Ma művésznek lenni Magyarországon mentálisan szinte túlélhetetlen
Démoni a helyzet
Ma művésznek lenni Magyarországon mentálisan szinte túlélhetetlen – mondja a minap megjelent életrajzi kötet kapcsán a színész-énekes, aki nagyban készül zenekarával, a Péterfy Bori & Love Banddel a július 28-ai szülinapi koncertre.
Bittner Dániel
¬ Szókimondó vallomás, színház-, pop- és Bori-történet is egyben a Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből című kötet. Miért most jött el az ideje?
A véletlen hozta. A legfőbb oka az volt, hogy találkoztam Tóth Julcsival, aki szerzőként jegyzi a könyvet, de a közel 700 órányi hangfelvételből közösen írtuk meg. Kellett az ő tehetsége ahhoz, hogy olyan legyen, mintha én beszélnék, mégis szinte irodalmi a szöveg. Egy másik zenekarról akart könyvet írni, abból nem lett semmi, és ekkor felvetettem, mi lenne, ha rólam írnánk egyet.
Hihetetlen látni, ahogy változik a világ körülöttünk
¬ Milyen érzés volt visszatekinteni eddigi életére?
Nem gondoltam bele, hogy ez mennyire nehéz lesz. Visszamenni a múltba, felgöngyölíteni a pályámat. Annyi minden történt egyszerre, például az Amorf Ördögök, Pintér Béláék és a Krétakör szinte egy időben indultak. Sok mindenkivel kellett beszélnem, illetve kutattunk a neten is, és sokszor tényleg alfába kellett lemennem, hogy eszembe jussanak a dolgok. Meg volt persze ennek lelki oldala is. Azt mindenképpen szerettem volna, hogy a dalszövegeim is megjelenjenek, hiszen mindegyik valami igazán meghatározó élményből született. Sokan mondták, hogy a könyvet elolvasva értették meg, miről szól egy-két dalom.
¬ A könyvben elmeséli, hogy kamaszkorában vonzotta az „őrület”. Mennyire fontos egy énekesnél, színésznél, hogy megélje az őrültséget?
Nem feltétlenül szükséges ehhez az őrültség, de alapvetően azt látom magam körül, és művészcsaládban felnőve is ezt tapasztaltam, hogy erre a pályára nem kerülsz bizonyos fokú lelki érzékenység nélkül. Mindez annyira védtelenné tesz, hogy nagyon könnyű onnan átbillenni. Viszont nem tudsz alkotni, ha nem rezonálsz érzékenyen, és ha minden érzékszerveddel rezonálsz, akkor törékeny vagy, bármennyire nem ez a látszat.
¬ A mai napig megküzd ezzel?
Napi szinten. A családom néha nehezményezi, amikor azt mondom, hogy a színpadon vagyok boldog. Ezt nyilván azért mondom, mert ott nem a saját démonaimmal és őrültségeimmel kell foglalkoznom, hanem vagy a szerep démonaira és szorongásaira figyelek, vagy ott a koncert, ami teljes eufória. Legalább abban a pár órában meg tudok feledkezni azokról a nyomasztó dolgokról, amelyek körülvesznek.
¬ A lázadó időszaka az 1980-as évek underground világában telt. Mennyiben voltak mások az akkori fiatalok lázadásai, mint a mostaniaké?
Nem telt el olyan sok idő azóta, mégis elképesztő a változás. Az 1980-as évek elzárt világában szinte alig ismertünk valamit a Nyugatból. A lemezek, a zenék is úgy jutottak be, ha valaki elutazott, és vett egy bakelitet, vagy néha hallottunk valamit a rádióban. Viszont forrongás volt a levegőben, éreztük, hogy valaminek hamarosan vége lesz. Ez a pozitív erő szenvedélyessé tette azt az időszakot. Sokkal önazonosabb korszak volt. A mai furcsa cybervilágban iszonyatosan nehéz egyéniségnek maradni.
¬ Mennyiben más a mostani Péterfy Bori, mint a 30 évvel ezelőtti?
Nyilván egy csomó mindenben, bár most keményebb időszakot élünk, amiben nehéz az embernek elhelyeznie magát. Nem vagyunk a helyünkön, és ezt lehet globálisan is érteni. Ami a kisebb közösségünkben zajlik, az annyira szorongató, hogy nem is tudok magamról reálisan gondolkodni. Az emberrel néha szembejönnek olyan kérdések: „Mi lett volna, ha nem ide születsz, hol lennél akkor?” Az ilyen gondolatok nyomasztóak, mert ha máshova születek, és ott lennék színész és énekes, talán jobban érezném magamat. Rossz kimondani, de ma Magyarországon művésznek lenni mentálisan szinte túlélhetetlen.
Egy jó koncert energiái, amikor a közönség is velünk rezeg, összehasonlíthatatlan bármivel
¬ Ma a színházban vagy a koncerten érzi magát jobban?
Addig vagyok boldog, amíg egyikről sem kell lemondanom, és mindent visz a rock and roll. Egy jó koncert energiái, amikor a közönség is velünk rezeg, az összehasonlíthatatlan bármivel, amit az ember megél. Bosszantó azt érezni, hogy még nagyon sok van bennem, és mégsem csinálhatom olyan körülmények között, annyiszor és úgy, ahogy azt tudnám. A színház pedig teljes mértékben szerep-, csapat- és előadásfüggő. Ott imádom a csapatjátékot, a szerepek mantrázását, az izgalmat, hogy mit hoznak ki belőlem a kollégák. A Katonában jó pár éve játsszuk A kaukázusi krétakört. Hihetetlen látni, ahogy változik a világ körülöttünk, közben pedig egy ilyen régen megírt szöveg, amit ráadásul egy több ezer éves kínai történet alapján írt meg Bertolt Brecht, és az emberi jóságról szól, hogy lesz napról napra ismét egyre aktuálisabb. Különösen most, hogy kitört a háború, gombóc van a torkomban, amikor játsszuk. Azt a szöveget olyan élmény estéről estére újra elmondani, amit csak a színház tud megadni.
¬ 2007-ben gyorsan futott be a mostani zenekar, a Péterfy Bori & Love Band. Mitől működik a mai napig?
Volt benne egy óriási szerencsefaktor. Tövisházi Ambrus tényleg zseni, és már mögöttünk volt az Amorf Ördögök is, ami izgalmas kultzenekar volt. Ahhoz képest, hogy akkor még szájhagyomány útján terjedt a hírünk, magasra jutottunk az underground közegben. De jókor lett, nagyon jó az első lemez, vizuálisan is jól kitaláltuk a férjemmel. Éreztem, hogy jönnek a nők a magyar zenében, és szerintem első voltam abban, hogy egy ilyen típusú női hang meg tudott szólalni. Emellett ott volt a Petőfi rádió és a magyar Music Channel, mindkettő rövid időre beállt az underground mögé. Fantasztikus évek voltak, ebből nagyon sokan profitálnak a mai napig, persze a körülmények azóta már sokkal rosszabbak. Kevesebb a megjelenési lehetőség, nem játszanak a rádióban. Az, hogy páran még talpon tudtunk maradni, szerintem azért sikerülhetett, mert van egy olyan egyedi hang és erő, ami képes megtartani a közönségét sok-sok éven át, mindezek ellenére is.
¬ Nem idegen öntől, hogy markáns véleményt fogalmazzon meg a közéletről. Vannak művészek, akik megmondják, hogy nekik ez nem fér bele, mert megosztaná a közönségüket. Mit gondol erről?
Az új kedvenc zenekarom az olasz glam rock Maneskin. A frontember, Damiano David őrjítően tehetséges srác, és nemrég az egyik koncerten az ukrajnai háborúról beszélt, elég határozottan elmondta a véleményét Putyinról, utána pedig közölte, aki nem ért vele egyet, az elmehet. Én nem politizálok, hanem alapvető emberi értékek mentén élek és gondolkodom, és ha ez valakinek politizálás, azzal nem tudok mit kezdeni. Aki emiatt elfordul tőlünk mint alkotóktól, az nem rólunk árulkodik.
¬ Lehetetlen helyzetbe került az Átrium, ahol több darabban is játszik. Milyen lehetőségei vannak az alkotás szabadságának a jelenlegi Magyarországon, ahol a hatalom könnyedén megfojtja a neki nem tetsző színházakat?
Ami a színházakkal történik, hosszú ideje zajló folyamat, felfoghatatlan. Mundruczó Kornél meghatározó rendezőm, de sokáig a zenekar és a gyereknevelés miatt nem tudtam vele dolgozni, viszont most újra játszom egy darabban a Proton Színházban. Tudjuk, hogy Kornél nemzetközileg mit ért el és hova jutott. Mégis, ahelyett hogy öröm és boldogság lenne a hazájának, hogy van társulata egy világhírű magyar rendezőnek, a színháza egy fillér támogatást sem kap. A másképp gondolkodás nem tűnik célravezetőnek. Azért tragikus a helyzet, mert nem lehet minden terhet a nézőkre tenni. Ők vannak ugyan, de ők sem bírnak el mindent. Ezek a színházak telt házas előadásokkal mennek, de így sem jönnek ki anyagilag, és nem tudnak már hova emelni jegyárat. A háború és az infláció miatt azért is szorongok, mert ami most ránk vár, az már szinte a teljes kivégzés lehet.