Könnyű kézzel

Meglehetősen vegyes életművet hagyott maga után a 88 éves korában múlt héten elhunyt Kossuth-díjas író, Moldova György.

TÚRY GERGELY

Riba István

„Meghívnám az urakat egy fröccsre, ha valaki fel tudná váltani az új hetvenöt forintosomat” – zárta A „Lakinger Béla” zsebcirkáló novellafüzért főhőse, H. Kovács. Moldova György szinte már rejtőjenői mélységű könyve az író jobbik oldalát mutatta, ahol kiváló humorát és szatirikus énjét csillogtatta. Az idézett mondat egyébként rendre feltűnik a Ferencvárosi koktél című kötetének H. Kovács-történeteiben, amelyeknek nem titkoltan Háry János az előképe. A könyvből kiderül, hogy történeteit a nagy mesemondó nem csak fröccsért meséli, a ferencvárosi koktél ugyanis „egy rész rum és két rész rum – H. Kovács figyelmeztetően felemelte az ujját –, de jól összerázva”.

E történetek jól megírtak, alaposan kidolgozottak, ugyanakkor jobbnál jobb poénokkal kápráztatják el az olvasót. H. Kovács, akiről Moldova azt állítja, hogy „Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű”, felejthetetlen sztorikkal szórakoztatja törzskocsmája közönségét. A zöld-fehér menyasszony vagy a Baumgartner, az érzékeny kapus a magyar szatirikus irodalom gyöngyszemei máig. Epés vénájához az író később is hű maradt, egy időben még a Rádiókabaré is a szerzői között tudhatta. Hálás interjúalany is volt, sorra szórta sziporkáit minden egyes megszólalásánál.

Nem maradt meg azonban ennél a műfajnál, úgy gondolta, „komoly” regényíróként is le kell tennie a névjegyét. Találó rá Radnóti Sándor esztéta 1988-as megfogalmazása: „eredeti, szűkös, de kétségtelen írói tehetsége – a novellává nem váló anekdotisztikus rövidtörténet műfajában – a kezelni soha meg nem tanult nagyobb formákban rendkívüli módon felhígult”.

Sorra szórta epés sziporkáit

Regényei – egy kivétellel – nem nőttek ki a lektűr kategóriájából. A protestáns lelkész gályarabokról írt Negyven prédikátorban Moldovának sikerült érzékletes légkört és morális töltetű történetet teremtenie főhőse, Kocsi Csergő Bálint köré. A többi – noha könnyed meseszövésének hála a széles olvasóközönség kedvence volt – színvonalában nem emelkedett a szocialista rezsim népszerűsítésében élenjáró Berkesi András művei fölé. S legalább annyira hazugok is voltak a most elhunyt író regényei, mint Berkesiéi. Moldova az egykori, Kádár János által a belügyből kiszorított ávósoknak emléket állító Az elbocsátott légió című műve Papp István történész szerint „nem teljesen hazug, de mégis velejéig a diktatúrát támogatja”. Moldova 1956-ot úgy jeleníti meg – hívja fel a figyelmet Papp –, hogy „minden forradalmár lincselésre hajlamos bűnöző, s minden ávéhás a kommunizmusért bátran harcoló elvtárs vagy legfeljebb csendben reszkető áldozat”. Amellett, hogy ez a regény a kádári konszolidáció során a belügyi területről száműzött egykori állambiztonsági dolgozók sebeit gyógyította, egyben arra is intett, hogy e politika eredményeit nem szabad kétségbe vonni, hiszen főhőse egy ávós szervezkedés miatt kerül Kádár börtönébe.

Moldova abban is Berkesivel tartott, hogy feltétel nélkül tisztelte Kardos Györgyöt, a Magvető Könyvkiadó igazgatóját, akiben egyes kritikusok felfedezni vélik Az elbocsátott légió (és előzményregénye, a Magányos pavilon) főhősét. Kardos 1945 után Berkesivel együtt az ÁVH-nál semmivel nem jobb Katonapolitikai Osztály nyomozója, majd az ávósok letartóztatottja volt. A későbbi kiadói igazgató 1959-ben még társszerzője lett Berkesi Kopjások című regényének is. Moldova a tisztelete jeléül Aki átlépte az árnyékát… címmel olyan könyvet is írt Kardosról, amelyet Kőszeg Ferenc kritikája szerint telezsúfolt elhallgatásokkal, fals információkkal. Híressé vált Kádár-apológiájáról már ezek a regényei is tanúságot tettek.

Az 1960-as évek elején a kisregényei, novellái és a Sötét angyal című könyv idején sokan ígéretes tehetséget láttak Moldovában, ám gyorsan kiábrándultak belőle. Még az őt felkaroló, erkölcsi tartásában kikezdhetetlen Sárközi Márta is – aki 1945 után saját vagyonát áldozta a Válasz című folyóiratra és annak íróira – csalódottan vette le róla a kezét. 1990 után ez a Kádár-apológia minden elképzelésen felül kiteljesedett. Könyvet írt a szocializmus magyarországi évtizedeinek névadójáról, tagja volt a Kádár János Társaságnak, rendszeresen kijárt a temetőbe Kádár sírjához fejet hajtani a pártvezér emléke előtt. Unalomig ismételgette, hogy ő az egyedüli baloldali az országban, s tudja, kevesen gondolkodnak Kádárról úgy, mint ő. Nem látta be soha, hogy a szocializmus valósága nem Kádár ellenében volt olyan, amilyen, hanem a vezető akaratából.

Az általa írtak is bizonyították, a rendszer lényegével van baj

Eközben paradox módon azt, hogy milyen sivárak is a szocializmus mindennapjai, milyen értelmetlen a gazdasági struktúra, észszerűtlen az egész munkaszervezés, Moldova riportköteteiből is meg lehetett ismerni. A vasútról, a textiliparról, az Őrségről, a Balatonról vagy a bányászokról szóló köteteiben Moldova fáradhatatlanul kutatta a valóságot, s élményszerűen ábrázolta is azt. Sok mindenért hibáztatta is a rendszert, ám azt a következtetést a haláláig nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa írtak is azt bizonyították, a rendszer lényegével van baj.

Szociográfiaírói tevékenysége a rendszerváltás hajnalán hatalmas gellert kapott. A Bűn az élet című könyve a rendőrök munkájának nyomába eredt, azonban előítéletes, cigányellenes, homofób munka került ki a keze közül. Riport­alanyainak nézeteit valószínűleg pontosan adta vissza, azonban meg sem próbált kívülállóként fogalmazni, egy az egyben helyeselte a rendőrök „cigánybűnözésről” vallott véleményét. Olvasói közötti nimbuszát persze ez nem csökkentette, könyvei több mint tízmillió példányban keltek el. Bár még az utóbbi években is írt figyelemre méltó riportokat, például az Ormánságról vagy Iványi Gábor lelkészről, de alapvetően részletes, hömpölygő, tizenhárom kötetben „összesűrített” életrajzára koncentrált.