Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban

„Egy szép szempár nem önmagában szép, ahhoz, hogy igazán szép legyen, egy szép lélek tekintetévé kell válnia. Nekem Elvis hangja ilyen: egy gyönyörű lélek kivetülése” – mondja Zsuzsi, amikor nála vendégeskedve esténként eredeti Elvis Presley-koncertfelvételeket nézünk végtelenítve.

Zsuzsi családi barátunk Zalában, Elvist lehetetlen függetleníteni tőle, ahogy Zsuzsit is Elvistől, az autójában valószínűleg ezekben a percekben is valamelyik Best of Elvis cd pörög, ha együtt Elvist hallgatunk, egy perc alatt ötven évvel ezelőtt járunk.

tőle kapta: délutánonként a Szabad Európából szólt, és amikor Zsuzsi ’77-ben gyereket várt, végig Elvist hallgatott.

A terhessége közepén, éppen a születésnapján aztán bemondták a rádiók Presley halálhírét. „Akármilyen életszakaszban voltam, és bármilyen erősebb bánatom, örömöm volt, Elvisben mindig jó támaszt találtam hozzá – mondja Zsuzsi, amikor e miatt a pár sor miatt felhívom –, Elvis még szomorúságában is gyönyörű, ha pedig megszólal a kocsimban a Jailhouse Rock, legszívesebben ma is kirúgnám az autó ajtaját.”

Baz Luhrmann csillagporos-púderes filmjében van egy ritka emberi pillanat: az ötéves Lisa Marie Presley a repü­lő-géphez tolt lépcső tetejéről integet az apjának. Esős, boron­gós idő, 1973, a válás éve. Anyja, Priscilla közben a gép mellé parkolt luxuslimuzin hátsó ülésén Elvis keze után nyúl: a már külön élő pár egy rövid percre kiszakad a showbiz ámokfutásából, a nő könnyes szemmel könyörög Elvisnek, hogy a koncertsorozata után vonuljon be arra a klinikára, amit keresett neki, menjen el, pihenjen, aludjon. Hogy békéljen meg.

A borongós, kietlen reptér autóbelsője szép szimbólum: így is lehetett volna élni, kizárva minden csillagport és tohuvabohut a kapcsolatból,

Nem így lett – a repülő elrepült Priscillával és Lisa Marie-vel. És először a filmtörténetben lehetett volna egy nagy ívű és nagylelkű filmet forgatni Presley-ről – ez sem így lett.

Az ELVIS előzetese

Baz Luhrmann (Rómeó + Júlia, A nagy Gatsby, Moulin Rouge!) életművéből persze nem is következik egy új, hiteles lélektani dráma, ő a színes-szagos giccs nagymestere, akit a beltartalomnál mindig is jobban érdekelt a tortabevonó. Így hát kapunk egy szépen kidekorált enciklopédiaoldalt Elvisről, egy sodró, sűrű, rózsaszín musicalt, amelynek bő két és fél órájában pont arra marad túl kevés idő és figyelem, ahonnan a narráció elindult: Tom Parker ezredes és Elvis tragikus kettősére.

a puzzle darabjait a mesélő – a szélhámos Parker ezredes (a kissé unott Tom Hanks) – rakja össze, a végeredmény pedig egy szemkápráztató videóklipfolyam. És ebben a táncban úgy imbolygunk a feneketlen mély szakadékok peremén, hogy sosem nézünk alá: nem hatolunk a sztárt egész életében kizsákmányoló, zsákutcába kényszerítő és halálba hajszoló menedzser személyiségének mélyére, de Priscilla és Elvis kettőse is csak annyira hús-vér, mint egy ujjbábelőadás a délelőtti matinéban.

Szóval ez a hajó elment.

Majd talán egyszer valaki készít egy tízrészes, székbe szögező szériát a királyról, ha már a sorozatok korát éljük. Az Elvis sajnos nem igazán jó film – és mégis gond nélkül élvezhető produkció. Nem katarzis – káprázat. Egyrészt, mert Elvis – mármint az eredeti, az igazi – önmagában is elég az élményhez, másrészt, mert

Minden mozdulata, nézése, hajba túrása a helyén van, a színpadi jelenetekben meg egyenesen ő Elvis maga.

Ezt amúgy Priscilla és Lisa Marie is hangsúlyozta a kamerák előtt a film cannes-i bemutatójának hosszú ovációja után. Mert a fesztiválpremiert álló taps kísérte. Hiszen szép ez az Elvis. „Olyan szép sárga. Tudja már, mire gondolok”, mondja Bendegúz az Indul a bakterházban.

Egy szép szempár is kevés önmagában – lélek is kellene hozzá.

(Elvis. Baz Luhrmann filmje, 2022. június 23-ától országszerte a mozikban)

Nyitókép: Intercom