A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 30-ai számában jelent meg.

Máramarossziget belvárosától mindössze néhány utcányira esik az ukrán–román határátkelő. Békeidőben sokan bevásárolni is átjártak a túloldalon fekvő, román többségű Aknaszlatinára. Mostanában azonban egyoldalúvá vált a határforgalom: Kárpátaljáról napi 1500-2000 ember lép át Máramarosszigetre. A válság kezdetekor volt olyan nap, amikor ötezren érkeztek.

Az adományokat a békeidőben kulturális intézményként működő Hollósy-házban gyűjtik, onnan pedig három kárpátaljai településre, Técsőre, Szlatinára és Viskre továbbítják a felajánlásokat. A történet pedig úgy kezdődött, hogy a városi RMDSZ a közösségi médiában gyűjtést hirdetett a menekültek megsegítésére, mire az erdélyi magyarság egy emberként mozdult meg. Hollandiából és Németországból is érkezett adomány a magyar szervezetekhez, egyházi kapcsolatokon keresztül jutott el a felhívás külföldre is.

– A legtöbb segítség Székelyföldről érkezik, rengeteg élelmiszert és egyéb hasznos adományt ajánlottak fel az elmúlt néhány hétben – meséli a húszas évei derekán járó Pazdera Nándor, aki a segélyek koordinálásával foglalkozik.

 

A Hollósy-ház környékén fél tucat önkéntes segítő is tevékenykedik. Kolozsvári magyar egyetemisták, akik a Miért (Magyar Ifjúsági Értekezlet) ifjúsági szervezet felhívására jöttek.

– Eddig főként a logisztikai feladatokban segítettünk. De bármi adódik, szívesen megcsináljuk, a lényeg, hogy ne nézzük karba tett kezekkel, ami történik – mondja a zilahi Tamás.

Épp ott-tartózkodásunkkor érkezik meg a Hollósy-házhoz a kolozsvári polgárok adománya. Antal Géza, az RMDSZ kolozsvári munkatársa rutinosan menedzseli a pakolást. Sokórányi autóút áll mögöttük, de ahogy végeztek, ugyanazzal a lendülettel indulnak vissza.

– Kolozsváron nagyon nagy az adakozási kedv, magyar magánszemélyektől, civil és egyházi szervezetektől egyaránt rengeteg felajánlás érkezik. Bébiétel, pelenka, múlt héten két szállítmány babakocsit, babahordozót, gyerekülést hoztunk Máramarosszigetre. Március eleje óta minden héten kapunk egy szállítmányt Kolozsvárról – meséli Antal Géza. De Máramarosszigeten is megélénkült a magyar civil szféra, a polgárok nagyon sok segítséget ajánlottak fel az utóbbi hetekben.

– A magyarok a magyar szervezeteket, a románok a románokat támogatják. De közvetlenül a határhoz is rengeteg adományt visznek a városból – mondja.

Következő utunk a határhoz vezet. Közvetlenül a sorompók előtt sátrakat állítottak fel, karitatív és vallási szervezetek egyaránt jelen vannak, vizet, élelmet adnak az érkezőknek, elsősegély, orvosi vizsgálat várja a menekülteket. Adventisták, ortodoxok, Jehova tanúi, máltai szeretetszolgálat, minden jelentősebb szervezet kivonult a határra segíteni. A magyarok éppúgy, mint a románok vagy a máramarosi ukránok. Az ukrán kisebbség köréből tolmácsokat is toboroznak, így a kommunikáció is sokkal gördülékenyebb.

– A magyarok aránya kilenc, az ukránoké hét százalék a megyében. Több ukrán többségű település is van Máramaros megyében, főként a Visó völgyében. Nagybocskó, Kővárremete, Visóoroszi, Oroszkő. Békeidőben is sok ukrán szót hallani a környéken – meséli Pál Odett, az ukrajnai menekültek megsegítésére létrehozott magyar csapat önkéntes koordinátora.

Sok máramarosi család már régebben, a háború előtt befogadta a sajátjait, akik az egyre romló ukrajnai közállapotok miatt költöztek át Romániába. Azóta sokan a sorozás elől menekültek el. Odett elmeséli, hogy Hosszúmezőnél, ahol a Tisza vize helyenként legfeljebb térdig ér, rendszeresen szöknek át katonaköteles férfiak.

– Nem kell úszni, át lehet sétálni, naponta négy-öt ember jön át. Ukrajnának sincs kapacitása arra, hogy megfelelően védje a határt, így viszonylag könnyen át lehet jutni – mondja Odett.

Akik a zöldhatáron jutnak át, azoknál is van útlevél vagy személyi igazolvány, amivel igazolhatják magukat. Általában jelentkeznek a segélyszervezeteknél, nem próbálnak meg eltűnni a hatóságok szeme elől. A románok nem is toloncolják vissza őket, mindenki megértette, hogy ebben a helyzetben különleges szabályok érvényesek. Odették cipőt, száraz zoknit, nadrágot gyűjtenek a szökevényeknek. Persze a határátlépésnek vannak más módjai is egy katonaköteles férfi számára. A háború elején 200 és 1000 euró között mozgott a szabadság ára, ma már 1000 és 3000 között. Aki megteheti, kifizeti a pénzt a megkenhető határőröknek. Törvényesen legfeljebb azok mehetnek ki az országból, akiknek legalább három gyermekük van. Az ukrán határőrökkel a segélyszervezeteknek is rossz a tapasztalata.

– Nagyon nehéz az ukrán határőrökkel együtt dolgozni. Akadékoskodnak, egyszer valaki kifakadt, hogy engedjenek utunkra, csak segítséget hoztunk, legyenek egy kicsit rugalmasabbak, akkor azt válaszolták, hogy senki nem kért erre minket. Előfordult, hogy addig állt az adományokkal megrakott autó a határon, amíg a határőrök nem kaptak valami kis ajándékot – meséli Nándor.

Nándorék ilyen körülmények között csak Aknaszlatináig tudják elvinni az adományokat. Viskre és Técsőre a kapacitás hiánya és az ukrán hatóságok megbízhatatlansága miatt sem szállítják le a felajánlott csomagokat, a técsői és viski magyar szervezetek jönnek le inkább Szlatinára egy megbeszélt átpakolóhelyre.

A háborús menekültek kisebb része hosszabb-rövidebb ideig Romániában marad.

– A Hollósy-házban nemrég kilenc személynek adtunk szállást, nagyjából két hétig maradtak, aztán Kolozsvárra mentek, ahonnan vonattal tovább utaztak Stuttgartba. Jelenleg egy ukrán anyuka lakik itt a két gyermekével – mondta Nándor.

A hölgy azon kevesek egyike, aki hosszabb távon is a városban szeretne maradni. Férje Ukrajnában ragadt, ő pedig nyugodtabb lenne Szigeten, a közelben a gyerekekkel. Szülei Harkivban maradtak, vigyáznak a házra. Az anyuka azt szeretné, ha a városban tanulhatnának a gyerekek. Erre pedig lehetőség is van, ugyanis Máramarosszigeten működik ukrán nyelvű iskola is. A háborús menekültek nagyobb része azonban Nyugatra tart. Miután átlépték a határt, szinte azonnal továbbindulnak, rokonaikhoz vagy barátaikhoz, akik sok esetben már hosszú évek óta valamelyik európai uniós nagyvárosban élnek.

– Az autóval érkezők szinte azonnal továbbállnak. Akik gyalog jöttek, vonattal indulnak el Kolozsvár irányába – mondja Odett.

A közép-erdélyi nagyváros olyan közlekedési csomópont, ahonnan könnyen elérhető több nyugat-európai nagyváros is. A román vasúttársaság pedig ingyen szállítja a menekülteket tömegközlekedési eszközein. Kolozsváron tranzitzóna jött létre a menekültek fogadására, ahol magyar segítők éppen úgy kiveszik részüket a humanitárius feladatokból, mint Máramarosszigeten vagy akár az anyaországban.

– Az Egy tál meleg étel Egyesület magyar tagjai a háború kirobbanása óta kint vannak a kolozsvári pályaudvaron. Ide érkeznek ugyanis nagyobb számban azok az ukrajnai menekültek, akik vonattal igyekeznek nyugatra – meséli Laczkó Vass Róbert kolozsvári színész, aki önkéntes segítőként dolgozik a vasútállomáson működő segélyponton.

Az állomás épületében két helyiséget alakítottak át a menekültek fogadására: egy melegedőt, ahol a továbbindulás előtt erőt gyűjthetnek a menekültek, illetve egy hálótermi részt, ahol hálózsákok és kényelmes ágy várja azokat, akik úgy döntenek, hogy aludnának egyet, mielőtt újra útra kelnek.

Róbert többedmagával békeidőben is rendszeresen főz a rászorulóknak, ebben segítségükre volt, hogy a városi közgyűlés korábban az egyesület rendelkezésre bocsátott egy felszerelt konyhát. Most az ukrajnai menekülteknek is főznek. Az egyesület az ételkészítés mellett vállalta azt is, hogy működteti a tranzitzónát, amíg menekültek érkeznek a városba.

– Sokan csatlakoztak hozzánk külsősök is, van egy palesztin segítőnk is, aki napközben tanul, délután dolgozik, este pedig jön a magyar csapatnak segíteni – meséli Laczkó Vass Róbert.

Az önkéntesek feladata szerteágazó. Ellátják a menekülteket, foglalkoznak a gyerekekkel, amíg a szülők pihennek, segítenek cipelni az érkezők bőröndjeit, amikor a vonatra fel- vagy leszállnak.

– Kolozsvár csomóponttá vált, vonattal érkeznek keletről, északkeletről és megvárják a következő vonatot, amelyik elviszi őket Budapestre, vagy Bécsbe, vagy még nyugatabbra – meséli Fodor Edina, a magyar csapat egyik koordinátora. A legfontosabb, hogy folyadékkal és bébitáppal lássák el a menekülőket. Menet közben több állomáson is kapnak ételt, a folyadék-utánpótlás azonban elengedhetetlen. Valahányszor áthalad egy menekülekkel teli vonat Kolozsváron, az önkéntesek csomagokat adnak be, ezekben élelem és víz van. Amikor begördül egy vonat, hatalmas rohanásba kezd a csapat, egy bevásárlókocsinyi csomagot osztanak szét néhány perc alatt, majd fordulnak, hogy újra megrakodva térjenek vissza a várakozó szerelvényekhez. Az egész pár perc alatt lezajlik, éppen annyi idejük van, ameddig a vonat az állomáson tartózkodik.

Az állomás épülete bár komfortos, mégsem alkalmas arra, hogy több napig lakhelyül szolgáljon kisgyerekes családoknak. A kolozsvári állomáson pedig főként gyermekekkel érkezőkkel találkoztunk. A gyerekrészlegen pamlagokat helyeztek el, rengeteg a játék, pedagógus foglalkozik a kicsikkel. Az egyik termet a gyerekek rajzai és festményei díszítik, az alkotások zöme a háborúról szól. Ezek a gyerekek jó eséllyel életre szóló traumát szereztek.

Róbert az elmúlt hetekben senkit nem hallott haraggal, indulattal beszélni az oroszokról. A menekülők nem néznek hátra, csak előre, maguk mögött szeretnék tudni az egész pokoljárást. A segélypont éjszakánként a Korona nemzetközi gyorsvonat indulásáig tart nyitva, akkor a többség felkerekedik, hogy Budapesten keresztül nyugatra jusson.