Gyerekkorom legszebb nyarai voltak, amelyeket nagyszüleim tanyáján, Szentmártonkátán éltem meg. Petróleumlámpával világítottunk, kútból húztuk fel a vizet, lavórból fürödtünk, és azt ettük, amit nagyszüleim megtermeltek. Együtt fejtettük a borsót, a babot, szedtük kosárba a krumplit, szüreteltük a gyümölcsöket, kora reggel pedig néha nekiiramodtunk, hogy szegfűgombát szedjünk a rántottához. Már régóta nincs meg a tanya, de az ott megélt pillanatok még ma is élesen élnek bennem.

Mohos Zsófia fotográfus épp az ilyen régi nyarak emléke miatt tért vissza fényképezőgépével Kisecsetre, abba a nógrádi kis zsákfaluba, ahol nagymamájánál töltötte gyerekként a vakációkat. Soha nem tartották „gyüttmentnek”, a kisecsetiek úgy tekintenek rá, mintha ő is ott született volna. Traktorozott, a falubeli asszonyokkal tömte a kacsát, segédkezett a disznóvágáson, etette az állatokat, hajnalban, a nagy meleg előtt Zsuzsika nénivel ment ki az Öreg-hegyre legeltetni a bárányokat. Bár nagymamája már ritkábban látogat vissza Kisecsetre, Zsófi a hazajár a faluba.

Idővel egyre kevesebb nénit látott hazafelé ballagni a templomból, a porták közül pedig egyre több maradt magára hagyva. Ezért döntött úgy, hogy kamerájával megörökíti a mikszáthi Görbeország, a Palócföld süllyedő világának szépségét, lassan semmibe vesző értékeit.

Egy régi világ tanúi az itt élő férfiak és asszonyok, akik a maga természetességében tekintenek az életre. „Megtart engem a hit, remény, szeretet. Meg az akarat.” Nem csak Rózsi néni élt e szerint. A kisecsetieket a születéstől a halálukig viszi előre az akarat. Nagyon fiatalon házasodtak és vállaltak gyermekeket, a legtöbben egész életükben a földeken dolgoztak, állatokat tartottak. Idősen is az élteti őket, hogy kertjeiket műveljék. Ha az erejük elveszik, akkor az élet is nehézzé válik számukra. Vannak, akik nehezen birkóznak meg a csendes magánnyal. Még úgy nőttek fel, hogy több generáció élt együtt, gyerekseregtől voltak hangosak a házak, idővel azonban a fiatalok elhagyták a falut, az idősek pedig magukra maradtak. Van olyan néni, aki csak aludni megy be a házába, mert ott feltörnek az emlékek. Jók is, rosszak is.

 

 

Időközben a látószög is kitágult: Zsófi a jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként két egymástól távol eső palóc falu, Rimóc és Kupuszina (Bácskertes) életét követi nyomon, dokumentálja kamerájával. Mindkét településen az idősek még élik a hagyományokat, de a fiatalok is őrzik a kapott örökséget. A palócoknak fontos a katolikus vallás, mindennapjaik része a Mária-tisztelet.

 

 

A rimóciak büszkék a táncaikra, dalaikra, népviseletükre, bár főként az idősek ápolják a hagyományokat, imádkozzák a szentcsalád-járást karácsonykor, de még ma is vannak Máriás lányok. Ők azok, akik régi menyasszonyi ruhákat idéző viseletben viszik a vállukon a rimóci Szűz Mária-szobrot. Errefelé már vannak idősebbek, akik felveszik a cifraszoknyát, Gyöngyi Bözsi néni a szőlőt is abban metszi. Egy másik Bözsi néni misére készülődve három szoknyát ölt magára, és ugyanúgy köti meg a kendőt. Neki például nemigen van segítsége, de még mindig műveli kertjét. Van, hogy heti kétszer is nekiindul saját termésekkel telepakolt batyujával a salgótarjáni piacnak.

 

 

A szerb–horvát határ mellett lévő Kupuszina a legdélebbi palóc falu, amit csak magyarok laknak. Több száz éve települt ide egy palóc közösség, amely viseletében, szokásaiban, beszédében mind a mai napig őrzi a hagyományokat. Zsófi a szerint itt a fiatalok számára a viseletek, a tánc az összetartozásról, a magyarságuk megéléséről szól. Itt még előfordul, hogy népviseletben házasodnak, rezesbanda kíséretében táncolják körbe a falut. Kupuszina legidősebb lakója a 96 éves János bácsi. Édesapja hajós volt, János bácsi is a Dunán született, csak katonakorában tanult meg írni-olvasni. A második háború eseményei és a leventék még most is élénken élnek az emlékezetében, ezekről szokott mesélni, amíg a libáit terelgeti.

 

 

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/7. számában jelent meg, február 11-én.