Jókora sziklák és égig nyújtózó fák mellett kanyarog az út a Bükki-fennsíkra. Hosszú kapaszkodó után érünk a hegyek övezte tisztásra, a Bükki Csillagda épületéhez: napkollektorokkal borított kupolája már távolról jelzi rendeltetését. A régiek errefelé egykor mészégetéssel foglalkoztak, a mészégető kohó, vagyis huta elnevezés a közeli Répáshuta nevében is megjelenik, ezért a Csillagda tervezésénél a mészkő mint a környék jellegzetes alapanyaga visszaköszön az építészeti megoldásokban.
A Bükki Nemzeti Park területe hazánk legnagyobb átlagmagasságú vidéke, fényszennyezés tekintetében pedig az egyik legérintetlenebb. Olyannyira, hogy a Nemzetközi Sötétégbolt-szövetség (IDA) 2017-ben – évekig tartó, szigorú mérések után – ezüst minősítésű csillagoségbolt-parkká avatta, ezzel pedig felsorakozott a zselici és a hortobágyi mellé. Mindez azért is érdekes, mert a bükki a negyvenkilencedik minősített csillagoség-park a világon. Az ilyesfajta parkok száma igen csekély, a civilizáció fejlődésével a fényszennyezés ugyanis olyan kritikus méreteket öltött, hogy világszerte mindössze száz helyszínen található a természeteshez közeli állapot. A közvilágítás kárvallottjai az éjszakai állatok, a csillagok állása és a Föld mágneses mezeje alapján tájékozódó vándormadarak, sőt az ember is, hiszen a szervezet cirkadián ritmusát, azaz a teljes nap ciklusa köré rendeződő biológiai folyamatokat is megzavarja az éjszakát is beragyogó városi fényözön. A csillagosparkok igyekeznek valamit megőrizni az egykor természetes állapotból, már csak ezért is érdemes itt, a Csillagdában rácsodálkozni az éjszakai égbolt tüneményeire, hiszen amit itt látni, össze sem hasonlítható a városi éjszakák látképével: a Tejútrendszer széles csillagközi sztrádája gyémántporként ragyog az éjszaka hollófekete drapériáján.
Gigantikus kirakós
Az éjjeli égbolt csodája mindig is foglalkoztatta az embereket, az ősi kultúrák titokzatos régészeti emlékei és az ókoriak csillagászati feljegyzései mind arról tanúskodnak, a szakralitás és a természettudományos gondolkodás csírája az emberiség történetének kezdetekor még szerves egységben létezett. Az ősi kultúrák világképétől a modern tudományokig hatalmas volt a fejlődés, ám még ezzel együtt is csupán apró darabkáit ismerjük annak a gigantikus kirakósnak, amit úgy hívnak: világegyetem. A Bükki Csillagda állandó kiállításán a Naprendszer titkaiba igyekeznek a lehető legszínesebb módon, interaktív, digitális felületek, látványos installációk segítségével beavatni a látogatókat. A tartalom Novák Richárdnak, a Csillagda vezetőjének munkája, aki azt meséli, évekkel ezelőtt, a csillagoségbolt-park cím elnyerését megelőző mérések közepette jutott eszébe: a Bükki-fennsíknál tökéletesebb helyszínt nemigen lehetne találni a csillagászati megfigyelésekkel tarkított élményközpontnak.
Az Éltető Napunk című kiállítás tényleg látványos: a sötét enteriőrből kiragyognak a falra rajzolt csillagképek ábrái, hogy aztán a Naprendszer bolygóinak jókora világító másai mentén eljussunk a Naprendszer és persze a tárlat szívéhez, a Nap hatalmas, izzó korongjához. A közel 200 négyzetméteres enteriőrben sok mindent megtudhatunk Naprendszerünkről, a csillagok kialakulásáról, ám az egyik legérdekesebb rész mégis a tárlat a tárlatban, amely a hullócsillagok világába repít. E teremrészben mikroszkóppal vizsgálhatjuk a világegyetem messzi vidékeiről a Föld légkörébe tévedő meteoritok anyagait, középen pedig egy több mint harminc kilogrammos vasmeteorit áll, amit meg is lehet érinteni. Az elmúlt időszak egyik leglátványosabb és egyben legpusztítóbb meteorja, a 2013-ban Cseljabinszk felett felrobbanó, húsz méter átmérőjű test volt, ami több mint száz kilométert tett meg a légkörben a detonációig, körülbelül harmincszor nagyobb energiát felszabadítva, mint a II. világháborúban a Hirosimára ledobott atombomba – videófelvételek tanúsítják, mekkora felfordulást okozott a meglepetésszerű égi esemény.
Jövevények az űrből
Furcsa belegondolni, hogy a Földön mindenhol találhatunk meteoritokat, hiszen bármerről érkezhetnek, kivéve persze, ha elégnek a Föld légkörében. A lehullott kőzetek felfedezésére azonban mégis a skorpióknak és a jegesmedvéknek van a leginkább esélyük: az univerzumból érkező anyagok legnagyobb része csak a szélsőséges klimatikus viszonyok között, a sivatagban és a sarkkörön túl marad meg. A nedves közegben a lazább szerkezetű szenes kondoritok anyaga szétmállik – ilyen volt az 1857-ben hullott, elsőként felfedezett magyar meteorit, a Kaba –, nem véletlen, hogy a fellelt meteoritok kilencven százaléka vastartalmú. Az ókori idők óta ismert, hogy a Líbiai-sivatag homokja sárgás kőzeteket rejt: az egyiptomiak oly szépnek tartották ezeket, hogy még Tutanhamon fáraó nyakékére is készült belőlük szkarabeusz. Sokáig úgy vélték, meteorit lehetett a líbiai üvegnek nevezett, matt fényű, különös alapanyag, ám egy nemrég közölt tanulmány szerint csupán egy becsapódás olvasztotta meg a sivatag homokját és hozta létre e különlegesen szép, drágakőre emlékeztető képződményt, ami szintén látható a tárlaton.
Lángnyelvek a napkorongon
A csillagvizsgáló körülbelül hét méter átmerőjű kupolájában állunk, és bár fényes nappal van, ez éppen kapóra jön, ugyanis a Napot készülünk megnézni az erre alkalmas távcső okulárjában.
– Ilyen méretű csillagászati megfigyelésre alkalmas kupolát csak egyetlen helyen készítenek a világon: Ausztráliából kellett megrendelnünk – mondja Novák Richárd, hozzáfűzve, hogy a kupola közepén trónoló műszer hazánk egyik legnagyobb bemutató távcsöve, hatvanegy centiméter átmérőjű főtükörrel. Ennél nagyobb csak a mátrai Piszkéstető csillagvizsgálójában működik, ám azzal észlelni nem, csak fényképezni lehet. Novák Richárd elmagyarázza, hogy az éjszakai égbolt megfigyelésére használt távcső optikáját nappal befedik, hogy megóvják a fénytől: ilyenkor értelemszerűen csak a Nap megfigyelésére alkalmas főtávcsövet használják. Erre kamerát is tudnak csatlakoztatni, a kupolában ugyanis nemcsak ismeretterjesztő programokat, hanem tudományos igényű megfigyeléseket is végeznek.
– Jelenleg – más projektek mellett – a tőlünk távoli naprendszerekben kutatunk exobolygók után, például úgy, hogy egy vizsgált csillag fényerejét mérjük, amely változik, ha elhalad előtte egy bolygó: ilyen esetben feltételezhető, hogy rábukkantunk egy új égitestre – mond egy példát a Bükki Csillagdában folyó csillagászati észlelésekről Novák Richárd. Beszélgetés közben a távcső a kézi vezérlő segítségével rááll a Napra: az okulárban megjelenő vöröslő korongot figyelmesen szemlélve láthatóvá válik az úgynevezett koronaanyag-kidobódás, azaz a napkitörés, ami olyan, mintha apró lángnyelvek csapnának ki a napkorong szélén.
Ha felhős az idő, akkor sem kell lemondani az égbolt nyújtotta szépségekről: a Csillagdában planetárium is működik, amelynek Közép-Európában ugyancsak egyedülálló, 4K minőségű lézerprojektorai felelnek a tökéletes látványért. És ha már természetvédelmi területen vagyunk, érdemes túráznunk is egyet: a Bolygótúra tanösvényen végig járhatjuk a Naprendszer bolygóit, az egyes állomások pedig az égitestek tulajdonságairól mesélnek, miközben a Bükk-fennsík földtani, növény- és állattani érdekességeiről is megtudhatunk egyet s mást.