Megjelenésünk napján, pénteken kerül fel az HBO Maxra egy nagyszabású magyar sorozat, A besúgó első évadának utolsó epizódja. Ez az első teljes egészében hazai fejlesztésű filmes produkció, amelyet egy időben hatvanegy országban sugároznak. Az ügynökkérdést feldolgozó, a nyolcvanas évek közepén játszódó történet hatalmas siker: itthon többen nézték meg, mint a szintén áprilisi premierrel indult új amerikai szuperprodukciót, a Batmant. Az egyetemista társairól jelentő besúgót egy fiatal színész, Váradi Gergely játssza, tartótisztjét Thuróczy Szabolcs alakítja – velük beszélgettünk.

Máris közéleti vita lett abból, hogy hiteles vagy nem A besúgó. Mit gondolnak erről?
Váradi Gergely: Ha megnézzük, milyen besorolást kapott a sorozat, akkor azt látjuk, hogy dráma, thriller, nem pedig dokumentumfilm-sorozat. Ez fikciós alkotás erős történettel egy korrupt rendszerről. Szerintem a sorozatnál nem csak a hitelesség a kérdés. Viszont ha ebből közéleti vita lett, annak örülök, mert hátha elmesélődnek még elmeséletlen történetek, és megnyílnak újabb és újabb nézőpontok. Több mint harminc év eltelt azóta, biztos van pár.

Thuróczy Szabolcs: Nem voltunk ott minden beszervezésnél vagy éppen jelentésadásnál. Több száz felkavaró történet van – Esterházy Péter is utólag jött rá, miért kellett az édesapjának még szenteste is elmennie otthonról. Nem tudunk mindenbe belelátni, ráadásul a sorozat sem dokumentarista igényességgel készült, hanem egy politikai-kulturális közegről beszél filmes eszközökkel. Nem voltak kőbe vésett dolgok: másképp zajlott egy buli a Bibó-kollégiumban, másképp a szegedi JATE-n és másképp a nyíregyházi tanárképzőn. A néző a saját életére fordítja le úgyis, amit a filmben lát, és nem azon gondolkodik, hogy minden pontosan úgy történt-e, ahogy bemutatták.

– Milyen emlékeik, benyomásaik vannak arról a korról, amikor a sorozat játszódik? Gergely ugyan nem élt akkor, de a nagyapja politikai fogoly is volt, Szabolcs pedig éppen azokban az években kamaszodott.
T. Sz.: A nyolcvanas években sportiskolába jártam Nyíregyházán. Az állomással szemben laktunk, ott volt egy Szamuely-szobor. Éltem a teljesen értelmetlen, de már kevésbé hatásos kisdobos-úttörő életet, aztán bekerültem gimnáziumba, ahol a foci érdekelt, semmi más. Abszurd világ volt, de nem tűnt fel. Ungváron jártunk edzőtáborban, ahonnan hoztam ajándékba az egyébként mindig szakállas apámnak egy villanyborotvát, mert ott azt lehetett kapni olcsón. A politika egyébként nem szivárgott be annyira a mindennapjainkba, mint most.

V. G.: Én a családi beszélgetésekből hallottam ezt-azt, mit és hogyan élt át a nagyapa, de azért itt még vannak bőven fehér foltok. Ezeket nem mesélgeti csak úgy az ember.

– Hogyan készültek fel a szerepre?
T. Sz.: Nekem nagyon jól beégett az az időszak a mindennapjaimba – sok könyvet olvastam a korról, a színész- és filmes világból felbukkant III/III-as aktákat is ismerem. Sok filmet is láttam, a zseniális underground zenéket ma is szívesen hallgatom, szóval ismerős a miliő, nem kellett külön felkészülnöm. Érdekes volt, ahogy a díszletek között visszaköszöntek a családi fényképeken látott dolgok: a ruhák, a Radeberger sör az asztalon vagy a Porti cigaretta. Néha azt érzem, most is abban a korban élek – mintha Budapest lenne Nyugat-Berlin, és mi vagyunk a fallal bezárva. Egyébként nem volt egy rossz kor abban az értelemben, hogy a nehéz körülmények ellenére is maradandó zenék, filmek, könyvek születtek, amelyek nem fognak elporladni. A művészet kicsit hasonlót élt meg, mint most: azért lehetett csinálni dolgokat, de sokkal szolidabb körülmények között, mint a rendszer kegyeltjeinek.

V. G.: A korrajz miatt főleg könyveket olvastam, a színészi feladatokhoz többnyire filmeket a beépített ügynök tematikában, hogy lássam, mások hogyan oldják meg a feladatot.

 

– Mennyivel nehezebb sorozatot forgatni, mint egy játékfilmet? És mennyivel nehezítette az, hogy éppen egy világjárvány kellős közepén jártak?
V. G.: Legalább háromszor annyi idő, mint egy nagyjátékfilm. Összesen hetvenkét forgatási nap volt, és abból hatvanötben volt dolgom. Közben meg kellett írnom egy szakdolgozatot, ráadásul a forgatás biztonsága miatt karanténba zártak három hónapig, és magánéleti problémák is felmerültek, szóval kellően sebezhető és törékeny voltam a felvételek idején.

T. Sz.: Nekem nem volt olyan sok forgatási napom, mint Gergőnek, ehhez képest az Aranyélet sokkal keményebb volt, ott a végére már olyan arcom lett, mint a krokodilnak. Tavaly, amikor A besúgó készült, épp a bezárások idejét éltük, ezért a színházban nem volt munkám, így csak tesztelésre jártam, és forgatni.

– Van hierarchia a forgatáson, vagyis egy tapasztalt színész jobb elbánásban részesül, mint egy pályakezdő?
T. Sz.: Ez egy nagyon kis szolid ország, itt nincsenek ilyen privilégiumok. De ez nagyon messze is állna tőlem, pózőrködésnek tartanám és kiröhögném magam, ha ezzel visszaélnék. Ezen a forgatáson profi, határozott logisztika volt, erős női vezetőkkel. Egy óriási fájdalmam van, hogy azóta elhunyt egy kolléga. Breckl János jelmeztervező a magyar filmszakma egyik oszlopa volt, több mint kétszáz magyar filmben dolgozott. Csodálatos ember, a mai napig hiányzik.

V. G.: Egyébként van hierarchia, de ez nem az elbánásban mutatkozik meg. Maga a stáb felépítése hierarchikus, mert mindegyik részlegért és az egész forgatás működésért is felel valaki. Katonás minden, cserébe nagyon pontosan működött.

– Milyen volt együtt dolgozni?
V. G.: Sok mindent tudtam ellesni Szabitól. A velem egyidős kollégák közül sokakat ismertem, így végig jó volt a hangulat.

T. Sz.: Én azt gondolom, az egész életét meghatározza majd annak a fiatal generációnak, aki megkapta ezt a lehetőséget a sorozatban. Aki egy ilyen belépővel indít, annak megjegyzik a nevét. A filmbeli lányomat, Szőke Abigélt a Jóisten is a filmre teremtette, és Váradi Geri is jó színész – az arca egyszerre ártatlan és csibész is. Ne higgyük azt, hogy nincsenek nagyon tehetséges fiatal színészeink, csak jól kell velük sáfárkodni, megfelelő feladatokkal kell őket megbízni! Én büszke vagyok, hogy részese lehettem ennek a produkciónak.

– Gergely a Vas utcai blokádról járt a sorozat castingjára. Gondolkodott azoVan hierarchia a forgatáson, vagyis egy tapasztalt színész jobb elbánásban részesül, mint egy pályakezdőn, vajon az akkori Free SZFEsek között volt-e besúgó? Érdekes párhuzam, hogy a mostani hatalom is egy hasonló dilemmahelyzetet generált a fiatalok számára: együttműködjenek a felülről jövő paranccsal, vagy lázadjanak ellene…
V. G.: Azon nem gondolkodtam, hogy a diáktársaim között volt-e besúgó – ott és akkor egy naiv, furcsa állapotban éltünk, de történtek érdekes dolgok. Egyszer be akart osonni hátul, a parkolónál a kancellár úr, de nem hagytuk neki. Felvettük az eseményt, este levetíttettük a többieknek az Ódry-színpadnál, hogy mit is kezdjünk ezzel a helyzettel. A kancellár már másnap tudott arról, hogy ez megtörtént. Ez elgondolkodtató, de olyantól is féltünk, hogy akár le is hallgathatnak.

– Vidnyászky Attila Szamuely-katonáknak és Lenin-fiúknak nevezte az egyetemfoglaló diákokat.
V. G.: Én ezt akkor nagyon magamra vettem, de hát nekem is szánták. De álljunk csak meg egy szóra: keresztény, katolikus, konzervatív családból származom, amelyet megrángatott a kommunizmus. Van némi közöm a magyar kultúrához, például tizennégy évig néptáncoltam, és jártam gyűjteni Erdélybe, a Felvidékre, sok helyre. És akkor jön valaki, és azt mondja, hogy Szamuely katonája vagyok, meg megtévesztett Lenin-fiú. Ezzel megpróbálja megkérdőjelezni a magyarságérzetem, és eltagadni, hogy hány és milyen szálon kapcsolódom a magyar kultúrához, csak azért, mert nem harsogom folyamatosan, hanem alapvetésként kezelem. Nem ettől függ szerintem – lehetek én is ugyanolyan büszke magyar, vagy épp csalódott. De mostanában így megy ez: ha kritikát fogalmazol meg, vagy mersz kérdéseket feltenni, netán gondolkodni, azonnal ellenség leszel.

– Az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának fideszes többsége immár két tucatszor szavazta le az LMP törvényjavaslatát az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról. Segítené a társadalmi sebek begyógyulását, ha tisztán látnánk a kérdésben?
T. Sz.: Az átvilágítás kérdése már az ellenzéki kerekasztalnál felmerült, nyilvánvaló, hogy már ott vagy legkésőbb a rendszerváltás első egy-két évében meg kellett volna lépni. Óriási löketet és tisztítást adott volna az egész magyar politikai kultúrának. Ha akkor megtörténik, ma sokkal nehezebb lenne elbújni parlamenti folyosókon, kormányzati pozíciókban vagy részvénytársaságok igazgatótanácsában. Beleragadtunk egy szomorú múltba, de azt hiszem, az átvilágítás sajnos nem fog megtörténni addig, amíg ez a kormány van hatalmon. Igaz, másoknak sem érdeke a tisztánlátás.

V. G.: Fontos lenne tiszta vizet önteni a pohárba, és nem értem, hogy eddig miért nem történt meg. Folyik a kommunistázás, riogatnak vele óriásplakáton, de az előző rendszer szereplőit nem számoltatják el. Az állam feladata lenne kitalálni ennek a módját – nem barbár módon kellene csinálni ezeket a szembesítéseket, hanem valahogyan etikusan: megismerni a beszervezések módját és a beszervezők személyét is, nem csak a besúgókét. Segíteni kell az embereknek a múlt feldogozásában. Azt remélem, hogy ez a sorozat elindít erről is egy vitát a társadalomban.

– Mit gondolnak, miért lett ekkora siker? A nézők jelentős része nem is élt akkor, amikor játszódik.
T. Sz.: Amikor a FreeSZFE-tüntetések voltak, a feleségem megjegyezte és én is rácsodálkoztam: a fiatalok a Kontroll Csoport és más, nyolcvanas évekbeli alternatív együttesek számait énekelték. A korszak emblematikus dalaiban van valami tébolyultság, lázadás, kiábrándultság – talán jelenleg nem születnek meg azok a zenék sem, amely ennek a generációnak az életérzésébe ennyire pontosan beletalálnának. A nyolcvanas évek szexi időszak, mert van benne valami titok. Bizsergetően hasonló dilemmáik vannak most is – lázadnak a ma létező bürokrácia, fafejűség, korlátoltság és seggnyalás magaskultúrája ellen. A kerítésnyílásokon beosonó politikai dörgölőzés nagyon ellenszenves lehet egy mai húszévesnek.

V. G.: Nem tudom, de örülök a sok pozitív visszajelzésnek és annak, hogy tetszik az embereknek.

– Nem tart attól, hogy, mondjuk, egy békemenetes néni megfenyegeti az esernyőjével, hogy miért súgott be embereket? Abban az országban, ahol Izaura kiszabadítására is gyűjtöttek, bármi előfordulhat.
V. G.: Ez igazából egy dicséret lenne számomra, mert azt jelentené: a nézőt annyira elvarázsoltuk a történettel, hogy összekeverte a valósággal.

– A mai színészeknek nem azon kell gondolkodniuk, hogy aláírnak-e a tartótisztnek, vagy nem, hanem azon: vállalnak-e szerepet az ElkXrtukban vagy más kurzusfilmben, elmennek-e a Színházi Olimpiára stb. Lehet jól dönteni?
V. G.: Egyszer behívtak egy szereplőválogatásra, és nem akarták elmondani, hogy mi lesz. Bejutottam a következő fordulóba, ahol elém toltak egy papírt, hogy írjam le az adataimat: hány centi magas és hány kiló vagyok, de amúgy ott volt a gázsi és a jogdíj. Mondtam nekik, hogy srácok, nem írom alá, mert nem tudom, miről van szó. Felhívtak egy nap múlva, hogy gratulálnak, bekerültem a legjobb négy közé, ráadásul a rendező nagyon szeretne engem. Újra megkérdeztem, hogy mi lesz a produkció, de azt válaszolták, hogy azt még mindig nem mondhatják el. Akkor nem vállalom, mondtam, mire könyörögni kezdtek, hogy ezt ne csináljam velük, ne hozzam őket ilyen helyzetbe, már számoltak velem. Lelki nyomással éltek, hogy érezzem magam szarul, miközben ők akartak átverni – később derült ki, hogy a világkiállításhoz készülő imázsfilmre kerestek szereplőket. De találkoztam több produkciónál is ilyennel, hogy nem mondják meg, mibe hívnak, csellel rávesznek, hogy aláírj, és utána már nehezebb kiszállni. Én személy szerint nem akarok részt venni a kiemelten támogatott nagy állami produkciókban, és ilyen szempontból szerencsés vagyok, hogy megtehetem.

T. Sz.: Engem nem hívnak ilyenekre, mert pontosan tudják, mit gondolok a világról. Ez így jó, ahogy van, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. A tehetségről végső soron úgyis a néző dönt. Gazdag Gyulának volt egy szenzációs dokumentumfilmje, amit a francia televízió felkérésére készített a rendszerváltásról. Néhány emberi sorsban mutatta meg a rendszert, és erősen megmaradt bennem egy zseniális történet belőle. 1988. március 15-én reggel kilenckor a Batthyány-örökmécses közelében egy fiatal, kezdő rendőr civil ruhában, reklámszatyorral a kezében beült egy kávézóba, ahol az ellenzékiek mozgolódtak. Váratlanul megcsörrent a CB-rádiója a szatyorban, mire odament valaki hozzá, és szembeköpte. A következő jelenetben már a leszerelt rendőrt látjuk, ahogy babot fejt egy birkacsorda előtt – másnap ugyanis beadta a felmondását. Szó volt egy pártvezetőről is, aki szívinfarktust kapott a tévéképernyő előtt, mert a május elsejei felvonulás már nem olyan volt, mint régen. Ma is érvényes kérdés, ki hogyan viszonyul a saját lelkiismeretéhez. El lehet hazudni dolgokat, lehet találni önfelmentéseket, lehet közben sok pénzt keresni és úgy tenni, mintha élnénk, de akkor ne csodálkozzunk, ha elmenekülnek ebből a közegből a fiataljaink.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/20. számában jelent meg május 13-án.