Konopás Noémi írása a Mandiner hetilapban.

Matracok, pokrócok, élelmiszer, tisztítószer és a legfontosabb, a lelki támogatás – többnyire ezekkel segíti az orosz–ukrán háború menekültjeit a Munkácsi Szent Erzsébet Karitász. „A településen mindenki ott segít, ahol tud, a menni nehezen bíró édesanyám például fánkot süt” – meséli Hajlik Katalin. Már a beszélgetés elején felhívja a figyelmet, hogy nem szereti, ha a vezető titulussal illetik, ő inkább a munkácsi karitász felelőse. Katalin hihetetlen felelősségérzettel és odaadással, több ember munkáját ellátva szolgálja embertársait. Ha kell, napokon keresztül tolmácsol, a segéllyel érkező teherautó lepakolásában segédkezik, gyerekkeresztutat szervez vagy virrasztva imádkozik a hívekkel a békéért. Szerényen megjegyzi: ez nem róla szól, Kárpátalján mindenki igyekszik hasznossá tenni magát: az éttermek ingyenes ebéddel segítik a rászorulókat, a családok a menekültek házukba fogadásával vagy éppen gyerekprogramok szervezésével, hogy eltereljék a legsérülékenyebbek figyelmét. „Lélekmelengető ezt az összefogást megélni” – mondja.

Nem mindig a segítés volt Katalin hivatása, tíz évig egy hangszer-kereskedelemmel foglalkozó cégnél dolgozott mint külkereskedelmi menedzser. Intézte a logisztikát, a vámot, magyar és ukrán szállítókkal tartotta a kapcsolatot. Egy napon aztán Popovicsné Palojtay Mártának, a magzati életvédelem­mel foglalkozó Család és Élet Egyesület vezetőjének kezdett el munka mellett besegíteni. Márta apránként bevonta Katalint a karitászba, majd amikor régiókra osztották a szervezetet, ő lett a munkácsi részleg felelőse. „Istenem, ha ide meghívtál, küldj mellém segítőket! – idézi fel Katalin az indulást. – Képzelje, volt nap, amikor hármat is küldött, nagyon jó élmény volt.” Azóta, hogy beállt segítőnek, nem tesz különbséget hétköznap és hétvége között. Nem is bánja: mint mondja, munkája nemcsak a hivatásává, de életmódjává is vált. Még akkor is, amikor borzasztó élmény nap mint nap a rémületet látni az otthonukat hátrahagyók szemében.

„A legnehezebb a háború kirobbanását követő néhány nap volt, amikor még nem érkeztek humanitárius segélyek. Csak ide-oda kapkodva igyekeztünk enyhíteni az érkezők szenvedését” – számol be. Eleinte tolmácsként segített Záhonyban, megállás nélkül napokon keresztül igyekezett nyugtatni a háborúból menekülteket. „Volt olyan családom, amelyet egy hétig bombáztak, majd amikor kiszabadult és próbált a menekülteket szállító buszhoz futni, lőttek rá. Ezt követte a harmincórás vonatút, állva, mint a heringek. Aki nem látja, elképzelni nem tudja, milyen lelki és fizikai állapotban érkeznek a menekültek, megfogalmazhatatlan rémülettel a szemükben. Tőlünk is féltek, a saját szemüknek nem mertek hinni, amikor nyújtottuk az ételt és az ingyenes vonatjegyet.”

A Gondviselésnek hála, valahogy minden nehezebb helyzet megoldódik. Katalin szeretettel emlékszik vissza arra az idős férfira, akihez az egekbe szökött vércukorszintje miatt kellett mentőt hívni, és elvitték a kisvárdai kórházba. A család többi tagja a záhonyi menekültközpontban maradt, meg voltak rémülve, hogyan találják majd meg egymást. „Le a kalappal fiatal segítőtársaim előtt, rájuk bíztam, hogy figyeljenek, hogy újra együtt lehessen a család, ha a bácsi visszatér. Úgy is lett, együtt folytathatták az útjukat”
– meséli büszkén Katalin.

Sajnos nem minden család egészülhet így ki: Katalinék most temették el a szomszédjukat, aki a harcokban vesztette életét. „Próbáljuk ezeket a borzalmakat együtt átszenvedni. Anyaként látni a fiaikért aggódókat is hátborzongató. Több, mint a keresztút, több, mint a nagyhét” – fogalmaz.

Hogy lehet ezt ép ésszel bírni? „Csak az imával. A gyerek­keresztutak olyanok nekem, mint a telefonnak a töltő. Fantasztikus látni, hogy milyen lelkesen imádkoznak a legkisebbek a békéért. Ennek köszönhetően van erőnk továbblépni.”