Rengeteg vizet hoznak a folyók a Kárpát-medencébe, de ez a vízkincs a folyószabályozások óta már nem táplálja a talajt – úgy hagyja el az országot, ahogy érkezett. A klímaváltozás miatt egyre gyakoribb szárazságok így különösen megviselik a természetet és a mezőgazdaságot is. Kerpely Klára, a The World Wide Fund for Nature (WWF) éghajlatvédelmi szakértője szerint minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy minél több vizet Magyarországon tartsunk, de ehhez szemléletváltás kell a politikában.

– A közkeletű vélekedés szerint az aszály ellen az öntözés a megoldás. Csakhogy az öntözőrendszerek kis területen tudják biztosítani a vízigényt, miközben a kiépítésük nagyon drága. Magyarországon az összes mezőgazdasági terület két százalékán van öntözés. Óriási beruházásokat harangoztak be annak érdekében, hogy ezt nyolc százalék körülire emeljék. De ez a vízhiány kérdését nem fogja megoldani – mondja Kerpely Klára a Magyar Hangnak adott interjúban.

A másik javaslat, ami a vízügy irányából fel szokott merülni, a folyók visszaduzzasztása. A szakértő elmondása szerint ez viszont a folyó szempontjából ökológiai katasztrófa lenne, megszűnne folyó lenni, pangó vizek sorozatává válna. A duzzasztó alatt a meder tovább mélyülne, ami a talajvízsüllyedés problémáját súlyosbítaná, hozzájárulva a kiszáradáshoz. Sík vidéken vízminőségi problémák is előfordulnak. – Ez olyan technicista megoldás, ami nem abba az irányba visz, hogy a természettel együttműködve próbáljuk megoldani a problémát. Az Alföld lecsapolása során egyszer már megpróbáltuk igába hajtani a természetet, igencsak felemás eredménnyel – emlékeztet Kerpely Klára.

A Magyar Hangnak arról is beszélt, hogy bár az éves csapadékmennyiség 1901 óta csak 4,2 százalékot csökkent, miért drámaiak mégis a klímaváltozás következményei, hogy milyen berögződések uralják a magyar vízgazdálkodást, melyek lennének a természettel együttműködő megoldások a táj kiszáradására, és eddig miért nem terjedtek el széles körben.

Egymás után a harmadik aszályos éven van túl Magyarország. Számíthatunk arra, hogy a következ eső fog esni? ő években több
– Évtizedek óta figyelmeztetnek a tudósok, hogy a klímaváltozás miatt időjárási szélsőségekre kell felkészülni. Úgy tűnik, idén az évszázad aszályával nézünk szembe. Ez nem azt jelenti, hogy minden év ilyen lesz, de gyakrabban fordulnak majd elő szélsőségek, például szárazság, óriási felhőszakadások vagy nagyon hideg, havas telek. Ahol a mezőgazdaság hozamcsökkenését prognosztizálják, ott sem folyamatos, egyenletes csökkenésre kell gondolni: attól függ, milyen gyakran lesznek rossz évek.

– 1901 óta az évi csapadékmennyiség 4,2 százalékkal csökkent. Ez annyira drámai adat?
– Országos szinten, statisztikailag nem jelentős a különbség, de átrendeződött a csapadék eloszlása: a tavaszok szárazabbak, a téli csapadék nem hó formájában hullik, így azonnal el is folyik. Nyáron sem a csendes, áztató eső jellemző, hanem hosszú, száraz
időszakok és a nagy felhőszakadások. A víz nem tud beszivárogni a kiszáradt talajba, hanem szintén elfolyik. A Kárpát-medence éghajlata eleve csapadékhiányos: kevesebb a csapadék, mint a potenciális párolgás. A klímaváltozás hatására ez a helyzet tovább
romlik. Ezért fontos, hogy a vizet, ami a Kárpát-medencébe érkezik, visszatartsuk, és hagyjuk beszivárogni a talajba. A XIX. századi
folyószabályozások előtt így működött: a folyók lehozták az Alföldre a hegyekben hullott csapadékot, és kanyarogva elvitték minél
több helyre. Amikor árvíz volt, az szétterülve feltöltötte a talajt vízzel. A növényzet is párologtatott, elősegítette a csapadékképződést.
Ma viszont a szántóföldeken tavasszal, télen, néha nyár elején megjelenő víztöbbletről, az úgynevezett belvízről is azt szokták mondani, hogy ezek káros vizek, mert nem lehet traktorral rámenni a felázott földre. Viszont ez az a vízkészlet, amire a talajnak szüksége lenne, hogy a csapadékhiány ne vezessen kiszáradáshoz. Agrotechnikai műveletekkel is elő is lehet segíteni, hogy a föld több vizet tudjon felvenni: például magasabb a szervesanyag-tartalommal, vagy takarónövényes technológiával. Ezeket Magyarországon is több ezer hektáron alkalmazzák. Nem az a megoldás, hogy sok víztározó készüljön, hanem az, hogy a vizes élőhelyek, rétek, lápok, szikes tavak helyreállítása megtörténjen, vagy akár a mélyebben fekvő szántókon időszakosan megállhasson a víz. Nagy mennyiségű vizet ugyanis a talajban és a növényzetben lehetne tárolni. Egy köbméter talajban akár 500 liter víz is tárolható, ha a talaj szervesanyag-tartalma kedvező. A csapadékvíz-gazdálkodás terén is arra kell áttérni, hogy ne hagyjuk elfolyni a csapadékot.
– Nagyon rossz az Alföldön a termés, óriási veszteséget szenved az aszály miatt a mezőgazdaság. Miért nem indulnak el maguk a termelők nagyobb számban fenntartható megoldások felé?
– Ez áldozatot kívánna, mert szántóterületről kellene lemondani a víz javára. De reméljük, el fogunk jutni oda, hogy egyre többen megértik: az ott eltárolt víz segítene abban, hogy a többi területen jobb termést érjenek el. A 200 évvel ezelőtti állapotot nem lehet visszaállítani, sokkal több település van ma az Alföldön, infrastruktúrák épültek ki. De meg lehetne oldani, hogy a vizet
szabályozottan kiengedjük az árvízvédelmi töltéseken kívülre. Ehhez az infrastruktúrát is ki kellene építeni, néhány település védelmére például új töltéseket. De a technológia és a vízügyi szervezet rendelkezésre áll. Ha lenne politikai akarat, el lehetne mozdulni ebbe az irányba. A fő ok, amiért ez nem merül fel, a támogatási rendszer: a közös agrárpolitikából kifizetett területalapú támogatások a szántóföldi gazdálkodást részesítik előnyben. Ha megáll a víz egy területen, azt abban az évben kiveszik a támogatásból.
– Miért ilyen nehéz feladat, hogy a közös agrárpolitika elmozduljon a vízmegtartás irányába?
– A közös agrárpolitika az Európai Unió egyik legrégebbi és legnagyobb költségvetési hányadot felhasználó politikája. Onnan ered,
hogy a második világháború után az élelmiszerhiányt kellett elkerülni, ezért támogatták a termelőket. Azóta sokat változott ez a politika, de az ilyen a támogatásoknak az a természete, hogy ha egyszer megkapta valaki, akkor nehéz hozzányúlni, egyfajta
szerzett jog jellege lesz – ha nem is jogi értelemben, de a politikai kockázatot tekintve. De van a területalapú támogatás mellett
egy másik pillére is a támogatási rendszernek, a vidékfejlesztési programok: ezek közé sokkal több olyan támogatást lehetne
felvenni, amelyek a természeti rendszerek helyreállítását, a vízvisszatartást segítik. Magyarország nem használja ki ezt a lehetőséget. Inkább korlátozásként élik meg a döntéshozók. Úgy gondolkodnak, hogy nem szabad pluszmunkával, adminisztrációval terhelni a gazdákat. Remélem, hogy az idei aszály változtat ezen. 2023-tól indul a közös agrárpolitika következő ciklusa, amelyben sokkal több lehetőség lesz arra, hogy akár a területalapú támogatáshoz is a környezeti fenntarthatóságot szolgáló előírásokat kapcsoljanak.
– Tesznek valamit a magyar hatóságok az aszály ellen? Ez elvileg törvényben előírt feladatuk is.
– A közkeletű vélekedés szerint az aszály ellen az öntözés a megoldás. Csakhogy az öntözőrendszerek kis területen tudják biztosítani a vízigényt, miközben a kiépítésük nagyon drága. Magyarországon az összes mezőgazdasági terület két százalékán van öntözés. Óriási beruházásokat harangoztak be annak érdekében, hogy ezt nyolc százalék körülire emeljék. De ez a vízhiány kérdé-
sét nem fogja megoldani. A másik javaslat, ami a vízügy irányából fel szokott merülni, a folyók visszaduzzasztása: építsünk gátakat a Dunán és a Tiszán, és akkor képesek leszünk több öntözővizet szolgáltatni. Ez a folyó szempontjából ökológiai katasztrófa lenne, megszűnne folyó lenni, pangó vizek sorozatává válna. A duzzasztó alatt a meder tovább mélyülne, ami a talajvízsüllyedés problémáját súlyosbítaná, hozzájárulva a kiszáradáshoz. Sík vidéken vízminőségi problémák is előfordulnak. Ez olyan technicista megoldás, ami nem abba az irányba visz, hogy a természettel együttműködve próbáljuk megoldani a problémát. Az Alföld lecsapolása során egyszer már megpróbáltuk igába hajtani a természetet, igencsak felemás eredménnyel. Nem is lehet olyan mennyiségű vizet visszatartani, amennyire táj kiszáradásának megállításához szükség lenne. A megoldás az árvízi víztöbbletben rejlik. Idén is volt egy kis árvíz, a Tisza kilépett a medréből. Ha ez a víz szabályozott módon ki tudott volna folyni a gátakon kívülre, tovább tartott volna a talajban a nedvesség.
– A Dunántúlról kevesebb szó esik, ott több eső is esett, mint az Alföldön. A nyugati országrészt nem érinti a probléma?
– Érinti, de egyelőre kisebb mértékben. A Dunántúlon nincs meg az a lehetőség, mint az Alföldön, ahol a Tisza lehozza a hegyekből a vizet. De a Duna, a Dráva, illetve a Rába mentén ott is lehetne ebbe az irányba gondolkodni. A dombvidékeken a kis vízfolyások vizével kellene okosabban gazdálkodni. Ott is azt tapasztaljuk, hogy amikor nagy eső esik, villámárvíz alakul ki, károkat is okoz, de utána lefolyik a víz, és szárazság van. A kis vízfolyások medrét kiegyenesítették, így azokon is sokkal gyorsabban lefolyik a víz. Erre lokális megoldásokat kell találni: visszakanyargósítani a medreket, vagy árvizek idején oldaltározókban visszatartani a vizet.
– Ennek mi az akadálya?
– A többség nem is gondol erre. Ha vízügyi szakemberekhez fordul egy önkormányzat az árvíz miatt, általában azt javasolják, hogy
egyenesítsük ki a medret, kotorjuk ki, és burkoljuk le. Egy patak visszakanyargósításának van területigénye, és valószínűleg tulajdont érintene, ezért sok költséggel, egyeztetéssel és érdeksérelemmel járna.