Az ötvenes évek elején huszonkét grönlandi inuit (eszkimó) gyereket szakítottak el a szüleiktől, és a „kis dánok” elnevezésű társadalmi kísérlet keretében a gyarmattartó Dániába szállították őket. A cél annak bemutatása volt, hogy dán neveléssel asszimilálni lehet a „civilizálatlan” inuitokat, majd az így dánosított fiatalokat visszatelepítve Grönlandra új helyi elitet lehet létrehozni, amely már sokkal jobban fog kötődni a hatalmas sziget felett hatalmat gyakorló távoli országhoz és annak kultúrájához. Mondhatnánk, hogy először jó ötletnek tűnt, de erre még csak ez sem igaz. Az eredmény az összes áldozat életét romba döntő katasztrófa lett.

Ezerkilencszázötvenegy májusában kifutott Nook kikötőjéből az MS Disko nevű hajó, fedélzetén 22 inuit kisgyermekkel. Sokuk családja a kikötőben integetett nekik. A gyerekek között volt a ma 77 éves Helene Thiesen is, aki emlékszik, hogy próbált visszaintegetni az anyukájának, de erre nem volt lehetősége. Közben pedig az járt a fejében, hogy az anyja hogyan engedhette meg, hogy ezt tegyék vele. „Csak sírtam és sírtam. Nem értettem, hogy az anyám hogyan engedhetett el” – nyilatkozta Thiesen a kanadai közrádiónak. Ő egyike a 22 akkori gyermek közül életben lévő hat, ma már idős embernek, akik a kis dánok-kísérlet miatt beperelték a dán államot, és nemrégiben pénzbeli jóvátételt kaptak, a dán miniszterelnöknek pedig bocsánatot kellett kérnie tőlük. Bár Dániában bőven 80 év felett van a várható élettartam, a 22 elszakított gyermek fele már fiatal felnőtt korában elhunyt.

Bár a tervek szerint a dánosított gyerekek egy év után visszatértek volna az eredeti családjukhoz, ez egyikükkel sem történt meg. Az átnevelés azt érte el, hogy elfelejtették anyanyelvüket, ezzel kiszorultak az inuit társadalomból, viszont természetesen nem váltak echte dánokká, hiszen bőrük sötétebb volt, szemük mandulavágású. Vagyis két világ között a szakadékban találták magukat.

Az egész, ahogy a legtöbb társadalomátalakító kísérlet, jó szándékkal kezdődött. A második világháború után a Dániában lakó emberek jóléte a szociális piacgazdaság vívmányainak köszönhetően meredek emelkedésnek indult. Az ország gyarmataként működő Grönland azonban Dánia szociális szégyenfoltja maradt: az ott élő őslakosok nem is álmodhattak a dán életszínvonalról, nagy részük konkrétan nyomorgott, szörnyű volt az egészségi állapotuk, és korán haltak. Dániára egyre nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett, hogy emelje fel a grönlandi embereket. A dán vezetők – csalhatatlan gyarmattartói ösztönökkel – abban találták meg minden grönlandi probléma okát, hogy az eszkimók nem eléggé civilizáltak.

„Új uralkodó osztály” kinevelése

Indítottak hát egy kísérletet, ma úgy mondanánk, modellprojektet, a grönlandi társadalom újratervezésére. Ebben a legtekintélyesebb humanitárius szervezetek voltak a segítségükre (akik ma már legszívesebben elfelejtenék az egészet): a Dán Vöröskereszt és a Save the Children gyermekvédelmi szervezet. Utóbbi olyannyira meg akart szabadulni a rendkívül szégyenletes örökségtől (illetve az esetleges terhelő bizonyítékoktól), hogy az elmúlt évtizedekben minden kis dánokkal kapcsolatos dokumentumot megsemmisítettek. A tervek szerint Grönlandról hatéves árva gyerekeket gyűjtöttek volna össze, akiket aztán Dániába szállítanak, ott dánként nevelik őket. Később visszatérve Grönlandra ők jelentették volna a sziget elképzelt „új uralkodó osztályának” első képviselőit.

A jelöltek kiválasztásával a grönlandi lelkészeket bízták meg. Csakhogy ők nem találtak elég gyereket, aki megfelelt volna a kritériumoknak. Így nemcsak hatéveseket, hanem idősebbeket is kiválasztottak, és a legtöbb gyerek egyáltalán nem volt árva, hanem a családjaiktól szakították el őket. A családok sok esetben valószínűleg nem teljesen értették az ajánlat elfogadásának konzekvenciáit, nekik csak azt hangsúlyozták, hogy a gyereket kiemelik a nyomorból, rendes fedelet, ennivalót és oktatást biztosítanak nekik Dániában. Több áldozat ma úgy nyilatkozik, hogy mielőtt megérkeztek volna, nem is tudtak Dánia létezéséről.

Megérkezésük után a koppenhágai Fedgaarden táborba szállították, és ott egész nyáron karanténban tartották őket, a behurcolt fertőzésektől tartva. A gyerekek afféle hírességek lettek Dániában, a kísérlet gyakran szerepelt a sajtóban mint a civilizáció áldásainak iskolapéldája. Még Ingrid dán királyné is meglátogatta őket a táborban. A képeken a fehér felnőttek mosolyognak, a gyerekek nem. A táborban csak dánul szabadott beszélni, az inuit szavakat büntették. A kisgyerekek szivacsként szívták magukba a dán nyelvet, egy évvel később már mindannyian dánul beszéltek, az anyanyelvüket elfelejtették. Úgy tervezték, hogy a dániai kirándulás csak fél évig fog tartani, de a Grönlandra tervezett árvaház, amely befogadta volna a visszatelepített gyerekeket, lassan épült, így legalább egy évvel meghosszabbodott a dániai tartózkodás.

Időközben hat gyereket dán családok fogadtak örökbe. Amikor felépült az árvaház Nuukban, a többi gyereket visszaküldték Grönlandra, de nem engedték vissza őket az inuit közösségbe (bár már nem is tudtak volna visszailleszkedni). Továbbra is dánként nevelték őket, csak fehér dán gyerekekkel játszhattak, dán dalokat énekeltek, grönlandiul nem beszélhettek. Ekkor még próbálták folytatni az eredeti kísérletet, és felkészíteni a gyerekeket arra, hogy ők vezessék az inuit közösség teljes dán asszimilációját. Aztán ahogy teltek az évek, a közvélemény és a hivatalos szervek érdeklődése is elfogyott, a gyerekek, akik ekkor már tinédzserek voltak, 1960-ra mind elhagyták az árvaházat.

Legalább a felük mentális beteggé vált, sokuk lett drog- és alkoholfüggő, voltak, akik öngyilkosságot kíséreltek meg. A kísérlet tönkretette az életüket, kulturálisan izolálttá váltak, és mindkét társadalom idegenként tekintett rájuk. Jelenleg hatan élnek közülük, öten Dániában, egy ember a Feröer-szigeteken. Tízen egészen fiatalon meghaltak. A kudarc ellenére a hatvanas–hetvenes években újabb hasonló programok indultak, bár azokban már csak rövid időre utaztattak Dániába inuit gyerekeket.

Élete legnagyobb sokkhatása

Thiesen is visszakerült Grönlandra másfél évvel később, a Vöröskereszt által üzemeltetett dán árvaházba. Időközben nemcsak anyanyelvét felejtette el, hanem minden kötődése megszakadt eredeti kultúrájához, így fiatal felnőttként Dániába emigrált. Ott élt négy évtizedig, családja lett, mit sem sejtve arról, hogy az ötvenes évek elején egy társadalmi kísérlet alanya volt.

Aztán 1996-ban, Thiesen 46 éves korában Tine Brydl író hívta fel, aki könyvet írt a „kis dánokról”. Ő tájékoztatta az igazságról. Thiesen szerint ez volt élete legnagyobb sokkhatása. Aztán kezdtek előtörni a gyermekkori emlékek. Visszaemlékezett arra, hogy eljöttek a dán hivatalnokok az otthonukba. Nyomorogtak, az anyja épp akkor özvegyült meg, és volt rajta kívül két idősebb gyereke is. A hivatalnokok csak annyit kérdeztek, hogy „melyikük beszél a legjobban dánul?”, majd elrendezték a papírokat.

Bár a kísérlet ma már a dán közelmúlt egyik sötét foltjaként él a közvélemény tudatában, a vezető politikusok egészen mostanáig nem érezték szükségét, hogy felelősséget vállaljanak érte. Inkább azt hangsúlyozták, hogy a gyarmati múltat már lezárták, és a jelen már sokkal jobb, és ennek kell örülni. Most azonban a bíróság kártérítési ítélete (az érintettek 250 ezer dán koronát, 12,5 millió forintot kaptak) után Mette Frederiksen dán miniszterelnök kénytelen volt nyilvános koppenhágai ceremónián sajnálkozni az életben maradt áldozatoknak: „amit önökkel műveltek, az szörnyű, embertelen, tisztességtelen és szívtelen volt” – mondta.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/13. számában jelent meg március 25-én.