Meddig lehet bízni az amerikai atomernyőben?
Nukleáris dilemmák
Az ukrajnai háború kapcsán Vlagyimir Putyin többször is fenyegetőleg emlegette az orosz nukleáris csapásmérő eszközöket, ami Európában felélesztette a vitát arról, meddig lehet bízni az amerikai atomernyőben, s nem lenne-e tanácsos sajátot létrehozni.
Földes Márton
Aháború nem csupán az ukrán lakóházak sokaságát döntötte le, hanem az európai biztonságpolitika számos korábbi tabuját is. Az egyik ilyen, hogy beszélni kell arról, szükséges-e az önálló európai atomernyő, amikor az USA által nyújtott nukleáris védelem garanciáját – az amerikai elnökök közül elsőként – Donald Trump megingatni látszott. Bár a tranzakcionális külpolitikát folytató republikánus Trump helyét a nemzetközi porondon tapasztalt, a transzatlanti kapcsolatokat fontosnak tekintő demokrata Joe Biden vette át, a kérdés napirenden maradt.
A téma többször felbukkant a második világháború óta szakmai körökben, érdemi politikai vita sohasem folyt róla. Vlagyimir Putyin orosz elnök többször kijelentette, hogy ha valamilyen külső fél beavatkozna az ukrajnai háborúba, akkor az akár nukleáris összecsapáshoz is vezethet, s bár ezt nem tartják valószínűnek, a Moszkvából érkező fenyegetések tükrében átértékelődött az a kérdés, mihez kezdene Európa, ha az USA visszavonná fölüle a védelmező atomernyőjét.
A nukleáris háború elkerülésének legfontosabb eszköze az elrettentés. Európában Franciaországnak és Nagy-Britanniának van saját atomarzenálja, ám NATO-tagként Hollandia, Belgium, Németország és Törökország is bázisául szolgál amerikai bombáknak. A hidegháború végeztével a nagy robbanóerejű tölteteket Európában (Franciaország kivételével) felváltották a kisebb, taktikai atomfegyverek, amelyeket repülőgéppel lehet célba juttatni. Ez azt is eredményezi, hogy ezeket az eszközöket nem lehet első csapásként alkalmazni a szemben álló fél légvédelme miatt, csupán már aktív harci helyzetben, ami egyfajta biztosíték Oroszországnak. Emellett az elrettentés része, hogy az USA garantálja európai szövetségeseinek védelmét a nukleáris válaszcsapás lehetőségével.
Franciaországnak és Nagy-Britanniának van saját atomarzenálja
Ezt a helyzetet nem csak Trump – aki lebegteti, hogy 2024-ben újra indul-e az elnöki posztért – bizonytalanította el. Emmanuel Macron francia államfő agyhalottnak nyilvánította a NATO-t, és sürgette az európai stratégiai autonómia megteremtését, aminek akadályát abban is látja, hogy Európa az USA-tól függ. Az Ukrajnával szembeni orosz agresszió nyomán az európai NATO-tagok és az USA kapcsolata újra szorosabb lett, a katonai szövetség nemcsak a keleti pozícióit erősíti, de Finnország és Svédország csatlakozásával bővülhet is. Mindez azonban nem változtat azon a geopolitikai folyamaton, hogy az USA igazi kihívója hosszabb távon Kína, ez a rivalizálás az Indiai– és a Csendes-óceán térsége felé tolja el a hangsúlyt, és Washington szemében leértékelődhet Európa. Ez akkor is előfordulhat, ha nem Trump, hanem egy másik republikánus politikus költözhet be a Fehér Házba.
Az önálló európai atomernyő nem teljesen új keletű gondolat. A britek soha nem nézték jó szemmel az európai védelmi kezdeményezéseket, de Franciaország, Olaszország és az NSZK az 1950-es években folytatott titkos tárgyalásokat a közös atomkapacitás létrehozására. Ez a kezdeményezés Charles de Gaulle hatalomra jutásával elhalt, mert ő az ötletet lesöpörte az asztalról, és saját nukleáris arzenál létrehozása mellett döntött. 1963-ban, mindössze három évvel az első sikeres francia kísérleti atomrobbantás után a magát megerősödve érző Franciaország az USA multilaterális, NATO-n belüli megközelítésével szemben európai együttműködést akart a nukleáris elrettentésben, ám az Európai Közösség politikai struktúrája még nem volt felkészülve erre. Az önálló atomernyő kérdése kikopott az európai politikai közbeszédből, az európai országok elzárkóztak a közös konvencionális haderő gondolatától is, míg az atombomba egyenesen szitokszószámba ment. Ez is okozta azt a megállapítást, hogy Európa gazdasági óriás és katonai törpe.
A hidegháború végével felmerült, hogy Európa, Dél-Amerikához vagy Afrikához hasonlóan, váljon atommentes övezetté. Míg ez a Szovjetunió összeomlásakor szalonképes elképzelés volt, mára elvesztette a realitását. A második lehetőség a status quo, amely szerint minden marad az eddigi helyzetben, tehát az USA továbbra is garantálja Európa nukleáris védelmét. Ez Európa számára kényelmes és olcsó, ámde bizonytalan megoldás, ami csökkenti a kontinens mozgásterét. A hidegháború során a kétosztatú világrendben kedvező volt ugyan Washingtonnak, hogy a szövetségesei külpolitikájának önállósága számottevő atomarzenál híján korlátozott volt, mára viszont sok amerikai szakértő és politikus már nem találja ideálisnak ezt a felállást. Figyelemre méltó, hogy Németország a tervezett százmilliárd eurós haderőfejlesztési csomagjának egyik első beszerzéseként vett taktikai atombombák hordozására is alkalmas F–35-ös gépeket a kiöregedő Tornado bombázói helyett.
KERETES ÍRÁSUNK
Stratégiai autonómia
Az 1956-os szuezi válság során Nagy-Britannia és Franciaország a második világháború óta utolsó alkalommal próbált együtt önállóan katonailag fellépni a csatornát államosító Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnökkel szemben. A választások előtt álló USA-nak nem állt érdekében belépni a konfliktusba, és magára haragítania az arab világot, így nemhogy nem támogatta a briteket és a franciákat, hanem gazdasági nyomásgyakorlással késztette őket a hadműveletek beszüntetésére. Ezt követően aztán a kétosztatú világrendben a két szuperhatalmon (USA és Szovjetunió) kívül senkinek sem volt lehetősége önállóan cselekedni a globális térben.
Annak idején a Szovjetunió levélben intézett költői kérdésbe csomagolt fenyegetést a két agresszor európai ország vezetőihez: „Milyen érzés lenne Nagy-Britannia számára, ha nála erősebb, különféle modern tömegpusztító fegyverekkel felszerelt országok részéről támadás érné? Ezek az országok, ami a jelent illeti, nem küldenék flottájukat vagy légierejüket a brit partokhoz, hanem más eszközöket, például rakétafegyvereket vetnének be.” Ezzel a Szovjetunió rávilágított arra, hogy az európai hatalmaknak nincs esélyük egy nukleáris konfliktusban, amennyiben nem áll mögöttük az USA. Vagyis Európa elvesztette a stratégiai autonómiáját, amit azóta sem sikerült visszaszereznie.
A stratégiai autonómiának három típusát lehet megkülönböztetni. A döntéshozatali autonómia a politikai akarat szabadságára és folyamatára fókuszál, a cselekvési autonómia a döntés végrehajtásához szükséges civil és katonai képességek meglétét fedi, míg az információs autonómia a döntés meghozatalához szükséges adatok rendelkezésre állására utal. Ezek megléte garantálhatja egy ország számára a függetlenséget más hatalmaktól, illetve a képességet arra, hogy önállóan műveleteket valósítson meg, és érvényesítse az érdekeit. Az EU nemcsak az interdependencia okozta gazdasági függés miatt – aminek a nyitottságán a liberális gazdaságpolitikát folytató országok nem kívánnak módosítani –, hanem a katonai képességeinek hiányából fakadóan sem tud önálló nagyhatalmi tényezőként fellépni.
Az európai stratégiai autonómia kérdése még olyan, komoly nézetkülönbségeket valló politikusokat is egy platformra tudott hozni, mint Emmanuel Macron és Orbán Viktor. A megteremtése azonban már a kiinduláskor megbukik, akkorák az eltérések az EU-tagállamok biztonságpolitikai céljai között. Míg Magyarország határvédelmi, illegális bevándorlás elleni együttműködést szeretne, Németország területvédelemre összpontosítana, Franciaország pedig az erőkivetítő képesség fejlesztését preferálja.
A harmadik lehetőség a francia nukleáris ernyő kiterjesztése egész Európa fölé. Ez elméletben megvalósítható, és lennének is támogatói, ám az elképzelés számos technikai korlátba ütközik. Franciaország tart elegendő – közel 300 – bevethető nukleáris robbanófejet ahhoz, hogy a teljes Európára kiterjessze a védőernyőt, azonban az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítése hosszadalmas és drága lenne. Párizsnak négy, atomtöltetek hordozására és kilövésére alkalmas tengeralattjárója van, ám közülük egyszerre csak kettő van mindig bevethető állapotban. Nincsenek viszont taktikai, csupán stratégiai bombái, ami csökkenti a rugalmas válaszadás lehetőségét. Vagyis egy esetlegesen bevetett taktikai töltetre Európa csupán a jóval nagyobb pusztítóerővel bíró stratégiai fegyverrel tudna válaszolni, ami a konfliktus nem kívánt eszkalációjához is vezethet.
A „soknemzeti” fegyver bevetéséhez ráadásul nincs meg a szükséges szervezeti keret és parancsnoki lánc, ami éppen a legfontosabb tényezőit veszélyezteti az elrettentésnek: a gyorsaságát és a megbízhatóságát. A nukleáris elrettentés alapja a hitelesség, az a tény, hogy a támadó fél annak a tudatában cselekszik, hogy biztosan számíthat a válaszcsapásra. Ennek érdekében elengedhetetlen lenne a közös parancsnokság létrehozása, a közös finanszírozás és a közös nukleáris doktrína megalkotása. Ez utóbbi azonban nehéznek bizonyul közös cél hiányában, hiszen még komoly közös kül- és biztonságpolitikája sincs az EU-nak. Az atombombák legnagyobb ereje a tényleges alkalmazás hiányában nem a pusztításukban rejlik, hanem abban, amit az emberek tulajdonítanak neki. Így ez a forgatókönyv csak akkor tud működni, ha hiteles tud lenni a francia atomernyő európaivá tétele. Ám kérdés, hogy Párizs kockáztatná-e országa biztonságát például Tallinn megvédéséért, és ha igen, ez hiteles lenne-e.