„A szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én Budapesten földalatti szovjetellenes fegyveres terrorista csoportok alakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében való aktív részvétel miatt letartóztatták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt volt főtitkárát. Kovács Béla tevékenyen vett részt oly földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok megalakításában, amelyeknek tagjai terrorcselekményeket, gyilkosságokat követtek el Magyarország területén a szovjet hadsereg tagjai ellen” – írta címlapon másnap a Népszava, a precedensteremtő eseményről a teljes hazai sajtó beszámolt.

„A parasztság ostora”

Kovács Béla 1908-ban látta meg a napvilágot a ma Pécshez tartozó Patacson, kisparaszti családban. Gyermekéveit nem élvezhette sokáig: édesanyja korán elhunyt, nagyanyja nevelte fel, nagykorúságát pedig még el sem érte, amikor megnősült. Bár őseihez hasonlóan ő is a földművelői életmódot választotta, a politikai életben már tizenkilenc évesen részt vett a falujában. Dolgozott helyettes községi bíróként, legeltetési társulati elnökként és iskolaszéki vezetőként is. Noha Kovács Béla iskolai tanulmányait korán abbahagyta, az olvasás hamar a szenvedélyévé vált, a népi írók műveinek értő ismerőjeként tartották számon; kedvence Németh László volt.

– Kéziratait vizsgálva egy választékos szóhasználatú értelmiségi képe bontakozik ki – jellemzi a politikust lapunknak Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) Kutatási Osztályának vezetője. Kovács Béla 1931 tavaszán a Független Kisgazdapárt (FKGP) egyik alapítójának, Nagy Ferenc későbbi miniszterelnöknek egy pécsi előadása után ajánlotta fel szolgálatait a párt szervezéséhez. A fiatal kisgazda politikusok saját költségükön járták a falvak kocsmáit, parasztházait, előadást tartottak, szervezték a pártot.

– Kovács Béla nem szeretett szónokolni, szívesebben ült le az emberek közé, és – ahogy Nagy Ferenc visszaemlékezett rá – „kegyetlenül ostorozta őket”. Nem segítséget és támogatást kért tőlük a pártszervezéshez, hanem azt tanácsolta a parasztembereknek, hogy önmagukon segítsenek. Megértette, hogy az egyszerű földművelő szegény, de a tudatlanságot nem kedvelte – mondja a történész. A politikus karrierje meredeken ívelt felfelé: az FKGP megyei főtitkárának, országos főtitkárhelyettesének, majd annak a Parasztszövetség főtitkárának is megválasztották, amely a háborúellenes függetlenségi mozgalom egyik fedőszerve lett, célja pedig az I. világháborút és a Tanácsköztársaságot is elszenvedő, a totalitárius ideológiák potenciális támogatójának számító parasztság megóvása volt a szélsőjobboldali befolyástól.

 

A vád: „köztársaság­ellenesség”

A II. világháború befejezésének évében, 1945-ben a kisgazdák a 421 mandátumból 245-öt szereztek meg a nemzetgyűlési választáson, tudomásul kellett azonban venniük, hogy csak koalícióban, a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párttal (MKP), a Szociáldemokrata Párttal és a Nemzeti Parasztpárttal közös kormányt alkotva kormányozhatnak, ezzel elismerve a megszálló szovjet csapatok jelenlétét.

– Kovács Bélát a legnépszerűbb pa­raszt­politikusnak, karizmatikus személyiségnek tartották, aki képes összefogni a parasztságot. Erős, határozott, parancsoló egyéniség volt, kevésbé engedékeny, mint pártjának más reprezentánsai, és ellenállt a baloldali erők hatalomkisajátítási kísérleteinek – mutat rá Palasik Mária.

A politikustól tehát meg kellett szabadulni. Több sikertelen kísérlet után 1946 végén a kommunisták egy illegális szervezkedés nyomaira bukkantak. Ebből kreálták a később a Magyar Közösség pere néven ismertté vált „köztársaság-ellenes összeesküvés” koncepcióját, amely több kisgazda politikus – köztük Kovács Béla – ellen is irányult.

Habár mentelmi jogát a kommunisták elvették volna, a képviselő annak birtokában hajlandó volt vallomást tenni az Andrássy út 60-ban, a politikai rendőrség székházában, amire 1947. február 25-én került sor. Ügyvédje, Pfeiffer Zoltán a kihallgatás közben elvitte védencét a székházból, majd azt tanácsolta neki, hogy szólaljon fel a Nemzetgyűlésben vagy menjen külföldre, ő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy vallomást tegyen a rendőrségen, mandátumáról és tisztségeitől lemondva visszavonuljon a közélettől.

Kovács Bélát nem adta ki a Nemzetgyűlés mentelmi bizottsága, ám Rákosiék kérésére a szovjet hatóságok még aznap, vagyis február 25-én este letartóztatták otthonában a fegyverszüneti szerződés biztosította jogukra hivatkozva. A megrémült feleséget azzal nyugtatta az egyik tiszt, hogy néhány napon belül visszahozza férjét.

– A február 26-i sajtóközleményben hangoztatott súlyos vádakat soha többé nem szerepeltették; a későbbi nyomozati iratokban és jegyzőkönyvekben szó nem esett gyilkosságokról és terrorcselekményekről sem Kovács Bélával, sem mással összefüggésben, és az összeesküvési per során is kihagyták a vádat – teszi hozzá Palasik Mária.

Rejtélyes fogság

Felesége és gyermekei 1954 őszéig azt sem tudták, hogy él-e, és hozzá sem jutott el semmilyen információ a családról. A szovjet hatóságok 1947. június közepén vitték el Budapestről.

– A közhiedelemmel ellentétben Kovács Béla soha nem volt a Gulag-táborok foglya, és soha nem volt a vorkutai sarkövezet lágereiben – mondja a történész. Kovácsot elfogása után néhány éven belül több gyűjtőtáborba is elszállították: megjárta Sopron, az osztrák Baden bei Wien és Neunkirchen börtönét is.

Utóbbira került az a Karig Sára is, aki a 1947. augusztus 31-i országgyűlési választáson leleplezte a „kékcédulás” csalást, még szociáldemokrata politikusként. Karig egy ideig a börtön szabóságán dolgozott.

– Egyszer hoztak foltozásra egy férfialsónadrágot, amelybe KB monogram volt hímezve, Karig Sára pedig egyből az egykori kisgazda képviselőre asszo­ciált. Szerzett piros-fehér-zöld anyagot, és a korc alá bedolgozta egy kis piros szívvel együtt, majd így küldte vissza. Amikor megbizonyosodott, hogy valóban a Kisgazdapárt főtitkára a rab, bejuttattak hozzá szappant, cigarettát. Egy másik alkalommal német katonai posztószövetből kellett volna férfiöltönyt készíteni. Méretként egy viseltes ruhát adtak át, aminek gazdája igen testes ember lehetett, ezért az anyagból csak a nadrágra tellett. Kovács Béla szabadulása után derült ki, hogy ez is neki készült. Később – mindkettőjük szabadulása után – Kovács meg is kérdezte Karigtól: „Mondja, miért olyan nagyra csinálta? Úgy lötyögtem benne!” Ez arról árulkodik, hogy Kovács Béla már fogva tartása elején lefogyott. Karig későbbi visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Neunkirchenben még tűrhetőek voltak a viszonyok, volt fűtés és meleg víz is, Ausztriában – a körülményeket tekintve – az élelmiszer-ellátás is kielégítő volt – meséli Palasik Mária.

Az ausztriai fogság idején a szovjet hatóságok udvariasan bántak Kovács Bélával, a körülményekhez képest megfelelő elhelyezést kapott, hosszabb sétaidőt biztosítottak számára, sőt rendszeresen sakkozott a börtönparancsnokkal. Egy ilyen alkalommal történt, hogy miután a családjának írt levelekre nem érkezett válasz, indulatosan megragadta az őt türelemre intő parancsnokot, és egyszerűen kirakta a szobából.

Kovács Béla 1951 őszétől oroszországi börtönök foglya volt, miután a Szovjetunió Állambiztonsági Minisztériuma bírósági tárgyalás nélkül 25 évi szabadságvesztésre ítélte. A politikus cellatársai német és osztrák katonatisztek voltak. Megtanult oroszul, németül és az angol nyelvvel is próbálkozott, sikertelenül; a börtönkönyvtárban fellelhető összes könyvet elolvasta.

– A németek és osztrákok a Vöröskereszt segítségével rendszeresen kaphattak egy csomag élelmiszert is, amelyeket megosztottak a politikussal. Ez sokszor életmentő volt Kovács számára, mivel az oroszországi börtönökben az elégtelen koszttól nagyon legyengült, többször kapott agyvérzést. A német és osztrák cellatársak ápolták, segítették a felépülését akkor is, mikor 1953 őszén szívinfarktust kapott – mondja a történész.

Kevés étele és sok cigarettája volt a foglyoknak, és bár a szíve gyenge volt, Kovács Béla nagyon sokat dohányzott.

– Ahogyan egy osztrák cellatársa visszaemlékezett, a legnagyobb bajuk a mozgáshiány volt, naponta egyórányi sétát engedélyeztek. A cellatárstól megtudjuk, hogy rövid idő alatt összebarátkoztak, és sokat segítették egymást; hogy Kovács Bélával cellatársként is „jól együtt lehetett élni” – mutat rá Palasik. Az osztrák államszerződés aláírás után az osztrák katonatiszt 1955 júniusában amnesztiát kapott és hazakerült, majd levelet írt Kovács Béla feleségének azzal a szándékkal, hogy a családot megnyugtassa. A levél sosem jutott el a címzetthez.

Kovács Bélát a szovjetek végül 1955. november 8-án átadták a magyar hatóságoknak, de azok nem engedték szabadon. Mintegy két hétig Nyíregyházán, majd november 22-étől egy jászberényi börtönben raboskodott. 1956. január 18-án átvitték a Belügyminisztérium Budapesti Körzeti Börtönébe, innen bocsátották haza végül április 2-án. Az Elnöki Tanács 1956. május 5-én kegyelemből megszüntette ellene az eljárást. Majd jóval később, 1989. május 25-én rehabilitálta a Szovjetunió Legfőbb Katonai Ügyészsége is.

A nyilvánosság az 1956-os forradalom napjaiban találkozhatott ismét Kovács Béla nevével: előbb földművelésügyi, majd államminiszter lett Nagy Imre kormányában. A számonkérés során a vele kapcsolatban állók közül sokakat letartóztattak, de őt nem merték.

– Kádár Jánosnak valószínűleg személyes döntése volt ez: nem akarta, hogy Kovács Béla ügye még egyszer kriminálissá váljon. Sőt, a közvélemény előtt hiteles embert Kádár szerette volna bevonni a kormányba is – jelzi Palasik Mária. A politikus kompromisszumként parlamenti képviselőséget vállalt, de az 1958 novemberében megválasztott országgyűlésnek már csak a nyitóülésén tudott részt venni, a fogságban szerzett súlyos betegsége gátolta a további munkában. Kovács Béla ötvenegy éves korában, 1959. június 21-én hunyt el Pécsett. Elhurcolásának napját 2000-ben a magyar parlament történelmi emléknappá nyilvánította.