Magam az úgynevezett háborús generáció tagja vagyok. Első emlékeim között második világháborús bombázók vannak. Apámat, aki hazajött a frontról, nem ismertem meg. Azt mondtam neki, hogy „báci”… Meg kilőtt, kiégett tankok az országút mellett, négy kilométerre a kisvárostól, ahol gyerek voltam. Nem tudom elfelejteni. Emlékszem a budapesti pontonhídra is, egy-két évvel a háború után. Majd páncélosok sokaságára 1956-ból. Láttam a Nyugatra kivándorlók ezreit ötvenhatban, a karácsonyi szünet idején. Láttam a Dunába rogyott hidakat Újvidéknél a délszláv háború után. Szétlőtt templomokat. Zúgnak a repülők fölöttünk, a Balaton fölött…

Hivatásos és hivatalos politikai elemzőknek megvan a maguk véleménye. Ki így, ki úgy látja a világot. Én leegyszerűsítve csak azt üvöltöm – egyelőre magamban, befelé –: ki hatalmazott föl bárkit is arra, hogy pusztítson? Hogy leromboljon házat, otthont, bármit? Honnan veszik a bátorságot, hogy öljenek, hogy gyilkoljanak, hogy földönfutóvá tegyenek embereket?

Ami most szinte a szemünk előtt történt és történik, a politikai érdekek szerint így is, úgy is magyarázható. Lelkük rajta. De ott, azon a földön több mint ezer éve sokan Krisztus-hívőnek mondják magukat, és az istentisztelet végén a bizánci liturgia szép szavait imádkozzák:

„Uram, Uram, ki megáldod a téged
áldókat és megszenteled a benned bízókat,
üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet,
Ajándékozz békességet a te világodnak,
Egyházaidnak, papjaidnak, hazánknak
és minden népednek…”

Ahol ez az ima újra és újra fölhangzik, miért nem tud testvérként együtt élni ember és ember, akik mind ugyanerre az életre születtek, és egyformán szeretnének boldogok lenni ebben a „szűk határú” létben?

Nem tudom fölfogni, mi az, ami jogossá teheti a testvérgyilkosságot, vagy általában a gyilkosságot. Káin bunkósbotja és a mostani hadi eszközök között csupán technikai fejlettség tekintetében van különbség. És keserves tény, hogy a szív civilizációja nem fejlődött együtt a technikai civilizációval.

Mintha elszabadult volna a pokol. S nem kell ehhez fegyver, elég csak az a gyűlölet, amit napról napra tapasztalhatunk körülöttünk is. Babits verse időszerűbb, mint valaha: „hogy elég!, hogy elég!, elég volt! / […] legyen béke már! / Legyen vége már!”

Nincs más megoldás, mint az, hogy komolyan vegyük az ember méltóságát. Hogy tiszteljük az életet. Mert pusztítani képesek vagyunk, de életet teremteni nem. Felelősek vagyunk mindannyian. S nem lehet elég korán elkezdeni a nevelést, hogy az élet szent! Emberek, álljatok meg! Hagyjátok abba a háborút! Éljetek, éljünk emberségesen!

Ahol azt képzelik be maguknak az emberek, hogy urai az életnek, nem pedig felelős gondozói, bekövetkezik az, aminek most tanúi vagyunk. Ahol úgy gondolják, hogy Istennek nincs helye az életben, s az egyéni érdekek mindenek fölött állnak, elkerülhetetlen a tragédia.

Üres az a kereszténység, amely hagyományok ápolása csupán, szokásból megült ünnepek követik egymást, esetleg a nemzeti identitás erősítésére használják. Mindnyájan testvérek vagyunk, kivétel nélkül. Háborúskodásnak, gyilkolásnak nincs helye a teremtés rendjében. Erre az az ember képes, aki kiszakítja magát az Isten teremtette világ rendjéből.

Egyszeri és megismételhetetlen az életünk. Porból lettünk, és visszatérünk a porba. De közben élünk! Felelősek vagyunk mindannyian. Minden háború az ember szívében kezdődik. Meg kell változnunk, amíg nem késő. Különben „ember utáni csend” borul a világra. A halál csendje. Ne feledjük: mindannyian az életre születtünk!

A szerző bencés szerzetes, a tihanyi apátság korábbi perjele, magyar és orosz szakos tanár

Nyitóképen: Kijevi templomtornyok a télben. Fotó: Shutterstock

Magam az úgynevezett háborús generáció tagja vagyok. Első emlékeim között második világháborús bombázók vannak. Apámat, aki hazajött a frontról, nem ismertem meg. Azt mondtam neki, hogy „báci”… Meg kilőtt, kiégett tankok az országút mellett, négy kilométerre a kisvárostól, ahol gyerek voltam. Nem tudom elfelejteni. Emlékszem a budapesti pontonhídra is, egy-két évvel a háború után. Majd páncélosok sokaságára 1956-ból. Láttam a Nyugatra kivándorlók ezreit ötvenhatban, a karácsonyi szünet idején. Láttam a Dunába rogyott hidakat Újvidéknél a délszláv háború után. Szétlőtt templomokat. Zúgnak a repülők fölöttünk, a Balaton fölött…

Hivatásos és hivatalos politikai elemzőknek megvan a maguk véleménye. Ki így, ki úgy látja a világot. Én leegyszerűsítve csak azt üvöltöm – egyelőre magamban, befelé –: ki hatalmazott föl bárkit is arra, hogy pusztítson? Hogy leromboljon házat, otthont, bármit? Honnan veszik a bátorságot, hogy öljenek, hogy gyilkoljanak, hogy földönfutóvá tegyenek embereket?

Ami most szinte a szemünk előtt történt és történik, a politikai érdekek szerint így is, úgy is magyarázható. Lelkük rajta. De ott, azon a földön több mint ezer éve sokan Krisztus-hívőnek mondják magukat, és az istentisztelet végén a bizánci liturgia szép szavait imádkozzák:

„Uram, Uram, ki megáldod a téged
áldókat és megszenteled a benned bízókat,
üdvözítsd népedet és áldd meg örökségedet,
Ajándékozz békességet a te világodnak,
Egyházaidnak, papjaidnak, hazánknak
és minden népednek…”

Ahol ez az ima újra és újra fölhangzik, miért nem tud testvérként együtt élni ember és ember, akik mind ugyanerre az életre születtek, és egyformán szeretnének boldogok lenni ebben a „szűk határú” létben?

Nem tudom fölfogni, mi az, ami jogossá teheti a testvérgyilkosságot, vagy általában a gyilkosságot. Káin bunkósbotja és a mostani hadi eszközök között csupán technikai fejlettség tekintetében van különbség. És keserves tény, hogy a szív civilizációja nem fejlődött együtt a technikai civilizációval.

Mintha elszabadult volna a pokol. S nem kell ehhez fegyver, elég csak az a gyűlölet, amit napról napra tapasztalhatunk körülöttünk is. Babits verse időszerűbb, mint valaha: „hogy elég!, hogy elég!, elég volt! / […] legyen béke már! / Legyen vége már!”

Nincs más megoldás, mint az, hogy komolyan vegyük az ember méltóságát. Hogy tiszteljük az életet. Mert pusztítani képesek vagyunk, de életet teremteni nem. Felelősek vagyunk mindannyian. S nem lehet elég korán elkezdeni a nevelést, hogy az élet szent! Emberek, álljatok meg! Hagyjátok abba a háborút! Éljetek, éljünk emberségesen!

Ahol azt képzelik be maguknak az emberek, hogy urai az életnek, nem pedig felelős gondozói, bekövetkezik az, aminek most tanúi vagyunk. Ahol úgy gondolják, hogy Istennek nincs helye az életben, s az egyéni érdekek mindenek fölött állnak, elkerülhetetlen a tragédia.

Üres az a kereszténység, amely hagyományok ápolása csupán, szokásból megült ünnepek követik egymást, esetleg a nemzeti identitás erősítésére használják. Mindnyájan testvérek vagyunk, kivétel nélkül. Háborúskodásnak, gyilkolásnak nincs helye a teremtés rendjében. Erre az az ember képes, aki kiszakítja magát az Isten teremtette világ rendjéből.

Egyszeri és megismételhetetlen az életünk. Porból lettünk, és visszatérünk a porba. De közben élünk! Felelősek vagyunk mindannyian. Minden háború az ember szívében kezdődik. Meg kell változnunk, amíg nem késő. Különben „ember utáni csend” borul a világra. A halál csendje. Ne feledjük: mindannyian az életre születtünk!

A szerző bencés szerzetes, a tihanyi apátság korábbi perjele, magyar és orosz szakos tanár

Nyitóképen: Kijevi templomtornyok a télben. Fotó: Shutterstock