Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Tizenhat éves korodban beszélgettünk először, és már juniorként is nagy tehetségnek tűntél a bátyáddal együtt. Megfordult akkor a fejedben, hogy nyolc évvel később a világ legsikeresebb szezonját zárod a sportágban?
Így biztosan nem fogalmazódott meg bennem, de mindig is nagy dolgokra készültem Shaolinnal együtt. Az idei olimpia után a legnagyobb kihívást a világbajnokság háromhetes elhalasztása jelentette. Amúgy is elképesztően fáradtak voltunk az olimpia után, de ráhúzni még plusz három erőteljes hetet a tavaly április óta tartó megfeszített felkészülésre – na, ez rengeteget kivett mindenkiből.

Ezért döntött Sanyi amellett, hogy kihagyja a világbajnokságot?
Sokáig tépelődött, és aztán a halasztás megadta a végső lökést ahhoz, hogy pihenni menjen, hogy elrendezzen magában mindent, és újult erővel, fejben erősebben és motiváltabban térjen vissza. Ha valaki képes erre, akkor ő az.

Téged mi motivált a világbajnokságon egy sikeres egyéni, sőt történelmi rekordokat hozó olimpia után?
Amikor már kint voltunk Montréalban, és érzékeltem, hogy a többiek milyen komolyan veszik a versenyt, hogy mennyire győzni akarnak, bennem is felmerült a kérdés: miért ne szálljak be én is komolyan ezekbe a csatákba, ha már itt vagyok?

Elég látványosra sikerült ez az elhatározás. Az is mérföldkőnek tekinthető a pályádon, hogy a korona­vírus-fertőzés miatt itthon maradó vezető­edző, Csang Csing Lina, valamint a bátyád nélkül álltál fel a jégre, akivel együtt hihetetlen dominanciára vagytok képesek. Úgy tűnik, fel kellett nőnöd ahhoz a kihíváshoz, hogy mire vagy képes nélkülük.
Természetesen lehetett érezni Shaolin és Lina hiányát, de ebből is jól érzékelhető, micsoda nagyszerű stáb a mienk, hiszen nem estünk szét egy percre sem. A dél-koreai edzőnk, Cson Dzseszu és a főleg a női csapatot felkészítő Bánhidi Ákos rendkívül jól kezelte a szituációt. Összezártak mögöttem, segítettek, mindent megtettek értem és a válogatott többi tagjáért.

Például abban is, hogy könnyíts a lelkeden a legkevésbé szeretett versenyszámod, az 1500 méter előtt?
Beszéltük Dzseszuval, hogy az 1500 méter egy bónuszversenyszám, hiszen tényleg nem a kedvencem. Felmerült bennem, hogy ha nem jutok a döntőbe, akkor a B döntőt elengedem az 500 és az 1000 méter kedvéért, amolyan mindent vagy semmit alapon.

Ehhez képest itt hoztad az első aranyérmed. Ez átírta a terveidet?
Tényleg nem az volt a cél, hogy minden versenyszámot megnyerjek, egyszerűen csak próbáltam kihozni mindazt, ami még ebben a szezonban bennem maradt, a lábaimban, a testemben – a sok-sok munka ott szunnyadt bennem. Elengedtem minden görcsösséget, és nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz, ha egyáltalán nem nyerek érmet. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy ennyire nyugodtan versenyezzek.

Ne menjünk el az elképesztő rekord mellett, hogy nem csupán négy aranyérmet szereztél – 500-on, 1000-en, 1500-on és összetettben –, de tizenháromból tizenhárom versenyszámot nyertél meg. Van ennél feljebb?
Statisztikailag ez hihetetlenül hangzik, de mindig van feljebb. A 3000-et elengedtük, ott nem kellett hajtanom, és a jövőben egyszer jó lenne ezt a címet is megszerezni. És ott van ugye a férfiváltó: óriási motivációt ad, hogy ott még nincs világbajnoki aranyérmünk, olimpiai elsőségünk pedig már van. Egyszer szeretnék a srácokkal ebben a versenyszámban is a dobogó tetejére állni.

Még szerencse, hogy maradt egy-két kipipálatlan cél, máskülönben mi motiválna még egy ilyen szezon után?
Az, hogy időről időre sporttörténelmet írunk, nem azt jelenti, hogy ez volt a végcél, és nincs tovább, leállunk. Biztos vagyok benne, hogy a duplázás vagy a triplázás ilyen rekordok után legalább akkora kihívás. Az ember nem azért űzi a sportot elsősorban, hogy történelmet írjon, hanem mert szereti. Nekem ez a fő hajtóerő. Kétségtelenül mérföldkőhöz érkeztünk szakmai értelemben, a célunk minél jobban kitolni ezt az időszakot és közben feljebb lépni magunkhoz képest.

Az látszott a jégen, hogy kicsit mintha csak magaddal versenyeztél volna. Az ellenfeleid, különösen amikor az élre álltál, szinte nem is mertek támadni, akkora respekted volt. Feltűnt neked is?
Valóban érzékelhető volt, hogy a legnagyobb nevek sem támadtak keményen, inkább azt éreztem, hogy lekövették a mozgásomat, miután átvettem a vezetést. A pályán ellenfelek vagyunk, de a pályán kívül nagyon jó kapcsolatot ápolok minden versenyzővel, tiszteljük egymást.

A lelkes kanadai közönség mennyire tette emlé­kezetessé mindazt, ami Montréalban történt? Szívmelengető volt hallgatni, hogy amikor bemutattak a döntők előtt, minden egyes alkalommal óriási taps kíséretében sorolták fel a legfontosabb eredményeidet. Ez még meg tud érinteni?
A pandémia miatt meg kellett tanulnunk üres lelátók előtt is maximális teljesítményt nyújtani, ma már nem igazán befolyásolnak a körülmények. Persze ez alól kivétel, amikor otthon versenyzünk, imádjuk a hazai szurkolást, nagyon jólesik, amikor kihallatszik a tömegből egy-egy „Hajrá, Ádó!” vagy „Gyerünk, Liu tesók!”. Én most sem úgy utaztam ki, hogy hűha, én vagyok az olimpiai bajnok, és most álljon vigyázzba mindenki. Tudni kell kezelni és feldolgozni a sikert. Minden verseny egy új helyzet, hiába akar most mindenki engem legyőzni. Én a következő futamokra úgy fogok felállni, mint egy igazi lelkes versenyző, aki éppen ott és akkor nyerni akar.

Ha a klubod, a Ferencváros olimpiai bajnokoknak kijáró arcképcsarnokára vagy a bajnokok márványtáblájára gondolok, ahova újra bevésik a neved – méghozzá jó sokszor idén –, akár okod is lenne arra, hogy kicsit fenn hord az orrod…
Hát így ismertél meg az elmúlt években? (Nevet) Nyilván a magasra jutó sportolók között vannak ilyenek és olyanok is. Én is láttam már olyan karaktert, aki azt hitte, hogy az eredményei miatt a magánéletben is bármit megtehet. Én viszont a szerénységben hiszek. Az kifizetődőbb.

Ki a legfontosabb kritikusod, akinek a visszajelzése segít, ha szükség van rá?
Nyilván a családom, az edzőim, a szakmai stáb, sőt akár a szövetség is, ha valami ellenállást mutatnék azzal a szakmai munkával szemben, amit az edzőim előírnak nekem. Száz százalékig megbízom bennük. Aki megkérdőjelezi az edzői utasításait, az ne várja az eredményeket se. Nem is értem igazán azokat a folyamatokat, amiket mostanság a sportvilágban látok. Nyilván mindig lesznek félreértések, és az is előfordulhat, hogy néhány edző képes egyes sportolókat a földbe tiporni, ami nem helyes, de aki nem éli túl a kiképzést, az ne legyen se katona, se élsportoló. Sportolónak lenni nagyszerű dolog,  de élsportolónak lenni nagy kihívás. Ezzel számolnia kell annak, aki erre az útra lép.

Apropó, család. Sokat nélkülözött téged, most mennyit kap vissza belőled?
Most épp Amerikában pihenünk a barátnőmmel, New Yorkban bújtunk meg egy időre. Nagyon furcsa, de bebizonyosodott, hogy sem odahaza, sem pedig Kínában nem tudok „elbújni” a rajongók elől, ami csodálatos. Ez a jelenség nem azt jelenti nekem, hogy valamifajta híresség lennék, hanem hogy akik megállítanak az utcán, esetleg közös fotót vagy aláírást kérnek, elismerik azt a munkát, amit eddig elvégeztem. New Yorkban szabadon járhatok-kelhetek, itt nem tűnök fel senkinek. (Nevet) Hamarosan továbbutazunk majd, és csak több hét múlva érkezünk haza. Most szükségem van a teljes felfrissülésre, feltöltődésre.

A szüleiddel mennyire aktív a kapcsolatod?
Nagyon is az. Apu folyamatosan üzeneteket küldött az utazás előtt, a futamok után és azóta is, hogy mindig vigyázzak magamra, mert még tart a covidjárvány. Anyuékkal pedig a jövő héten találkozunk, kijönnek Orlandóba a négyéves kishúgommal, és együtt megyünk a Disneylandbe. A kötődésem egyformán fontos mindkét szülőmhöz.

Ez kettős identitás benned, bennetek?
Én magyarnak érzem magam. Az, hogy Magyarországért, magyar színekben korcsolyázom, sosem változik. De félvér vagyok, vagyis félig kínai, és a sejtjeimben kötődöm a kínai kultúrához. Az érmeink­nek, a győzelmeinknek Kínában is örülnek, ott is rengeteg rajongónk és szponzorunk van, és olykor még a kínai versenyzőkkel szemben is szurkoltak nekünk az olimpián.

Visszatérve a családi kirándulásokhoz és a közös programokhoz, pótolnak ezek valamit abból, ami kimaradt az edzéssel töltött gyermekévek alatt?
Szeretek utazni, nyaralni, s habár imádom a nagyim marhapörköltjét, ilyenkor szívesen próbálok ki új ízeket és ismerek meg újdonságokat. Kétségtelen, hogy ami korábban kimaradt, azt nem lehet pótolni, de egyáltalán nincs hiányérzetem. Nem bántam meg semmit abból, ahogyan a gyerekkorunk alakult. Egyensúly van az életemben, és a sportnak köszönhetően sok mindent megtanultam. A sport tett azzá, aki vagyok a civil életemben is. A Debreceni Egyetem sport és rekreáció szakán tanulok, és egészen biztos, hogy a sporthoz és valószínűleg a gyorskorcsolyához mindig közöm lesz, de egyelőre nem látok ennyire előre. Most a következő, milánói téli olimpiáig vagyok képes előretekinteni. Ott nagy céljaink lehetnek.

Képesek lehetnek a fiatalabbak felvenni majd azt a tempót, amit Sanyival diktáltok a válogatottban?
Szerintem mindenképpen. Van egy fiatal, de nagy tehetségekből álló csapatunk, amely beérhet a milánói olimpiára. Nem titok az sem, hogy még vannak közös nagy terveink a bátyámmal is. A Liu fivérek vagy Liu Brothers márkanevet is szeretnénk építeni a jövőben, de a fókusz továbbra is a sporton marad. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom: a gyorskorcsolya a múltam, a jelenem és a jövőm.

***

***

*** 

Nyitókép: Mátrai Dávid