Február 10-én lenne százéves a demokratikus Magyarország első államfője, Göncz Árpád. A tíz évig regnáló elnök népszerű ember volt, bár működését, bizonyos lépéseit sokan máig vitatják. Az évfordulón Göncz Árpádról, az államelnökről beszélgettünk az 1990-es években szemben álló két nagy párt, az MDF és az SZDSZ két közismert politikusával, Kónya Imrével és Kuncze Gáborral.

– A semmiből tűnt fel az ország népe előtt 1990-ben egy tiszteletre méltó, ősz hajú férfi, Göncz Árpád, és lett a demokratikus Magyarország első köztársasági elnöke. Ki találta ki Göncz Árpádot?

Kónya Imre: Antall József javasolta Gönczöt az MDF–SZDSZ-paktumot megelőző tárgyalásokon Tölgyessy Péternek. A paktumra azért volt szükség, hogy az egyszerű többséggel rendelkező konzervatív koalíció kormányozni tudja az országot. Az SZDSZ hozzájárult, hogy a kormányzáshoz szükséges törvények elfogadásához ne kelljen kétharmados többség. Cserébe Antall József felajánlotta, hogy a köztársasági elnök a szabad demokrata Göncz Árpád legyen. Az ajánlat kifejezetten Gönczre vonatkozott, aki régi barátságban állt Antallal. Tölgyessy magát a pozíciót akarta volna az SZDSZ-nek, mondván „Göncz Árpád személye nem ajánlat, ő közelebb áll hozzátok, mint hozzánk”. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz, ami utóbb látványosan be is bizonyosodott.

Kuncze Gábor: Tihanyban tartott frakcióülésünkre nagy titkolózva érkezett meg Tölgyessy Péter, és azonnal egyeztetésre hívta a móló végére a pártvezetőket. Miután visszaérkeztek, bejelentették, hogy megegyeztek Antallal Göncz Árpád köztársasági elnökségében. Ebben a pillanatban mellettem egy ősz férfi megszólalt. „Pedig már megvettem a jövő havi bérletemet”. Ő volt Göncz Árpád, akit én akkor kívülről jött emberként még nem ismertem. Konrád György visszaemlékezésében olvastam, hogy már 1989-ben szóba került ellenzéki körökben az ő elnöki jelölése.

– Annak ellenére, hogy barátok voltak, Antall és Göncz viszonya viszonylag hamar elmérgesedett. Miért?

K. I.: Göncz Árpád nyilván a szabad demokraták befolyására másként tekintett a köztársasági elnöki szerepre, mint ahogy azt az alkotmány rögzítette. A kormányfő ellensúlya akart lenni, nem pedig a pártharcokon felülemelkedő, a nemzet egységét kifejező államfő. A kiélezett helyzetekben, a taxisblokád, a médiaháború, az igazságtétel ügyében rendre az ellenzék álláspontját tette magáévá, és a kormány ellen lépett fel. A taxisblokádot – ez okozta az első nagy konfliktust – forradalomnak gondolta, és úgy vélte, hogy tevőlegesen kell fellépnie, mégpedig a taxisok oldalán, a törvényes kormánnyal szemben. A honvédség főparancsnoki jogkörét félreértelmezve megakadályozta, hogy a kormány eltávolítsa a hidakról a forgalmat akadályozó taxikat, túllépett a hatáskörén, ahogy az Alkotmánybíróság is megállapította.

K. G.: Szerintem Göncz Árpád úgy fogta föl a feladatát, hogy neki a nemzetet kell egyesítenie, tehát egy olyan méretű szembenállásnál, mint a taxisblokád volt, az ellentéteket kell tompítania. Tudta, ha a hadsereg segítségével eltávolítják a taxikat, az könnyen tragédiához vezethet. Ebből a szempontból tehát kifejezetten szerencsés, hogy Göncz Árpád túllépett a hatáskörén. Békéltető fellépésének is része lehetett abban, hogy néhány nap alatt megoldódott a válság.

K. I.: Göncz Árpád nem békéltetőként lépett fel. A kormány megkérte, hogy álljon ki az ország elé, és tekintélyét felhasználva bírja rá a taxisokat a blokád feloldására, továbbá közölje azt is: javasolja a kormánynak, hogy állapodjon meg a fuvarozókkal a benzinárról. Göncz ezt nem csak visszautasította, de mondott egy olyan beszédet a rádióban, amely megzavarta a rend helyreállítását. A kormány már majdnem megállapodott a taxisokkal, amikor ő a nyilvánosság előtt a blokád mellé állt. Ezután persze a taxisok azonnal kihátráltak az egyezségből. A szabad demokrata politikusok kint jártak a barikádokon, nyilván akkor döntötték el, hogy az elnök mondjon beszédet.

K. G.: Semmi ilyen nem történt. A barikádra én is kimentem a választókörzetemben, hogy nyugtassam a kedélyeket.

 

 

K. I.: Az igazságtétel kérdésében és leghosszabb ideig, talán a legmélyebb sebeket ejtő módon a médiaügyekben ütközött Göncz és Antall. Az utóbbi esetben az alkotmánybíróság ismét megállapította, hogy Göncz Árpád túllépett a hatáskörén, amikor nem írta alá a médiaelnökök – Hankiss Elemér és Gombár Csaba – felmentését, illetve az alelnökök kinevezését. Holott az államfő a jog szerint csak akkor tagadhatná meg a beleegyezését, ha alaposan feltételezhető, hogy az adott személy a demokratikus államrend működését súlyosan veszélyeztetné. Miután ezt az Alkotmánybíróság megállapította, Göncz Árpád elkezdte húzni-halasztani a döntést. Az Alkotmánybíróság akkor kimondta, hogy észszerű időn belül alá kell írnia a kinevezéseket.

K. G.: Nem vonom kétségbe, hogy az Alkotmánybíróságnak ebben az esetben igaza volt. Zavar viszont, hogy nem veszünk tudomást az akkori történelmi helyzetről: csak állami tulajdonú rádió és televízió működött, az MDF, főleg Csurkáék pedig mindent megtettek, hogy a médiumokat a saját befolyásuk alá vonják. Hatalmas nyomás nehezedett Antallra, hogy Hankiss Elemért és Gombár Csabát távolítsa el. Ha ezt látjuk, más az összkép. Göncz Árpád ebben az esetben megpróbálta megint a kiegyensúlyozó szerepét eljátszani.

K. I.: Göncz ebben az esetben is az ellenzék érdekeit védte. A média kormányellenes volt, az ellenzéknek pedig az volt az érdeke, hogy ez az állapot fennmaradjon.

K. G.: Göncz Árpád úgy gondolhatta, hogy a szabad sajtó nem a pártok utasítására kritizál, hanem a saját véleményét fogalmazza meg. A megoldás ebben az esetben valóban a vezetők kirúgása lett volna? Csöndben kellett volna maradnia az államfőnek?

K. I.: Ismétlem, nem lehet figyelmen kívül hagyni az Alkotmánybíróság döntéseit.

K. G.: Igen, de látnunk kell az akkori helyzet összetettségét is.

– Göncz Árpádot az Alkotmánybíróság állásfoglalásai kényszerhelyzetbe hozták. Ha logikusan végiggondoljuk a helyzetét, arra juthatunk, hogy lelkiismereti konfliktus esetén az aláírás – nem aláírás dilemmája mellett adódott volna egy harmadik lehetőség, ha lemond a posztjáról.

K. I.: Elvileg igen. De a jó megoldás az lett volna, ha elfogadja, hogy az Alkotmánybíróság döntése előtt neki is meg kell hajolnia.

K. G.: Nagyon népszerű ember volt. Sok embernek adott reményt, hogy ilyen is lehet egy politikus. Ha felmerült volna benne a lemondás gondolata, valószínűleg mindenki rögtön ment volna hozzá, hogy lebeszélje erről. A népszerűségét 80-90 százalékra mérték, ami esetében felelősséggel is járt: nem hagyhatta el a benne bízókat.

K. I.: Göncz Árpád mögött ott állt az SZDSZ vezetősége, ők nyilván zokon vették volna, ha lemond. Antall akkoriban hosszú levelet írt neki: békejobbot nyújtott és arra figyelmeztette, hogy kettőjük tevékenységének jogszokás-teremtő ereje is van, ami közös felelősségük. Göncz Árpád sajnos ezután is ugyanolyan részrehajló maradt, ami méltatlan egy államfőhöz.

K. G.: A magyar politikai élet 1992–93-ra rendkívüli módon eldurvult. Az MDF erősen jobbra indult Csurkáék hatására, ennek következtében az SZDSZ is balra tolódott. Két szélső pozícióból ordítoztunk egymással. Ilyen helyzetben a köztársasági elnöknek esélye sem lehetett volna kiegyensúlyozó szerepet játszani.

 

 

– Szóba került Göncz Árpád népszerűsége. Milyennek látták közelről az elnök egyéniségét?

K. G.: A személyisége, a magatartása, az emberekhez való viszonya, a váratlan helyzetekben való viselkedése volt népszerűségének kulcsa. Ugyanúgy pillanatok alatt megtalálta a hangot az angol királynővel, mint egy falusi szegény romagyerekkel. Jól emlékszem arra, amikor a fóti gyermekvárosban kiküldte a nevelőket, a biztonsági embereket a szobából, és egyedül maradt a gyerekekkel. Tíz perc múlva csak a kacagást lehetett hallani. Különleges ember volt, mintha az elnökséget kifejezetten neki találták volna ki. Amikor a Fülöp-szigeteken mentünk be az elnökhöz, kitárult egy hatalmas ajtó, és ott állt a túloldalán egy férfi rendkívül díszes egyenruhában. Árpi bácsi odament hozzá, és hosszan szorongatta a kezét. Kiderült azonban, hogy ő az ajtónálló volt, az elnök a terem túlsó végében várta. A tárgyalás után, visszafelé jövet ismét odalépett az ajtónállóhoz, és megint hosszan megszorongatta a kezét. A gesztussal mindenkit levett a lábáról. Hihetetlen nyugalom és derű áradt belőle. Az emberek úgy érezték, a napi politikán túl őket is meglátja, észreveszi.

K. I.: Sokáig nagyra becsültem. A múltja, az 1944-es ellenállásban, majd a forradalomban való részvétele, a börtönévek valóban arra predesztinálták, hogy ő legyen a demokratikus Magyarország első államfője. A taxisblokád napjaiban a kevésbé szimpatikus oldaláról is megismerhettem. Bementünk hozzá a feleségemmel és Horváth Balázzsal, aki akkor a kórházban lévő Antall Józsefet helyettesítette. Arra kértem – mivel a tekintélye megvan hozzá –, hívja össze a parlamenti pártok frakcióvezetőit, hogy adjanak ki egy közös nyilatkozatot a békés megoldás lehetőségéről. „Árpi bácsi, ezt csak te tudod megcsinálni, mert a te szavadra mindenki hallgat” – mondtam neki. Erre felpattant, és azt válaszolta: „Majd bolondok lesznek leülni veletek a többiek!” Mélységesen csalódtam az öregben, mert nem akart segíteni. Ezt csak fokozták a további lépései.

– Az elnök és a miniszterelnök szembenállása 1994-ben Horn Gyula kormányának megalakulásával hirtelen megszűnt. Miért?

K. I.: Nyilván, mert a Göncz Árpádhoz közelállók kerültek kormányra.

K. G.: Azok az ügyek, amelyek törvényszerűen bukkantak fel a rendszerváltást követően, ekkor már nem játszottak szerepet. A médiaháború elcsitult, a frekvenciákat Horn Gyula és Orbán Viktor informális megállapodása alapján kiosztották. Egyetlen komoly ügycsoport akadt, a Bokros-csomag. A kérdés az Alkotmánybíróság elé került, ők pedig döntöttek, hogy mi az alkotmányellenes a megszorítások közül.

K. I.: De nem Göncz Árpád fordult az Alkotmánybírósághoz. Ő akkor már mindent, súlyosan alkotmánysértő törvényeket is aláírt, szemben az MDF vezette koalíció négy évével, Horn Gyula kormányzása idején semmit sem küldött el normakontrollra az Alkotmánybírósághoz.

K. G.: Az viszont nem igaz, hogy hallgatott volna ezekben az ügyekben. Jól emlékszem, hogy a szilveszteri beszédeiben többször is szóba került a Bokros-csomag és annak következményei. A helyzetből adódóan olyan súlyos konfliktusai nem fordultak elő, mint az Antall-kormány idején.

K. I.: Az Antall-kormánnyal szembeni fellépéseiben mindig ott állt mögötte az SZDSZ, instruálták.

K. G.: Ez a legendák körébe tartozik.

K. I.: Így volt.

K. G.: Nem jártak be hozzá, nem instruálták. Nem is hagyta volna.

– 1998-ban a Fidesz vezetésével jobboldali kormánykoalíció került hatalomra. Göncz Árpád magatartása ebben az esetben sem változott, ugyanúgy viselkedett, mint a Horn-kormány idején…

K. G.: A Fidesz-kormány az első két évében semmi olyan eget verőt nem csinált, ami miatt protestálnia kellett volna. Minden ment tovább a maga útján, a Bokros-csomag következtében helyreállt a költségvetés egyensúlya, a külső egyensúly, megindult a gazdasági növekedés.

– Mennyire szolgálhatott példaként Göncz Árpád az utódainak?

K. G.: Ő példát mutatott ugyan, de nem követte senki. Mádl Ferenc kiváló jogtudós volt, de elnökként sokkal kevésbé volt látható, mint Göncz Árpád. Sólyom László, akinek az Alkotmánybíróság élén végzett munkája szintén nagy tekintélyt kölcsönzött, azért nem hasonlítható Gönczhöz, mert rendkívül egyéni elnöki szerepfelfogása volt. Az első három elnök mögött komoly életút és teljesítmény van. 2010 sajnos ebből a szempontból is cezúra.

K. I.: Szerencsére a „kormányfő ellensúlya” szerepfelfogásban az utódai nem követték. Számomra szomorú, hogy Göncz Árpád ezt az utat választotta. Ha valakinek, neki lehetősége lett volna, hogy a kerekasztal-tárgyalások idején kialakult konszenzusos politika irányába vigye tovább a magyar közéletet. Ellenzéki politikusként a miniszterelnök jelölte, a kormánykoalíció megszavazta. Csak tartania kellett volna magát a közjogi státuszához, hogy nem avatkozik bele a napi politikai harcokba. A feladatnak azonban nem tudott megfelelni.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/6. számában, annak is az Időgép mellékletében jelent meg február 4-én.