Aszály, háború és élelmezési válság sújtja Afrikát
Marsai Viktor (Migrációkutató Intézet) írása a Mandiner hetilapban
A magyar közvélemény általában ahhoz szokott hozzá, hogy Afrika kapcsán a negatív szenzációk jutnak el hozzá. Hiába ment keresztül páratlan fejlődésen a kontinens a kétezres évek eleje óta, hiába csökkent a fegyveres konfliktusok és az éhínségek száma, a társadalmi egyenlőtlenségek, a gyenge államiság vagy épp a klímaváltozás hatásai ma is próbára teszik Afrika államait.
Ezért nem csoda, hogy az ukrajnai háború, illetve az azt kísérő menekült- és energiaválság árnyékában a világ többi része megfeledkezni látszik a fekete kontinensről, és meglehetős közönnyel szemléli azt az élelmezési krízist, amelybe belesodródott. Amely azért különösen aggasztó, mert nem egy a sok közül:
Összeállt ugyanis az angol terminológiából átvett tökéletes vihar (perfect storm): a negatív tényezők olyan, egymást erősítő együttállása alakult ki, amely rég nem látott kihívások elé állítja a földrészt.
Mindez nem 2022. február 24-én kezdődött. Bár az orosz agresszió egészen biztosan mérföldkőként vonul majd be a történelemkönyvekbe, épp az utóbbi évtizedek fejlődése miatt ennél kicsit többre volt szükség ahhoz, hogy – az Afrikai Unió becslései szerint – 2022 nyarára 130 millió ember kerüljön az éhezés szélére a kontinensen.
Kezdjük talán az élelmiszer- és energiaárakkal. Ma már hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, de mindkét területen már jóval az ukrajnai háború előtt megindult az árrobbanás – ráadásul egymást gerjesztették. Amikor a szerző 2022 januárjában Kenyában járt, a taxisofőröktől az egyetemi oktatókig mindenki arról panaszkodott neki, hogy néhány hónap alatt 50 százalékkal nőttek az üzemanyagárak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kenyai sofőrök 400 forintos árat fizettek a benzin literéért, ami itthon még az árstoppal számolva is csábítóan hangozhat, de a kelet-afrikai ország átlagbére nagyjából a tizedét teszi ki a magyarnak. Figyelembe véve azt is, hogy az üzemanyagköltség növekedése a szállítás miatt az élelmiszereket és a mindennapi fogyasztási cikkeket is megdrágítja, sejthető, milyen mértékű életszínvonal-csökkenés sújtja a lakosságot.
A helyzetet tovább rontotta, hogy
– és még nincs vége. Szomáliában, Kenyában és Etiópia egyes területein épp az ötödik esős évszak marad el. Erre a nyolcvanas évek óta nem volt példa, akkor mintegy egymillió ember halt éhen a régióban. A természeti csapásnak leginkább a nomád népcsoportok vannak kitéve, amelyeknek a népességrobbanás, a talajdegradáció és az elsivatagosodás miatt már nincs hová vándorolniuk. Egyes szomáliai és etiópiai körzetekben az állatállomány 90-95 százaléka elhullott, ami azt jelenti, hogy a közösségeknek évtizedekre lesz szükségük az újrakezdéshez. Nem véletlen, hogy milliók vándorolnak a városokba – vagy épp a legközelebbi menekülttáborokba, ahonnan nincs kitörési lehetőség, de legalább valamennyi minimális élelemmel és orvosi ellátással számolhatnak. Csak Szomálián belül 950 ezer ember vándorolt el az év eleje óta, a végletekig túlterhelve a segélyszervezeteket.
Harc az erőforrásokért
Jóval rosszabb esetekkel is találkozhatunk. Nigéria jelentős részén, illetve Maliban, Burkina Fasóban és Nigerben például jól látható módon elszaporodtak az erőforrásokért zajló fegyveres konfliktusok, amikor a nomád népesség a farmerek földjeire hajtotta állatait a túlélés reményében. Ezekben az etnikai és vallási ellentétekkel is felerősített konfliktusokban ezrével pusztulnak el a helyi lakosok, és
Az éhínség ráadásul nem csupán természeti csapás, hanem háborús eszköz is. Nem véletlen, hogy a legtöbb esetben jól látszik a politikai-hatalmi szál az egyes katasztrófák mögött. A Száhel-öv kapcsán például a szélsőséges dzsihádista felkelők szándékosan támadják a védtelen vidéki közösségeket, ellehetetlenítve a földművelést és az állattartást, hogy rábírják őket a csatlakozásra. Így ezek a csoportok két malomkő között őrlődnek. Az egyik lehetőség, hogy elkezdik támogatni a fegyvereseket, harcosokat, élelmet, információt nyújtva nekik, elhárítva így a támadásaikat, kivívva viszont a kormányerők bosszúját, amely sokszor legalább annyira brutális. A másik lehetőség, hogy elmenekülnek a területről, és a védettebb városokban keresnek menedéket, ahol talán nem lövik halomra őket, de nincs miből megélniük.
Hasonló folyamatokat látunk Etiópiában is, ahol – akárcsak a nyolcvanas években – mind a kormányerők, mind a felkelők szisztematikusan alkalmazzák a kiéheztetés stratégiáját. A hadsereg azért, hogy a lakosság hagyja el a felkelők által ellenőrzött Tigré tartományt, így fosztva meg a lázadó Tigré Népi Felszabadító Frontot humán erőforrásától, a baloldali szervezet pedig azért, mert a lakosság – részben a történelmi reflexek miatt – úgyis minden rosszért Addisz-Abebát okolja majd, beleértve a segélykonvojok szétlövését is. Így könnyebben tudják megnyerni maguknak az ingadozókat. Az, hogy emiatt 5 millió ember éhezik a térségben, másik 5 millió pedig Etiópia más részein az aszály miatt, láthatóan kevésbé érdekli a szemben álló politikai eliteket.
Mindezt azért is sokkoló látni, mert etiópiai utazásai során a szerző – aki a háború előtt Tigré tartományban is járt – egy prosperáló, nagy léptekkel fejlődő országot ismerhetett meg, amely több szempontból modellként szolgálhatott és évtizedeken keresztül szolgált is más, a mélyszegénységből feltörekvő afrikai és más kontinensen levő országok számára. Az utóbbi másfél év háborúja azonban, amelyet alapvetően az etióp elitek robbantottak ki a hatalomért való küzdelemben, mindezt évtizedekkel visszavetette, és olyan mértékben hívta életre, illetve újította ki a népcsoportok közti ellentéteket, hogy évtizedekig fog tartani a bajok orvoslása.
2022 májusában megdöbbentő volt tapasztalni azt a bizalmatlanságot, amely a különböző nemzetiségekhez tartozó etiópok között kialakult, és amelynek még 2019 októberében nyoma sem volt. Nem véletlen, hogy a középosztály zöme, azt érezve, hogy országa visszakerült a startmezőre, perspektíva hiányában az emigrációt fontolgatja.
Covid, hiány, infláció
A tökéletes vihar kapcsán nem szabad megfeledkeznünk a koronavírus-járványról sem. A pandémia a közkeletű vélekedésekkel ellentétben legalább annyira súlyosan érintette a harmadik világ szereplőit, mint a fejlett világot.
különösen azokat, amelyek bruttó hazai össztermékének számottevő része a turizmusból származott, mint Kenyáé vagy Egyiptomé. A járvány több millió munkahely megszűnésével és az eleve szűkös állami, illetve lakossági tartalékok felélésével járt.
Mindez azt jelentette, hogy az ukrajnai háború úgy érte el Afrikát, hogy annak gazdasági ellenálló képességét előtte már két évig gyengítette a koronavírus-járvány, a klímaváltozást kísérő aszályok, a fegyveres konfliktusok, illetve a mindezeket kísérő energia- és élelmiszerár-növekedés. A kelet-európai orosz agresszió csak az utolsó csepp volt a pohárban – igaz, jó nagy csepp,
A pénzügyi és egyéb források megléte alapvető fontosságú. A fő probléma ugyanis nem az, hogy nem lehet beszerzési forrásokat találni az Ukrajnában rekedt 20 millió tonnányi gabona kiváltására – ez jól látszott azon, hogy Egyiptom miként töltötte fel készleteit más piacokról –, hanem az, hogy van-e pénz megvenni az élelmiszert. Nem véletlen, hogy a legveszélyeztetettebb térségek azok, amelyek már évek óta súlyos válsággal küzdenek: Szomália, Dél-Szudán, a Száhel. Merthogy miközben az utóbbi fél évben csaknem a duplájára nőtt egyes alapvető fogyasztási cikkek ára, a rászorulók száma is régiótól függően a két-háromszorosára ugrott.
Vagyis a kormányoknak, az ENSZ ügynökségeinek és más ngó-knak legalább hatszor akkor forrásra lenne szükségük, mint korábban. Ennek az összegnek az előteremtése pedig nem megy egyik napról a másikra – sőt általában véve sehogy sem megy. A meghirdetett nagy donorkonferenciák során a kért összegek alig 15–25 százaléka érkezett meg, ami kétségbeejtően kevés a jelenlegi helyzetben.
De óvatosnak kell lennünk a kritikák kapcsán is. A humanitárius válság ugyanis nemcsak Afrikát, hanem hasonló okokból a világ más részeit is sújtotta:
a klímaváltozás és a növekvő árak miatt. A háború kitörésével ez a szám további 440 millióval nőtt. A nyugati szereplők lépései kapcsán a kritikák rendszeresen emlegetik az elégtelen fellépést, sőt esetenként a rasszizmust is mint tényezőt – nevezetesen, hogy a „fehér” Ukrajnának mekkora segély érkezik, a világ többi részéről pedig megfeledkezik a Nyugat. A valóságban azonban továbbra is az egykori gyarmatosítók hajlandók a leginkább segíteni Afrikát (lásd keretes írásunkat).
Nem a jövő, már a jelen
A fekete kontinens több helyéről is megérkeztek már az első jelentések az alultápláltság következtében bekövetkezett halálesetekről. Az áldozatok zöme újszülött, illetve kisgyerek, akinek a szervezete olyannyira legyengült az éhezés következtében, hogy nem tudott megbirkózni a kisebb betegségekkel. Ráadásul a legkisebbek táplálása különösen nehéz, hiszen speciális tápszereket igényelnek, amelyek csak korlátozott mértékben állnak rendelkezésre. Nem véletlen, hogy
Nem is olyan régen, 2011-ben ez egyszer már megtörtént, sokkal kedvezőbb nemzetközi környezetben: akkor legalább 260 ezer szomáli halt meg, mert a számos vészjósló előrejelzés ellenére túl későn érkezett meg a segítség. A következő nagy szárazság alatt „csak” 3 ezren vesztették életüket, mert időben megszólalt a világ lelkiismerete. Most félő, hogy megint későn érkezik a segítség – több ezer embernek már egészen biztosan.
Hol lesz ennek a folyamatnak vége? Nem nagyon látszik, mint ahogy a 2011-es arab tavasz előtt – és óta – fennálló strukturális kihívásokra sincs megnyugtató válasz. Az első és legfontosabb az lenne, hogy nagyon gyorsan megérkező és szétosztott segélyekkel a nemzetközi közösség megakadályozza, hogy az eddigi ezrek után tíz- és százezrek haljanak éhen Afrikában.
Ha ezzel végeztünk, utána következik a munka dandárja: az,
azért, hogy néhány évtized múlva már ne kívülről kelljen érkeznie a „felmentő könnyűlovasságnak” – amely esetenként több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.
A szerző a Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense.
Érdemes kettébontani az eseményeket. Azok, akiknek a betevő falatra sincs pénzük, nem fognak elindulni Európa felé, hiszen nincs pénzük arra, hogy több ezer dollárt fizessenek az embercsempészeknek. Ők zömében országon vagy legfeljebb a régión belül fognak mozogni, ahogy azt Nigéria és a Csád-tó medencéje kapcsán látjuk. Az más kérdés, hogy ez milyen regionális instabilitás hordozója lehet az eleve törékeny államokban, és hogy milyen másodlagos migrációs folyamatokat gerjeszt a középosztály körében – de ne szaladjunk ennyire előre. A másik folyamat, amely világosan látszik, az észak-afrikai régióból való elvándorlás. A Marokkótól Egyiptomig húzódó sávban túlzás lenne éhezésről beszélni. Azonban a mostani válság jelentősen hozzájárult a gazdasági lehetőségek beszűküléséhez, a munkanélküliség megnövekedéséhez – általában a középosztály életszínvonalának csökkenéséhez. Ha megnézzük az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség statisztikáit, világosan látszik, hogy egyre többen kelnek útra Észak-Afrikából Európa felé. Itt van annyi összekuporgatott pénzük az embereknek, hogy kifizessék a szükséges összeget a csempészeknek, és viszonylag rövid útra kell vállalkozniuk, szemben kelet- vagy nyugat-afrikai sorstársaikkal. Így jól látszik, hogy, ha egyelőre csak néhány tízezres létszámban is, megindult az észak-afrikai középosztály Európa felé.
***
Az afrikai segélyezés kapcsán a valóság egyes elemei mellett jó nagy adag demagógia, illetve néhány evőkanálnyi orosz és kínai (troll)propaganda is tetten érhető. Anélkül, hogy túlságosan mentegetni akarnánk az európai és észak-amerikai fellépést – vagy annak hiányát –, különösen előbbi kapcsán érthető, hogy a sok égő ház közül elsőként a legközelebbi szomszédét kezdték el oltani. Ráadásul miközben Peking, Moszkva vagy épp Újdelhi kapcsán sokat hallhatunk a globális felelősségvállalásról és a feltörekvő hatalmi státuszról, ez érdekes módon a nemzetközi segélyezésben nem nagyon akaródzik lecsapódni: ha megnyitjuk az ENSZ Világélelmezési Programjának vagy a Menekültügyi Főbiztosságnak a költségvetését, akkor azt látjuk, hogy a tíz legnagyobb donor között egy-egy arab állam kivételével csak nyugati országokat vagy szervezeteket találunk. Úgy néz ki tehát, hogy a rendszeresen visszatérő rasszista és neokolonialista vádak ellenére továbbra is az egykori gyarmatosítók hajlandók nagyobb összegeket áldozni azért, hogy csökkentsék az éhínség mértékét Afrikában – ahogy Jemenben, Bangladesben vagy Irakban is.
Nyitókép: Shutterstock