Nevezhetjük hibrid demokráciának az Orbán-rezsimet, de fontosabb, hogy megértsük, miért nyerhetett egy párt Magyarországon negyedszer is kétharmaddal – véli Csizmadia Ervin politológus, a Politikatudományi Intézet főmunkatársa, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója. Szerinte az ok a történelemben keresendő. Úgy látja: az ellenzék felszínes választ adott a kérdésekre, és olyan problémái is voltak, mint a vezetéssel kapcsolatos elképzelés hiánya, vagy hogy nem sikerült közös agytrösztöt létrehoznia.

– Sokan szemére hányták a Fidesznek, hogy a 2022es sem volt fair, tisztességes választás. Hol húzzuk meg a demokrácia határát? Elég önmagában az is, ha választást tartunk? Az mindegy, hogy milyen feltételekkel?
– Bármilyennek is nevezzük a mostani rendszert, a kérdést onnan érdemes megközelíteni, hogy ez hogyan jöhetett létre. Az a válasz, miszerint a Fidesz leépítette a demokráciát, még ha így is lenne, csak az egyik oldala a problémának. Felvetődik a kérdés, hogy vajon az a demokrácia, amelyet egyetlen szereplő le tud építeni, mennyire teherbíró. Az én válaszom az, hogy a magyar demokrácia 1990 után nem volt elég teherbíró. Az összes releváns politikai szereplő felelősséget visel ezért. De a magyar társadalom demokráciához való hozzáállását is vizsgálni kell, mert ez a társadalom már akkor jelezte, hogy elégedetlen a demokráciával, amikor az MSZP-t 54 százalékkal ruházta fel. Már akkor is egy nagy pártot keresett magának, az SZDSZ-szel együtt pedig 72 százalékos kormánytöbbség volt. A magyar társadalom másfajta kormányzásra vágyott, mint a rendszerváltás elején. Nevezhetjük egycentrumú kormányzásnak is. Liberális demokráciának nem hívhatjuk a mai rendszert, de az autokráciát túlzásnak tartom. Dunát lehet rekeszteni az olyan minősítésekkel, mint a „hibrid rendszer”, de értelmezés nélkül ezek nem sokat érnek.

– A választást értékelve azt is írta, a politológusoknak is változtatniuk kellene a szemléletükön. Mire kellene figyelniük?
– Minden társadalomnak két dimenziója van: a jelenbeli és a történelmi. A társadalmak saját múltjukból is élnek, miközben a jelenben a globalizáció határozza meg az életünket. Azok a társadalmak igazán hatékonyak, amelyek e két struktúrát össze tudják egyeztetni, és nem egymás ellen próbálják kijátszani. Erre a politológiának rá kell mutatnia, és ezt az elmúlt években elmulasztottuk. A másik probléma, hogy minden változásnak vannak nyertesei és vesztesei, az 1990-esnek is. Minden társadalomban vannak vesztesek, de ha nem értjük, hogy velük mit kellene tenni, akkor soha nem fogunk előre jutni. A harmadik az identitáspolitika. Az elmúlt harminc évben sok társadalmi csoport úgy érezte, hogy a saját identitását kell minél erősebben kifejeznie. Minél többen teszik ezt, annál több a konfliktushelyzet. Ezek kezelésére a régiónkban újonnan létrejött „demokráciaszerű” rendszerek nem találtak ellenszert.

 

 

– Hazánkban négyszer egymás után kétharmados többséget szerez ugyanaz a párt. Más posztszocialista országokban ez nem következett be.
– A rendszerváltáskor Kelet-Közép-Európa egy blokknak látszott, és valószínűnek tűnt, hogy minden országra hasonlóan fog hatni az átmenet. De idővel egyértelművé vált, hogy a történelmünk egyedi. A magyar történelem olyan rétegei kerülnek a szemünk elé, amelyekről azt sem tudtuk, hogy léteznek. A reformkor előtti magyar politika még a magyar értelmiség számára is ismeretlen terület. Ebben olyan dolgok bukkannak fel, mint az erős Európa-formáló attitűd, ami bizonyos értelemben az orbánizmus történelmi verziója – ilyet például a szlovákoknál, cseheknél nem vettem észre. Ez a vízió arról szól, hogy a magyaroknak nem csak az a dolguk, hogy kövessék a nyugati trendeket, hanem az is, hogy befolyásolják ezeket. Érdekes, hogy a politikatörténetnek ez a rétege miért került felszínre. Szerintem összefügg a geopolitikai viszonyok megváltozásával. A nyugat-európai fölény, amely a rendszerváltásokat eredményezte, a kétezres évekre átformálódott, bizonyos értelemben megszűnt.

– Orbán Viktor Európa alakítását azon politikai erők támogatásával tervezi, amelyeket populista vagy radikális jobboldalnak szoktak nevezni. Azt mondta, reneszánsza van ennek az irányzatnak, és egyes országokra valóban jellemző a politikai paletta jobb szélének erősödése. Elképzelhető, hogy az is magyarázza a Fidesz sikereit, hogy beleillik ebbe a trendbe?
– Amikor Orbán Viktor még a Liberális Internacionálé alelnöke volt, akkor a Liberális Internacionáléval tervezte ugyanezt, amikor az Európai Néppárthoz tartozott a Fidesz, akkor a néppárttal. Már az 1996-ban megjelent, A polgári Magyarországért című Fidesz-programban is szerepelt, hogy az Európai Unión változtatni szeretnének.

Ami a populizmust illeti, az ellenzék kampánydalát idézném, amelynek az a címe, hogy A hatalom a népé. Az ellenzék is azt gondolta, hogy a néphez való odafordulás lehet a Fidesz ellenszere. Felmerül a kérdés, hogy van-e olyan, hogy jó vagy rossz populizmus. Szerintem a politológusok akkor járnak el helyesen, ha megszabadulnak a sablonoktól, mert nem adnak választ arra, ami történik. Ha egy országban erősek a demokratikus hagyományok, nem esik hasra a populizmustól. A magyar társadalom viszont eltért a váltógazdálkodástól. Nem lehet, hogy erre valami komolyabb magyarázat kellene, mint hogy a populista pártok előjöttek, és megszállták a politikát? Ha nem elemzünk alaposan, olyan felszínes válaszokra jutunk, mint amilyenekre az ellenzék jutott. Halmozták a tolvaj, bűnöző, autokrata és hasonló jelzőket, de kevés szó volt arról, milyen Magyarországot szeretnének a Fidesz által képviselt Magyarország helyére állítani. Kérdés az is, hogy volt-e vezetői képessége a közös miniszterelnök-jelöltnek. Nem dőlt el az a kérdés, hogy Márki-Zay Péter klasszikus értelemben vett vezető-e. A kiválasztódás lezajlott, de utána a hat ellenzéki párt sem fogadta el Márki-Zay Pétert vezetőjének.

 

 

– Ön mondta nemrég, hogy hiányzott egy agytröszt, amely a hat párt közös üzenetét meg tudta volna fogalmazni, de ennek a létrehozására nem volt idő. Négy év telt el a 2018-as választás óta. Miért nem volt elegendő?
– Megértő vagyok ebben az ügyben az ellenzékkel, megoldották a feladatot, hogy egy kvázi választási pártba tömörüljenek. Ahhoz, hogy ez korábban eldőljön, kellett volna egy olyan tekintélynek lennie az ellenzék soraiban, amely mögé már jóval korábban be tudtak volna állni a többiek. De pont erről beszéltünk: a politikai vezetés az ellenzék számára negatív kifejezés, ha pedig így van, akkor ki volna az, aki érvényt szerez annak, hogy meghatározott menetrend szerint fejlődjön az ellenzék? A kormánypárti sajtó szerint a háttérből Gyurcsány Ferenc irányít, de ki tudja, ez így történt-e. Ha ő irányít, de azt sem tudta elérni, hogy egy ilyen agytröszt létrejöjjön, akkor nagyon rosszul irányított. Egyelőre nem tudjuk, hogy az ellenzékben van-e valakinek ilyen jellegű vezetői rátermettsége. Ha nincs, akkor mást kellene mondaniuk arról, hogy képzelik az ország irányítását. Ha nem egyszemélyi vezetéssel, akkor milyen alternatívát tudnak felmutatni?

Hasonlóan fontos, hogy az országismeret hogyan fogja az ellenzék következő négy évét meghatározni. Ahhoz, hogy egy másfajta ellenzéki politika formálódjon, nem elég a mai valóságot megismerni, hanem fel kell ismerni, hogy Magyarországnak jelenkori és történelmi dimenziója van, és a történelmi dimenzió 1990-ben kiesett a kezünkből. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a történelemnek vége van. Ha az ellenzék tájékozódik, meg fogja érteni, hogy a társadalom miért vonzódik olyan típusú pártokhoz, mint a Fidesz.

 

 

– Miért?
– A XX. századig monarchiában éltünk, és a királyokat a magyar nép mindig rendkívül tisztelte és szerette. A dualizmus alatt ugyanaz a párt kormányzott, a Horthy-rendszerben szintén, a Kádár-rendszer egypártrendszer volt. 20 olyan év volt 1990 után, amikor nem ez a modell működött, de akkor a külső körülmények kedveztek ennek, mert Nyugat-Európa felszálló ágban volt, a Kelet pedig leszálló ágban. És említettem, hogy már 1994-ben is megjelent az igény egy uralkodó pártra. Valójában nem tudjuk, hogy Magyarországon tud-e létezni egy másfajta modell. És valljuk be, a magyar társadalom egy jelentős része kevéssé érti azokat a nyugati követelményeket, mint a jogállam, a sajtószabadság vagy a hatalmi ágak elválasztása.

Szükség van a magyar politikatörténet újraértékelésére és a nemzetközi, geopolitikai folyamatok bekapcsolására a politika értelmezésébe. Ha azt szeretné az ellenzék, hogy hozzá lojális társadalmi tömbök jöjjenek létre, másképp kell elmagyaráznia, mit jelent a Nyugat vagy a demokrácia, és hogyan éljünk benne.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/16. számában jelent meg április 14-én.