Reneszánsz ihletésű nőalakok, napbarnított, barázdált arcú parasztemberek, a Kádár-kori Pest presszóiban elrévedezők, kirakatot bámuló embertömegek, lecsupaszított kirakatbabák, meztelen modellek, megfáradt ingázók, kocsmában könyöklők, palóc asszonyok, nagyvárosi lányok.
Czene Béla zsánerképeinek alakjai ők, a huszadik század második felének hétköznapi figurái, akikre a maguk egyszerűségében és esendőségében is érdemes odafigyelni. Czene Béla (1911–1999) festészete ennek ellenére már saját korában sem kapta meg a kritikusoktól a neki kijáró figyelmet, halála után pedig szinte feledésbe merült életműve, pedig a maga nemében páratlan alkotásokról van szó, radikális ideológiai pálfordulásai miatt ráadásul életműve a huszadik századi magyar történelem tökéletes lenyomata. Sok év késéssel neve talán most mégis bekerülhet a köztudatba: Janikovszky János, a Móra Kiadó igazgatója régóta gyűjti Czene Béla alkotásait, kollekciójának legizgalmasabb képeiből a budapesti Kieselbach Galériában nyílt kiállítás, de ezzel egy időben egy Czene-monográfia is napvilágot látott a Móra gondozásában, melyet Molnos Péter jegyez.
Czene Béla művészcsaládba született, bár apja megrekedt a megrendelésre dolgozó giccsfestők sorában; ő maga sem tudott mit kezdeni az akadémiai keretekkel, a nemes konzervativizmussal, maga mögött hagyva az egyetemet inkább saját útját járta. Egy évet töltött Rómában a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként, művészetének alakulására az új olasz festészet erőteljesen rányomta bélyegét. A tájképeket ekkoriban felváltották a bibliai témájú alkotások, de portréin a reneszánsz előképek, a quattrocento és a kortárs tendenciák egyaránt tetten érhetők.
„…a művészet nemcsak önvallomás, hanem mindig társadalmi termék is. A művész szószólója, hangadója annak a kisebb-nagyobb közösségnek, amelynek ő is egy tagja, egyik egyede” – leginkább ez a pár mondat – melyet egy kiállítása katalógusában írt le – foglalja össze, miként tekintett Czene a festészetre, de talán magyarázatot ad különböző, egymástól igencsak eltérő gondolatiságot képviselő korszakaira is.
Olaszországból hazatérve az egész Európát maga alá gyűrő nacionalizmus hatására sokakhoz hasonlóan Czene – ahogy felesége, a szintén festő Hikádi Erzsébet – figyelme is a magyar eredetmítosz és népi tematika felé fordult, ősi krónikák ihlette kompozíciókon dolgozott, a magyar parasztság életét vitte vászonra. Aratók, szántók, kapáló asszonyok, kalotaszegi lányok jelentek meg képein, de az 1942-es Útépítés Badacsonytomajnál, illetve a Fürdő nők (1944) című képét látva akár azt is lehet mondani, hogy korát megelőzve találta fel a szocreált.
Légóparancsnokként csak Szálasi hatalomátvétele után vonult be, nem sokkal később orosz hadifogságba esett. Társaihoz képest jó sora volt: portrékat festett az orosz tisztekről, de készített propagandafeliratokat és Sztálin-arcképet is. Végül megszökött – megmenekülve így a szibériai munkatábortól.
A jobboldali gondolkodású Czene a háború hatására elvesztette hitét, elfordult a vallástól, a sorokpolányi tábor élményei miatt a kommunista ideológia hívévé vált. Amint tehette, belépett a pártba, és propagandista elszántsággal ragadott ecsetet, megfestette Révai József és Rákosi Mátyás portréját. A politika számára a művészet csupán a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló eszköz volt, a felülről diktált elvárások pedig szép lassan Czene egyéniségét is eltüntették. A szocreál középszerűsége köszön vissza azon képein, amelyeken a sztálinvárosi építőket, a termelőszövetkezetbe belépőket, kubikosokat, krumpliszedőket, szövőnőket vagy épp traktoros lányt örökített meg.
Ahogy felpuhult a politika, a rettegett személyi kultuszt felváltotta az emberarcú szocializmus, Czenének is új stílust, tematikát kellett találnia a pártközpont igényeit kielégítő mondanivaló helyett. Már fiatal festőként is nagy érdeklődéssel fordult az emberi test felé, de a legvidámabb barakkban nem akadt más festő rajta kívül, akit ennyire magával ragadott volna a női szépség.
Lassacskán a szocialista erkölcsök is fellazultak, a szexualitás is része lett a nyilvánosságnak, Czene pedig a nőiségtől és érzékiségtől megfosztott munkáslányok, sztahanovista asszonyok helyett érzéki vágyakat, már-már pornográf asszociációkat ébresztő lányok tucatjait festette meg. Modelljei között akadt újpesti cérnagyárban dolgozó lány, kalauznő, stewardess, profi modell, később pedig főleg a Maxim Varieté, a Casanova Bár és a Lidó táncosnői tűntek fel festményein. Sokak szemében ezek az ábrázolások botrányosnak számítottak, a kritika nagy része „kitagadta”, a közönség azonban egyre inkább lelkesedett a műveiért.
Czene az aktábrázolásban találta meg leginkább önmagát, a korai képeire jellemző virtuozitás, rafi nált festői eszközök, harsány színek és élénk karakterek új erőre kaptak. Közben Czene Béla tökéletesen megörökítette azt az állapotot, amelyben a hatvanas– hetvenes–nyolcvanas évek emberei éltek a csomózott falvédők és Autopress kávéfőzők között. A pesti életből merített ihletett: piacok, nyüzsgő utcák, strandok, aluljárók, vendéglők lettek képeinek helyszínei, de mindennél jobban megigézte őt a presszók furcsa mikrouniverzuma, pszeudokapitalista világa.
Nem a Budapest szimbólumává váló kávéfőző hölgyek érdekelték, inkább a nyugati minta szerint öltözködő fiatalok, akik közönyösen szemlélték a körülöttük lévőket. Ő maga így foglalta össze, miért épp ebben találta meg művészi önkifejezésének célját: „…az életet, az embert már sok-sok évezreden át festették, mintázták különböző korok képzőművészei. Mindent elmondtak már, amit képzőművészetileg lehetett, és olyan jól, hogy azt felülmúlni úgysem lehet. Ez igaz, de a mai valóságról, a mai emberről semmit sem mondtak. Ez a mai művészek feladata, azoké, akiknek erről van mondanivalójuk. Ezt érzem a magam feladatának is.”
A valóság szerelmese – Czene Béla festészete. Kieselbach Galéria, július 7-éig
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg június 10-én.