Egy civil szervezet azon dolgozik, alapvető norma legyen az együttérzés. Sőt, tapasztaljuk meg, hogy ha az első lépést megtesszük, a közösség ereje a legreménytelenebb helyzetekben is változást hozhat.

Néhány hete egy fiú öngyilkosságra készült a Margit hídon. Az elhaladó autósok közül akadt, aki segítségnyújtás helyett arra biztatta, vesse magát a mélybe. Egyetlen járókelő volt, a 22 éves Fináncz Dominik, aki a bajba jutott fiatalember segítségére sietett, és a rendőrség kiérkezéséig megakadályozta a tragédiát. A magyar társadalom lehangoló mentális állapota, a szolidaritás hiánya, közöny, elidegenedés – sokféle magyarázat született az eset kapcsán. Ennyire eldurvultak volna a közállapotok? Már egy öngyilkosságra készülő fiatal látványa sem elég, hogy az emberek egy pillanatra megálljanak, és segítsenek? – merült fel a kérdés.

Létezik egy civil szervezet, amelynek a fő célja éppen az, hogy változás induljon el ezen a téren. Minél többeket inspirálni, hogy a bajba jutottakon segítsenek. A Hősök Tere Alapítvány munkatársai szerint nincs okunk túlzott pesszimizmusra, a fenti esetben tapasztalt közöny pedig a világ bármely pontján megtörténhetett volna. „Az vagy, amit teszel!” – hirdetik, és 2013 óta azon dolgoznak, minél több fiatalt és felnőttet elérve az együttérzést alapvető társadalmi normává tegyék.

 

„Képzelj el egy országot, ahol az emberek észreveszik, ha tenniük kell másokért! Ahol természetes, hogy egy járókelő azonnal segít, ha valaki rosszul lesz az utcán. Ahol az emberek ki mernek állni egymásért és önmagukért a mindennapokban… Most képzeld el, hogy ez a hely Magyarország! Lehetetlennek tartod?” – szól a Hősök Tere Alapítvány kisfilmje. Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus, egyetemi tanár kezdeményezésére indult el nálunk is a világ számos országában jelen lévő mozgalom. A professzor hosszú éveken keresztül vizsgálta, mi teszi az egyik embert gonosszá, míg a másikat hőssé. Hogyan hozható ki szinte bárkiből a tudatos, embertársait segítő énje, a hétköznapi hős?

Fejes-Martinez Krisztinával, a Hősök Tere Alapítvány trénerével egy péntek délután találkozom, amint véget ért egész hetes, vidéki középiskolában tartott érzékenyítő tréningje. Fáradtan, de a sikerélményektől lelkesen arról számol be, a tizenéves fiatalok úgy érzik, segítenének, ha az utcán valaki bajba kerülne, de kétségeik vannak afelől, hogy ők maguk számíthatnának-e együttérzésre. Az elmúlt időszak járványhulláma súlyos sebeket ejtett, sokan panaszkodnak, maguk is közönyösebbek, távolságtartóbbak, a problémákra immunisabbak lettek.

A foglalkozások legtanulságosabb része, amikor kimennek az utcára terepgyakorlatra, és látszólag elvegyülnek a tömegben. Ilyenkor az egyik gyerek rosszullétet színlel, összeesik, a többiek az utca emberének reakcióit figyelik. „Ez borzasztóan erős élmény a gyerekeknek. Látni, hogy ott van egy társuk, látszólag bajban, és közben akár percek telnek el anélkül, hogy valaki segítene”– meséli. Krisztina és trénertársai azzal készítik fel őket ezekre a helyzetekre, ne arra koncentráljanak, hány percig nem áll meg senki, inkább a bámészkodó, hezitáló járókelőkre figyeljenek. Vajon mi játszódik le bennük? Körbenéznek és figyelik, más hogyan reagál? Mi akadályozza meg őket abban, hogy megálljanak és segítsenek? – Ezek az emberek nem jobbak vagy rosszabbak a többieknél. Elképzelhető, hogy értékrendjük azt diktálná, segítsenek, de van egy ennél is fontosabb mozzanat: a csoport hatása. Ha valaki ugyanis azt tapasztalja, senki más nem áll meg, jó eséllyel ő is továbbhalad. Márpedig a csoportnorma ellen nagyon nehéz dolgozni, hiszen ősi ösztön, magyarázza Krisztina. A közösséghez tartozás egykor a túlélést jelentette. Akkor is így van ez, ha az ember belül érzi, a csoport abnormálisan működik. „Épp ebben van a megoldás: a gyerekek tudják kimondani azt, hogy közönyösnek maradni helytelen, éles helyzetben tudjanak odalépni az áldozathoz, és legalább megkérdezni, hogy segíthetnek-e. Ezzel máris egy új csoportnormát teremtenek. Innentől kezdve másoknak is könnyebb lesz csatlakozni a segítőhöz, aki eddig esetleg hezitált vagy félt odalépni.”

A civil szervezet munkatársai azt vallják, minél több fiatalt és felnőttet érnek el szemléletformáló programjaikkal, minél többen ráeszmélnek arra, nincs félnivalójuk ilyen helyzetben, annál jobb hely lesz Magyarország. Sok múlik persze azon, ki milyen környezetben szocializálódott. A családi normákon kívül azonban főleg kamaszkorban nagy jelentősége van az osztálynormáknak, a baráti közösségek alapértékeinek is. A Hős Iskola elnevezésű programjuk az iskolai közösségeket célozza meg, élményprogramokat szerveznek a diákoknak és a tanároknak egyaránt. Mint Krisztina elmondja, idén 30 iskolával dolgoznak így együtt, az elmúlt években pedig több mint 2500 tanárt és 50 ezer diákot értek el. De felnőtteknek, cégeknek is tartanak tréningeket. Érzékenyítő munkájuknak nem csak az utcai segítségnyújtásban, de az iskolai, munkahelyi megfélemlítésben, a bullyingben is lehet pozitív hatása. Krisztina szerint ezekben a helyzetekben jellemzően az agresszorra és az áldozatra koncentrálunk, holott nem jöhetne létre ilyen helyzet, ha a környezetük egyrészt elítélné az efféle magatartást, másrészt nem félne cselekedni. „Arra tanítjuk a fiatalokat és a felnőtteket, ha gyomortájékon szorítja őket az érzés, hogy méltánytalan, ahogy a közösségben valakit támadnak, akkor ne fojtsák ezt magukba. Ha nem is mernek azonnal kiállni és elmondani a véleményüket, keressenek szövetségest, és együtt tegyenek valamit. Ne maradjanak közönyösek! Így tud majd változni a csoport szellemisége.”

Krisztina lapunknak azt mondja, tudják, hogy még rengeteg a munkájuk, sok embert meg kell szólítaniuk ahhoz, hogy érezhető változás induljon el. „Nemcsak a nagyvárosokba, a távoli, hátrányos helyzetű kistelepülésekre is elmegyünk. Közöny, előítéletesség mindenütt létezik, csak esetleg a megjelenési formája különbözik. A falvakban elmondják a gyerekek, melyik családban van például családon belüli erőszak, mégis szemet huny fölötte a közösség. Budapesten egy terepgyakorlaton egy fiú tíz percig feküdt a Kálvin téren a földön, és senki nem állt meg. Ezek a helyzetek bizony szíven ütik a fiatalokat. Úgy gondolom, a szemléletformáló foglalkozásaink után ők már nem fognak többet közönyösen viselkedni hasonló helyzetekben.”

A segítségnyújtás élménye az élet más területein is pozitív változásokat hozhat. Gyakran ugyanis nem csak az utcán „bámészkodunk”: saját életünkben vagy társadalmi ügyekben is előfordul, hogy beletörődéssel szemlélünk megoldásra váró helyzeteket. „Ugyan mit tehetnék ezért? Úgysem tudok egyedül változtatni rajta. Főleg nem megoldani!” Krisztina hangsúlyozza, egyrészt tudatosítanunk kell, hogy csupán az első lépés nehéz, másrészt nem nekünk kell megoldanunk az egész ügyet. Ha megtesszük a kezdő lépést, elindítunk egy lavinát, bevonunk másokat, megosztjuk a felelősséget, máris elindultunk a megoldás felé. Lehet ez akár a lakókörnyezetünkben egy megoldatlan ügy vagy bármely fontos társadalmi kérdés is. Közhely, de igaz, ne azt keressük, miért nem tudunk tenni egy ügyért, inkább lássuk meg, milyen lépést tehetnénk egy mégoly reménytelen helyzetben is. „Ha mind többen megtapasztalnák, hogy összefogással, a fontos ügyek aktív képviseletével, közösségépítéssel milyen messzire juthatunk, az a társadalmi felelősségvállalásban, az ország mentális állapotában is éreztetné pozitív hatását” – hangsúlyozza a tréner.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/26. számában jelent meg június 24-én.