekes ez, mert amikor az ELTE magyar szakára jártam tíz éve, még bőven a nők voltak többségben. A szegedi bölcsészkaron ez mostanra átfordult?
– Most is döntően nők vannak, de elég csak egy-két hangosabb férfi, és máris leuralja a teljes csoportot. Nem akarok persze általánosítani, de hát mégis csak ezt látni. Van most például egy srác, aki azt mondta, az ő életének egyetlen célja van: bekerülni a helyemre. Mondom, normális vagy? Már most?

– Ezt így, személyesen? És mit jelent az, hogy az ön helyére?
– A pozíciómat akarja, természetesen. Az egyetemi helyemet. Van itt ambíció, kérem. Aztán ott egy másik fiú, na, ő abszolút tehetséges. Mindenféle dolgokat ír, sugárzik a jótól. És van egy harmadik, aki szintén félelmetes, erősen bipoláris jegyeket mutat. Nem a depresszió hosszú nála, hanem a mániákusság. Az azért ijesztő. Ezek a problémák, és valamennyire ezeket láttuk, amikor kitaláltuk a kreatív írás kurzust Szilágyi Zsófiával. Itt gyorsabban kijön, ki milyen is valójában.

– És látja itt a karon, kikből lesznek a következő Szegedy-Maszák Mihályok, a következő Grecsó Krisztiánok? Hogy ki fogja sokra vinni?
– Dehogy látom. Szegeden egyébként sem könnyű. Amikor Horger Antal kirúgta József Attilát, az valamiféle nagy egyetemi traumává vált. Senki nem akar már ilyesmit csinálni.

– Fél mindenki, hogy ő lesz a következő Horger? És ha találni a nevére egy jó rímet, majd évszázadokig emlegetik a vaskalapos professzor szinonimájaként?
– Próbálunk ettől menekülni, igen. Mi már csak azért sem fogjuk kirúgni a mai József Attilát. Kicsit kényszeredetten ugyan, de jó a hangulat emiatt. Voltak gyengébb tanáraim, de valahogy mindenki foglalkozott a hallgatóval. Mert itt megtanulja mindenki a leckét: ne legyél olyan szemét, mint amilyen Horger Antal volt. Szóval nem tudom, mit kéne csinálni ahhoz, hogy valakit fenyegessen a kirúgás réme. Netán Viktorról írni valami csúfolódót!

– Az írásnak egyébként kedvezett a járványidőszak? Az elején Szálinger Balázs még azt mondta, őt például nem segíti az elzárkózás, inkább csak szorong. Persze, aztán sokaknál megjött az ihlet, megjelent neki és önnek is kötete.
– Én nem szorongtam, érdekes módon. Épp akkor váltam el, 2020 áprilisában.

– Az nem inkább csak rátesz a magányra?
– Nem tudom magam egyedül érezni, sosem vagyok igazán magányos. Lehet, hogy ez valamiféle rossz tulajdonság. Az első házasságomból van két lányom, egyikük kint él Athénban, másik Budapesten tanul filmrendezést a Metropolitan Egyetemen, nagyon szeretik ott. A második házasságomból származó kisfiú autista, ez azért bőven igényel pluszfigyelmet. Szerintem mindenesetre jó, ha az ember egyedül van. Az egyetem szempontjából legalábbis. Nem véletlen, hogy az egyetemet valaha szerzetesek is alakították. Akkor tudsz igazán odafordulni, ha nincsenek ott nagyon mások.

– És valóban depressziós a mai napig?
– Az vagyok elég régóta. A gyógyszert 97 óta szedem rá, sokat segít. Van is erről sarkos véleményem, szerintem sokkal többeknek kellene szedniük. Mert ebben az országban annyi a depressziós, panaszkultúrás ember, hogy az borzasztó. Antidepresszánsokat mindenkinek!

– Mi inkább szeretjük szőnyeg alá söpörni a problémákat.
– Az probléma, igen. Üldözd a depressziót, ahol éred!

– Ezt épp hogy közösségben élve lehet igazán, nem? A járvány alatt is megőrjítette az embereket a magány.
– Amikor én igazán rosszul voltam 97-ben, akkor sokan vettek körül. A depresszió nem szomorúság, hanem egyszer csak megszűnik mindenféle hangulat. Nézed a plafont, és teljesen világos, hogy ennek soha nem lesz vége. Az én orvosom azt mondta, másfél év alatt mindenki kigyógyul belőle, ha nem öli meg magát. Ezek kémiai folyamatok mindenesetre, ezért is van rá az antidepresszáns. Életvezetési tanácsot nagyon nem kaptam.

 

– Az antidepresszánsok viszont sokszor többet ártanak, mint hogy használnak. Függővé tesznek, mondjuk.
– Kétségtelen, van köztük placebo is. Amikor az agydaganatom volt, felmerült annak a lehetősége is, hogy emiatt. Ezt a gyógyszert azért nem szokás húsz évig szedni. Lehet, hogy ez okozta, de hát mégis csak segített közben.

– Az agydaganata kapcsán azt mondta, nem ijedt meg különösképpen a haláltól. Csak arra gondolt, hogy na, akkor harminc évvel hamarabb jöhet el.
– Nem ijedtem meg, halálfélelem nincs bennem. Inkább csak az elszalasztott lehetőségét éreztem annak, hogy egyszer majd nyugodtan menjek el.

– Nem félt attól, hogy semmivé lesz?
– Nagyon megrázott, amikor Esterházy meghalt. És a korábbi nyilatkozata szintén: nem hisz abban, hogy feltámadnánk a szubjektumunkat megőrizve. Miközben hát harsogott az istenhittől az egész életműve.

– Hiszen ez szerepel már A szív segédigéiben is: „fényképedet néztem, és arra gondoltam, hogy ha van is túlvilág, és te vagy is még valamilyen módon, a molekulák már sosem állnak úgy össze, ahogy…”
– Pontosan. Én viszont hiszek abban, hogy van mennyország, és később is tudunk beszélgetni egymással. Attól nem tartok, hogy semmivé válok. Én úgy gondolom, rendes hívő ember vagyok, de ha nincs Isten, akkor is legalább megpróbáltam rendesen, szépen élni. Németh Gábor barátom mondja mindig így, hogy szépen kell.

 

– Közben hiába élne szépen az ember, ha a politika is beleszól az életébe. Meg hát az irodalom sem hozza épp a milliókat.
– Amikor én megírtam az első regényemet, akkor azt mondták, hogy te is aztán mindenre ráérsz. Majd amikor megkaptam a Rotary Ösztöndíjat, tehát hárommillió forintot, akkor hirtelen nagyon ügyes lettem. Egyébiránt Tamás Gáspár Miklós egy esszéjének a végét tudnám idézni: fusson, ki merre lát.

– Nem úgy tűnik mondjuk, hogy ha a mostani ellenzék nyert volna, sokkal fényesebb lenne a helyzet.
– Néztem is múltkor tévében stand-upot, ott mondta talán Kiss Ádám, hogy örökké gyepálják, miért szidja folyton Orbán Viktort. Mondta, hogy szívesen szidná a baloldalt is, ha lenne. Az kétségtelen, hogy mikor nyertek, arra gondoltam, hogy el kéne már innen menni. És az a buta, akit el lehet butítani. De hát az emberek ilyenek. A saját anyámat nem bírtam rávenni, hogy menjen el szavazni. Szerinte az keresztényietlen magatartás, ha valaki szavaz. Mert Isten az, aki dönt, te meg inkább ne szólj bele.

– Miben vagyunk mások mi, mint a XIX. századi emberek, akikről a Tavaszi hadjáratban ír? Miben ugyanolyanok?
– A magatartásformákban és öltözködésben ott vagyunk ugyanúgy. Az életstílus, az magyaros, akkor is, ha külsőleg nagyon más az egyes korokban. A regény első fejezete arról szól, hogy keressük a múltban, mi is a magyar, de hiába megyünk vissza, nem találjuk. Nem is feltétlenül állítani akartam valamit, csak elvégezni irodalmi eszközökkel ezt a vizsgálatot. Megtalálni a nemzetet, két évszázaddal ezelőtt vagy most. Mi lett volna, mondjuk, ha március 15. elmaradt volna? Ez is izgatott, de gyáva voltam végigvinni.

– Mi lenne, ha elmaradt volna? Lehet, teljesen másként történt volna emiatt 56 is, és nagyon mást gondolnánk a szabadsághoz való viszonyunkról.
– Persze, ’56 is annak a mintáját követte. Minden másként történhetett volna, ha nincs 1848 márciusa. Kossuth Lajos egy évre rá Törökszentmiklóson volt, emléktáblát is állítottak neki. Volt valami zajgás egy éve Pesten, de ki emlékszik már arra – mondták volna a tömegek vele együtt, ha március 15. valóban annyiban marad. Nem így történt.

– Szereplői Cooper-regényeket olvasnak, mint ahogy ön is első olvasmányélményeiként ezeket említi. Mennyire meghatározó ez, hogy mik voltak az első kedves könyveink? Végső soron az alkatunk dönti el, mik lesznek azok, nem pedig a könyvek határozzák meg, milyenné válunk, nem?
– Tényleg? Ez elég forradalmi gondolat! Szerintem az olvasmányaim előtt én nem voltam senki. Keresztapámék Erdélyből jöttek át az I. világháború után, rengeteg könyvük volt. A Coopereket hamarabb olvastam, mint Karl Mayt, utóbbi kicsit lelketlennek is tűnt. Következtek aztán a Delfin-könyvek, a Rakéta Regényújság. És amikor eldöntöttem gimnáziumban, hogy az ember olvasson-e Dosztojevszkijt vagy Krúdyt, akkor az előbbiek alapján szükségszerűen Krúdyt választottam. Mert ezekből ő következett, gondoltam én akkor.

– Milyenné teszik az embert a Cooper-könyvek?
– Olyanná, hogy még háború is van, azért mi élünk tovább, szerelmesek vagyunk és tesszük a dolgunk. Mikor aztán később olvastam Dosztojevszkijt, rájöttem, hogy ha gimnáziumban olvasom, egy mukkot nem értettem volna meg belőle. Egyik főnököm, Szajbély Mihály mondja mindig, hogy ha elmegy egy gimnáziumba, akkor a tanárnő ott nem tud úgy verset felolvasni, hogy ne sírjon. Mindig sírnia kell mindenkinek, erről szól az iskolai irodalomoktatás. És hát ez Krúdyhoz jobban illik. Azt megtanították, hogyan sírjál, de azt nem, hogyan értsd meg Raszkolnyikovot.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/27. számában jelent meg, július 1-én.