Magyarország a kormány vállalásai alapján 28 éven belül klímasemlegessé válik, vagyis egyebek mellett felhagy a földgáz használatával. Ez nagy áldozatot és hatalmas befektetést igényel. Az Egyensúly Intézet független szakpolitikai agytröszt június végén mutatta be legújabb javaslatcsomagját, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként érhető el reálisan 2050-re a vágyott klímasemlegesség. A két új szakpolitikai javaslat kapcsán Csernus Dórával, az intézet vezető klíma- és környezetpolitikai szakértőjével és Bart Istvánnal, az Egyensúly Intézet külső szakértőjével beszélgettünk.

– Egy hónapja jelent meg a javaslatcsomagjuk, azóta a kormány részben feladta a rezsicsökkentést, ez a lépés felülírja elképzeléseiket?

Csernus Dóra: Bár az Egyensúly Intézet nem foglalkozik aktuálpolitikai kérdésekkel, erre a kormányzati döntésre szakpolitikai szempontból is reagálni kell. A drasztikus lépés ugyanis újra rávilágított arra, mennyire fontos a kiszámíthatóság és a tervezhetőség az energiapolitikában. Mi a javaslatcsomagunkban kormányzati ciklusokon átívelő kibocsátáscsökkentési és épület-energiahatékonysági programot vázoltunk fel, amely a fokozatosság elvét követve finomabb átmenetekkel számol a klímasemlegesség felé vezető úton. A célok eléréshez mindannyiunknak áldozatot kell vállalnunk ugyan, de megfelelő támogatási rendszer kidolgozásával elkerülhető, hogy az átállás vesztesekre és nyertesekre ossza fel a társadalmat.

Bart István: A klímapolitika alaptétele szerint az energiahordozók környezeti költségeit be kell vonni azok árába, vagyis a fosszilis energiák szükségszerűen drágábbak lesznek. De a költségek beépítésénél, különösen a lakossági energiafelhasználásnál, fontos a fokozatosság elvét és a szociális szempontokat is szem előtt tartani. Hatékony klímapolitikához elengedhetetlen a társadalmi kontextus ismerete és a differenciált szemlélet, hiszen a károsanyag-kibocsátás terén nemcsak az egyes országok között, de az országon belüli társadalmi osztályok között is hatalmas eltéréseket tapasztalunk. Egy jól átgondolt rendszerben a legszegényebbeket támogatásokkal lehet segíteni, a leggazdagabbakra pedig extraadót lehet kivetni.

– Javaslataik között szerepel a lakások átfogó felújítása és a földgáz fokozatos kivezetése a háztartásokból. Ez utóbbit mennyire befolyásolhatja a rezsicsökkentés átalakítása?
B. I.: Jelen pillanatban minden a rezsicsökkentésről szól, érdemes azonban tágabb kontextusba helyezni a kérdést. Magyarországnak is van egy 2050-re szóló klímacélja, amely szerint addigra nettó nulla lesz az üvegházhatásúgáz-kibocsátásunk, vagyis 28 év múlva gyakorlatilag senki sem fog gázt használni az otthonában.

Cs. D.: A nettó nulla, más néven klímasemlegesség, ez esetben azt jelenti, hogy a 2050-re fennmaradó minimális üvegházhatásúgáz-kibocsátást például erdőültetésekkel vagy mesterséges szén-dioxid-kivonási technológiákkal kompenzálni tudjuk.

B. I.: És a 2050-es klímasemlegesség nemcsak a mi személyes víziónk, hanem a magyar Országgyűlés által megfogalmazott cél, amely a magyar klímavédelmi törvényben is szerepel, és az ennek végrehajtását szolgáló gázfelhasználás-csökkentés is számos kormányzati stratégiában megjelenik.

Cs. D.: Az Egyensúly Intézet szerint a cél eléréséhez itthon elsőként a kibocsátások nagyjából egyharmadáért felelős épületszektorban szükséges megtenni a kellő változtatásokat, hiszen ott rendelkezésre állnak a megfelelő technológiák. Hatalmas feladat vár ránk persze, hiszen a nulla kibocsátás eléréséhez évente legalább 100 ezer lakás mélyfelújítását kellene elvégezni, ami azt jelenti, hogy a rekonstrukció legalább 60 százalékos energiamegtakarítást tesz lehetővé. Mivel a ma álló épületeink jelentős része még velünk lesz 2050-ben is, javasolt lenne átcsoportosítani a forrásokat az új építésű ingatlanoktól a felújításokra.

– Az energiaárak elszabadulása veszélybe sodorhatja a klímasemlegességet célzó intézkedések sikerét?
B. I.: Az uniós klímapolitika az elmúlt húsz évben az energiaszektorra fókuszált, a legnagyobb termelők Európában lassan átállnak a szénről a gázra és a megújulókra, a legolcsóbb kibocsátáscsökkentési forrásokat lassan kiaknázzuk. Mivel azonban minden kibocsátást el akarunk tüntetni, most a drágább, illetve nehezebb csökkentési feladatok kerülnek sorra. Ilyen az épületek szén-dioxid-kibocsátásának csökkentése, ami alapvetően egy megtérülő befektetés, de igen nehéz elérni, hogy erőteljesen terjedjen, mert nagyon magasak a tranzakciós költségek, és borzasztóan macerás a dolog, hiszen olykor egyesével kell meggyőzni a lakókat a felújítás szükségességéről.

 

Cs. D.: A lakástulajdonosokat pedig a bürokrácia útvesztője tántoríthatja el a rekonstrukciótól. De éppen a drasztikusan emelkedő energiaárak lehetnek a lakásfelújítás legjobb ösztönzői. Hiszen mivel lehet rávenni bárkit a befektetésre, ha nem azzal, hogy hosszú távon ezzel nagyon sok pénzt takaríthat meg? Az Egyensúly Intézet szerint fontos lenne létrehozni olyan szervezeteket, amelyek tájékoztatnák a lakosságot a felújításról: a támogatási lehetőségekről, a hitelekről, a munkálatokról, racionális sorrendjükről és a megtérülésről. RenoHub néven elindult egy ilyen tanácsadóiirodahálózat, ezt a kezdeményezést kellene felkarolni vagy kiegészíteni, hogy az emberek bele merjenek vágni a felújításokba.

B. I.: Az emberek felújításokra történő ösztönzése igazság szerint MVM-feladat is lehetne. Ideális esetben az energiaszolgáltató nemcsak a pénzt beszedő hivatalt jelenti a fogyasztó számára, hanem segítséget is nyújt, ha szükség van rá. Ezt szolgálná például az úgynevezett számlás finanszírozás, amikor a fogyasztó az energiaszámlán keresztül kap hitelt az energetikai beruházásaihoz. Ugyanígy a politika is sokat segíthet a helyzet megértésében akár egyszerű kommnikációs eszközök felhasználásával is. Kedvező hatása lenne például a közéletre és a környezetre egyaránt, ha a döntéshozók egy-egy nyilvános szereplésükkor elővennének egy programozható termosztátot, és megmutatnák, hogy azt le is lehet tekerni éjszakára, mérsékelve ezzel a háztartások fogyasztását.

Cs. D.: Kevés politikailag jobban kommunikálható téma van, mint a klímasemlegesség és az épületenergetika. Ez igazi aranybánya lehetne a politikusok számára. Annál is inkább, mert a klímavédelem hosszú távú és az energiabiztonság rövid távú érdekei jelenleg egy irányba mutatnak. Már csak kellő bátorság kéne a vezetők részéről, hogy meghozzák a jó döntéseket.

– Az orosz agresszió miatt azonban talán még több bátorságra lesz szükség: a háború új helyzetet teremtett az energiabiztonság terén, visszavetheti ez a klímaváltozás elleni küzdelmet?
Cs. D.: Válaszúthoz érkeztünk, ahonnan jó és rossz irányba is elindulhatunk. Optimista ember lévén hiszek benne, hogy jól döntünk majd, de könnyen elképzelhető, hogy végül rövid úton visszatérünk a szénhez, mert abból mindenkinek bőven van tartaléka. Ugyanakkor ez most egy olyan pont, ahonnan tényleg el lehet és el kell mozdulni egy más energetikai berendezkedés felé, nem tudunk visszatérni a háború előtti állapotba. Most különösen fontos a közép- és hosszú távú felelős szemlélet.

B. I.: Lesznek visszarendeződések várhatóan. Itthon újraindul például a Mátrai Erőmű, de ennek hosszú távú hatásaival aligha kell számolnunk. A létesítmény fokozatos leállításával a kormány valójában nem hozott nagy anyagi áldozatot: az erőmű a magas szén-dioxid-kvóta ára miatt nem tudott gazdaságosan üzemelni, másrészt annyira elavult és elöregedett, hogy hamarosan amúgy is szétesik. Rövid távon növekedhetnek az európai kibocsátások, de a háború következményeként a kontinens leg több országa egyre eltökéltebben szabadulna az orosz gáztól. A kieső mennyiséget pótolhatják ugyan más forrásokból, de még kedvezőbbnek látszik, ha függetlenednek a földgáztól. Az 1973-as energiaválság jó példa rá, hogy egy sokk milyen mélyreható változásokat indíthat el. Franciaország akkor tette le a voksát az atomenergia mellett, és ez a mai napig meghatározza az energiapolitikájukat. A hollandok és a dánok a hetvenes években ültek fel a biciklire, és le sem szálltak róla azóta. Jimmy Carter amerikai elnök napelemet tetetett fel a Fehér Házra, ami ugyan már lekerült, de az országban máig érvényes sebességkorlátozásokat is az olajválság hatására vezették be. Egy-egy krízis tartósan új pályára állíthatja az energiapolitikát. A jelenlegi helyzetben felelős vezetőként mindenkinek azon kellene dolgoznia, hogy az országok függetlenedjenek az orosz gáztól, és Vlagyimir Putyin ne tarthassa a markában Európát.

– Energiaválság, infláció, háború: ebben a helyzetben meg lehet szólítani az embereket a környezetvédelem üzenetével?
B. I.: A klímaváltozás elleni küzdelmet az emberiség szerintem alapvetően morális, spirituális üzenetekkel viheti sikerre. A tudósok évtizedek óta igyekeznek adatokkal, statisztikákkal és táblázatokkal igazolni az éghajlatváltozás tényét, és szemléltetni annak veszélyeit. Ha ezt a csatát diagramokkal meg lehetne nyerni, már réges-rég győztünk volna. A hosszú távú következményeket sajnos rendre felülírják a napi gondok: ha valaki nem tudja befizetni a gázszámláját, nem fog azon gondolkodni, hogy évtizedeken belül elsivatagosodhat az ország. Ezért van szükség erős érzelmi üzenetre. Greta Thunberg néhány hónap alatt többet ért el, mint egy hadosztálynyi klímakutató évtizedek alatt. Tevékenysége még a magyar politikára is hatással volt, a nyugat-európairól nem is beszélve. De még mindig nem érezzük a helyzet valódi súlyát. És ha magunktól nem vagyunk hajlandók eleget tenni, az egymást követő környezeti katasztrófákra maradhat, hogy valódi változásra bírják az emberiséget.

Cs. D.: De ennek nem kell így lennie. Természetesen jobb lett volna, ha 15–20 éve döbbenünk rá, hogy mekkora a baj, de még mindig sok negatív hatást el tudunk kerülni, még mindig nem késő cselekedni. Már csak a mentális egészségünk megóvása érdekében sem. Nincs rosszabb annál, mint amikor tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a klímaválság pedig éppen ezt az érzést ülteti el bennünk. Ám ha teszünk valamit, legyen az bármilyen csekély is, máris visszaszerzünk egy kicsit az irányításból.

B. I.: Luther Márton mondta, hogy „ha vége is lenne holnap a világnak, én ma mégis ültetnék egy almafacsemetét”. Mi az Egyensúly Intézetben azzal a reménnyel élünk, hogy tehetünk valamit.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/31. számában jelent meg július 29-én.