Jazzopera és fajvédő nézőtéri botrányok az 1920-as évek Magyarországán
Nekimegy a fajnak
Jazzopera és fajvédő nézőtéri botrányok, bűzbombák és banánszoknyák, kulturális amerikanizáció és Amerika-ellenesség az 1920-as évek Magyarországán.
Szokatlanul látványos attrakciókkal és rámenős reklámkampánnyal készült legújabb premierjére a Városi (a mai Erkel) Színház 1928 márciusában. A produkció nemcsak a népszerű szőke primadonna, Péchy Erzsi, az első Lili bárónő operai fellépését ígérte, de színpadi vonatérkezést és autós robogást is, valamint 48 görl táncfelvonulását és 70 pompás kosztümöt a belvárosi Berkovits-divatszalonból. Persze maga a mű is szenzációnak számított, hiszen az osztrák Ernst Krenek operája, a Húzd rá, Jonny! az 1927-es lipcsei ősbemutatót követő egy esztendő leforgása alatt összesen harminc német színházban került színre, és rögtön világhódításra is indult. A húszas évek Zeitoperája volt ez a darab, amelynek zenéjébe a Duke Ellingtontól megihletett Krenek, ha felületesen is, de beillesztette a jazz hangzásvilágát. A színpadra komplett jazz-zenekart is telepített a szerző, a címben buzdított Jonny pedig a szerepe szerint egy olyan fekete muzsikus, aki a darab fináléjában a glóbuszon állva játssza a maga melódiáját.
Minden együtt volt, ami a szélsőjobb fajvédőit zavarhatta
„Egyes korabeli értelmezések szerint a mű nem egyszerűen Európa amerikanizációjáról, hanem az USA Európa feletti »győzelméről« szól” – fogalmaz a Magyarország globális története című kötet vonatkozó dolgozatában (A Húzd rá, Jonny! jazzopera budapesti bemutatója – Kulturális amerikanizáció és amerikaellenesség a Horthy-korszakban) Sipos Balázs, esettanulmányként villantva fel a pesti premier körül kirobbant zajos és erőszakos botrányt. Merthogy a Krenek-opera első hazai előadását 1928. március 20-án fajvédő tüntetés kísérte, s amint erről a másnapi Magyarság tudósított: „…mintegy két-háromszáz fiatalember a színházba igyekvő közönség közé vegyülve eljuthatott a főbejárat elé, ahol elhelyezkedtek. – Le a néger zenével! Magyar zenét akarunk! Zsidó nemzeti darabot adnak ebben a színházban! – ilyen kiáltások hangzottak el egyre elkeseredettebben.” A patália az előadás megkezdését követően sem szűnt a Tisza Kálmán (ma II. János Pál pápa) téren, így lovas rendőri attakra és kardlapozásra is sor került. A tüntetők pedig a Népszava közeli, Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztőségénél folytatták a véres rendzavarást: részben azért, részben inkább csak annak ürügyén, hogy a darab fordítója a szociáldemokrata napilap munkatársa volt.
A jazzopera ellen tiltakozók „számára nemcsak a fekete zenész és Amerika felülkerekedése volt problematikus, hanem a jazzesített zene modern hangzása, a [cselekménybeli] szerelmi kapcsolatokban szerintük megnyilvánuló erkölcstelenség, továbbá Krenek zsidó származása” – írja Sipos Balázs. S valóban, a néhány előadást követően még áprilisban becsülettel kiszenvedett Húzd rá, Jonny! körül, mondhatni, minden együtt volt, ami a szélsőjobb fajvédőit zavarhatta. Itthon csakúgy, mint Németországban vagy Ausztriában, ahol szintén számos alkalommal tüntettek az opera ellen, amelyből aztán alig pár év múltán az „elfajzott zene” (Entartete Musik) megbélyegzett mintapéldánya vált a Harmadik Birodalom propagandájában.
Felsorolni is nehéz lenne, hogy a nemzetközi történettudomány hányféle megközelítésmódja, elemzési és értelmezési szempontrendszere, illetve kutatási trendje nem érvényesült azonos időben és egyszersmind érdemben a hazai tudományosság berkein belül az elmúlt száz vagy akár csak a legutóbbi ötven év során. Nem így a globális/transznacionális történetírás gyakorlata, amely mindössze öt kurta esztendővel az irányzatot az érdeklődés középpontjába állító összefoglaló munka, a Patrick Boucheron által szerkesztett Histoire mondiale de la France megjelenése után immár magyar nyelvű és magyarországi érdekű tanulmánykötettel is dicsekedhet. A külföldi egyetemeken tanító Laczó Ferenc és Varga Bálint szerkesztésében tavasszal a Corvina gondozásában kiadott Magyarország globális története 1869–2022 tehát maga is a komplex transznacionális kapcsolatok és beágyazottságok jelentőségét igazolja, akárcsak az a kereken száz kistanulmány, amely a kötetben olvasható. Az 1869-ben útjára indult osztrák–magyar kelet-ázsiai expedíció történetétől a koronavírus-járványig megannyi olyan téma jön elő, amely e tág kitekintésű tárgyalásban érzékletessé teszi helyünket a világban: legyen szó akár a gazdasági folyamatokról, akár a gyarmatosítás és dekolonializáció hazai vonatkozásban eddig alig észlelt kérdésköréről. A szerkesztők megfogalmazása szerint könyvük „…alternatíváját szeretné nyújtani annak a romantikus nacionalizmus korában kialakult, azóta számos ráncfelvarráson átesett, mostanra láthatóan némileg megcsontosodott elképzelésnek, amely a magyarok állítólag a mitikus ősidőkbe visszanyúló és jelenünkig ívelő történetét zárt egységként kezeli”. Olyan cél ez, amely eleve üdvözlendővé teszi az összesen 82 szerző közös vállalkozását, még akkor is, ha a témák egy része tüntetően populáris jellegű, s ha az elemzések tekintélyes hányada globális helyett váltig eurocentrikus közelítést jelez.
Magyar földön mindeme ellenérzéseknek sajátos és pikáns kísérőjelensége is akadt, ugyanis a jazz hódítása ellen a cigányzenészek is tiltakoztak. (Erről lásd: Zipernovszky Kornél: „Ki fog győzni – a jazz vagy a cigány – nehéz megjósolni”. A cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát. Replika 101–102. sz., 2017.) Az ő döntően egzisztenciális alapú zúgolódásuk még arra is lehetőséget kínált, hogy a fajvédő mocskolódásokat a fikcióbeli mórék szájába adják, mint például ebben az ugyancsak 1928-as hírlapi bökversben: „Jáj már néked, szegény roma! / Lóvékban itt nincsen részed / Dzsezzbend köll most, zenebona / Nem a maszatos mívészet / Csárlesztonytól reng a padlás / Járják, mint a bolondóra / Hogy jönne a rossz vonaglás / Valahány néger zsidóra! / Minek itt már marakolni? / Legyint a bőgős, a kancsi: — Devla rúgja! Húzd rá, Jonny! / Te meg húzd meg magad, Jancsi!”
A hazai kulturális élet és közízlés amerikanizálódása feltartóztathatatlannak tűnt
A Városi Színház bemutatója körüli botrány mindeközben beilleszthető egyrészt a fajvédő színházi rendzavarások, másrészt az úgymond néger/amerikai erkölcstelenséget tematizáló felszólalások és politikai akciók sorába. Hiszen alig fél évvel korábban, 1927. október 21-én zajlott le Szomory Dezső A nagyasszony című drámájának felújítása a Nemzeti Színházban, s ezen a nevezetes, bűzbombás estén a támadás voltaképp egyszerre irányult a zsidó szerző, a színházat igazgató Hevesi Sándor, s egyáltalán a túlságosan liberálisnak ítélt klebelsbergi kultúrpolitika ellen. A darab voltaképp nem is érdekelte a zavargókat. Ami pedig az Újvilág felől behatoló szexualitás vélelmezetten züllesztő hatását illeti, hát épp a Krenek-premier évében látogatott először Magyarországra a banánszoknyás Josephine Baker, s az ő vendégszereplésének a Royal Orfeumban szintúgy jutott egy kósza bűzbomba, sőt még némi előzetes politikai purparlé is. Petrovácz Gyula országgyűlési képviselő ugyanis, aki már a Krenek-opera ellen tüntetőket is védelmébe vette, 1928 áprilisában jó előre meginterpellálta a Bethlen-kormány belügyminiszterét: „…május hónapra Budapestre jön a közismert Baker Josephin, akinek produkcióit Párizsban a legteljesebb meztelenség jellemezte, akinek produkciói ellen Bécsben a bécsi hercegérsek engesztelő istentiszteleteket rendelt el. […] S ha megnézzük azokat a plakátokat, amelyek beharangozzák ennek a táncosnőnek fellépését, már azon is csodálkozom, hogy ezeknek a plakátoknak kiragasztását egyáltalán engedélyezték. Ott ezen a nőn egy férfi-úszónadrágnál sokkal kisebb övön és melltartón kívül semmi néven nevezendő ruhadarab nincsen.”
Csakhogy a hazai kulturális élet és közízlés amerikanizálódása – akkor még! – feltartóztathatatlannak tűnt. A korban, amikor a fővárosi színházi élet egyik működtetője az amerikai Ben Blumenthal volt, amikor a mozikat elárasztották a tengerentúli filmek, s amikor – mint Sipos is idézi – a pesti nő „flapperebb a flappernél” (flapper: a független, élvezeteit szabadon megválasztó amerikai nő 1920-as évekbeli típusa), a fajvédők számára még nemigen teremhetett babér. Így hát a zárt körű rendőrségi próbaelőadást követően Baker fellépését is engedélyezték, Petrovácz erkölcscsőszi kudarcán pedig így köszörülte nyelvét a Pesti Hírlap hevenyészett Családi kör átköltése: „Feketén bólingat a Baker bubikopfja / Zúg még a Petrovácz, nekimegy a fajnak / Nagyot horkan, de aztán ő is csak elballag.”