Hiányszakma lett a normális ember is – mondja Hadházi László humorista, akivel többek között arról beszélgettünk, hogy robot-e az AC/DC ritmusgitárosa, hogy miért nem tartja menőnek a gyűlölködést, és hogy mit szólna Süsü a pedagógusok béremeléséhez. De szóba került a téglási nevelőotthon, az eltűnő sátoraljaújhelynyi ember, a sértődékeny nagykőrösi fideszes és az adriai jachtorgián fogyasztott hétszáz forintos habzóbor.

– Malcolm Younggal kezdjünk, vagy a kunhegyesi polgármesterrel?
– Maradjunk Malcolmnál. Ő a példaképem. Megbízható tagja volt az AC/DC-nek, sőt aki látta a Let There Be Rock című koncertfilmjüket, az akár azt is hiheti, hogy egy robot volt. Ahogy megindultak a megfelelő pillanatban a basszusgitárossal a mikrofonok felé, vokáloztak egyet, majd visszamentek a helyükre, abból valami elképesztő magabiztosság áradt. Rajtuk kívül persze még van két frontember a zenekarban, akik elviszik ugyan a balhét, de ha nincs ez a hátország… Lehet, hogy akkor is működne ez a banda, de nekem az tűnt fel, hogy Malcolm az, aki megteremti ezt a biztonságos hátteret. Ez pedig nekem nagyon fontos. Én például nem szoktam elkésni, akkor sem, ha baleset van, mert az előadásomra vár több száz ember. Persze akkor is komolyan veszem ezt, ha csak ötvenen várnak, mert az sem megengedhető, hogy ennyi ember előtt rosszul szerepeljek, mert ők akkor egyvalakinek biztos elmondják, hogy pocsék voltam, és az már száz ember.

– Malcolm emellett a rockzene legnagyobb csapatjátékosa volt…
– Ez a legfontosabb! Olyan alapvető tulajdonság ez, hogy ezért nem is mondtam. Az emberiség összes sikertörténetében valahogy mindig az a kulcs, hogy egyedül senki vagy. Mondjuk, sokszor úgy tűnik, hogy erről elfeledkeztünk, úgyhogy lehet, újra és újra el kell mondani az embereknek, de nekem ez természetes, én bandatag vagyok.

– Pedig a standup egy abszolút szólista produkció.
 – Persze, a színpadon már igen. De az csak egy pillanat, amely létrejöttéért nagyon sok ember dolgozik. Csak tudni kell, hogy kinek mi a szerepe ebben, nekem annyi, hogy kimenjek, és műsort adjak és hogy ne okoskodjak bele semmibe, se a szervezésbe, se a pénzbe – komolyan mondom, még ezt a szót sem szeretem. Tudni kell, hogy hol a helyünk.

– A másik paradoxon: a pillanatban élő, robbanó, alkotó rock’n’roll csávónak mondja magát, de valahogy mégis örök érvényű dolgokról szólnak a poénjai. Ilyen például a hülyeség elleni küzdelem.
 – A hülyeség a legnagyobb ellenségünk, pláne ha szorgalommal párosul. Én egy időben dolgoztam a tsz-ben egyszerű emberekkel, és ők nem hőbörögtek, nem akartak mindenbe beleszólni. Most viszont mintha minden idióta tudatni szeretné a világgal, hogy ő mennyire okos és ügyes.

 

– És ez jó táptalaj a műsorhoz?
– Egyáltalán nem. Ahhoz ötlet kell, és gondolkodás meg nagyszerű dolgok, az újságok tudomány vagy kultúra rovatából. Ezek inspirálnak, nem a hülyeség.

– „A fénynél is gyorsabban terjed a hülyeség” – mondta akkor, amikor a fake news nem volt még ennyire az életünk része, azóta azt is tudjuk, hogy ez a sebesség hatszoros. Lehet védekezni ellene?
– A Bëlga húsz éve írta meg a Nemzeti hiphopot, hogy röhögtünk rajta, most meg itt van. Tíz éve írtuk a Hazudnak-e a politikusok? című skiccet, az akkor megbukott a Tháliában, de ma már egy halvány geg csupán ahhoz képest, ami valójában történik. Nem is tudom, hogy a szerencsétlen emberek hogy dolgozzák ezt fel. Nem az értelmesek, hanem azok, akik nem.

– Rendszeres fellépője a Duma Aktuálnak. Meg tudná fogalmazni ennek a műsornak a műfaját? Humorparlament? Viccagóra?
– Ügy. Persze volt belőle botrány, felmerült, hogy ne csináljuk, mert beskatulyáznak, megbélyegeznek minket – miközben ma már bárkit megbélyegeznek bármivel. Egyébként úgy lett belőle ügy, hogy Litkai Gergely egyszer nagyon berágott, és elképzelte, hogy milyen lesz majd, amikor az unokái megkérdezik majd, hogy: „és ti mit szóltatok ehhez az egészhez? Ott volt előttetek a mikrofon, és nem szóltatok semmit?” Fonák helyzet ez, mert amikor az előző kormány volt – most már alig emlékszik erre valaki –, akkor róluk beszéltünk, mert nekünk mindig a regnáló hatalmat kell piszkálni. Úgyhogy az MSZP-érában volt valaki, aki leírta, hogy „jó ez a Litkai, kár, hogy MIÉP-es”.

– Akkor mára Soros-ügynökök lettek?
– Most vagy azt kapjuk meg, hogy miért politizálunk, vagy azt, hogy miért nem politizálunk. De megesett, hogy egy néző beszólt, hogy ebben én ne vegyek részt, sőt az is előfordult, hogy utánunk jöttek balhézni az öltözőbe.

– Nagykőrösön is volt ilyen 2019-ben, a Borkai-ügy kirobbanásakor.
– Igen, akkor utólag hívtak fel, hogy a helyi fideszes és a felesége sértődötten elhagyta a termet, pedig sem a Fidesz, sem Orbán Viktor neve nem hangzott el. Már elnézést, de tetszelegnek ebben a keresztény pózban, miközben prostikkal hetyegnek lyukas zokniban, és közben szétkokózva isszák a hétszáz forintos habzó bort?! Hát, ez morálisan hogy fér bele nekik? Mert szerintem nem férhetne be sehova. Jó, közben nyilván tudjuk, hogy de, belefér: csak ki ne derüljön, hogy mennyit lopnak és hogyan élnek.

– Ez majdnem olyan, mintha egy gyermekvédelmi népszavazás után egy 78 éves polgármester elvenne egy 18 éves leányanyát feleségül. És így közben meg is érkeztünk Kunhegyesre.
– Mondom, minden belefér, minden mehet. Egy időben az a mondás járta, hogy az a hülye, aki nem megy el politikusnak, mert bármit megtehet. És el is mentek sokan, úgyhogy most már tényleg mindent lehet: magunknak ellentmondani akár nagyon rövid időn beül, de ez nemcsak nálunk megy így, hanem világszinten betyáros a helyzet, amire nem voltunk felkészülve.

 

– Maradjunk még egy kicsit Kunhegyesen, ha lehet. Már csak azért is, mert a Duma Aktuálban ezen a híren már akkor elkezdett nevetni, amikor a többi humorista hozzá sem szólt még az esethez. Gyakran érzik azt, hogy egy-egy történés már annyira abszurd, hogy nem is kell semmi vicceset hozzátenni?
– Parádés baromságok történnek körülöttünk, persze. Én ezeken kiakadok először, és le kell nyugtatnom magam, hogy poént tudjak mondani. Nehéz is volt nekem belerázódnom ebbe a produkcióba, hát mikor mondják a különböző államtitkároknak, meg hasonló trógereknek a nevét, és csak kapkodom a fejem, hogy kik ezek?! Bevallom, nem követem őket napi szinten, de ennyiből is látom, hogy ezek a közéletbe vágyó és oda be is kerülő emberek nem épp a first classt képviselik. Ezek az alakok egészen biztos nem arról beszélgetnek, hogy milyen nagyszerű ötleteik támadtak, hanem hogy a szomszéd zsíros számláit tulajdonképpen ők is kiállíthatnák. Vagy hogy az Európai Parlamentben ülő baloldali képviselők miatt nem lehet emelni a pedagógusok bérét!? Hát ezt Süsü sem hiszi el! De ilyen az ellenzék is. Jakab Péter sem tud mást, mint lemondani, mert elfogyott a párizsi, és Dúró Dóra sem képes többre, mint hogy ledaráljon egy könyvet. Itt térnék vissza erre a gyermekvédelmi népszavazásra, ami ritka aljas húzás volt, hogy ebből politikai terméket csináltak. Egyrészt erre van egy törvény, hogy nem lehet csak úgy bárkinek bemenni az iskolába, és ott akármiről előadást tartani. Másrészt ismerek olyanokat, akik amiatt mentek el szavazni, mert féltették az unokájukat.

 – „A demokráciában mindenkinek jogában áll hülyének lenni, és nagyon sokan élnek is ezzel a joggal.”
– Igen, ezt én mondtam, és annyit tennék most hozzá, hogy a jog megvan, de nem kötelező. Persze így is elég baj, hogy milyen sokan hajtják önként a fejüket a hülyeség igájába.

– És a humorral küzdeni a hülyeség ellen, az szélmalomharc vagy belső bomlasztás, mint a pártállam idején?
– Nem tudom, én mindig humorista akartam lenni. Na jó, igazából rock’n’roll sztár akartam lenni. A hetvenes–nyolcvanas években a példaképek itt gitározni, énekelni, dobolni tudtak. Az volt a legtöbb, amit el lehetett érni, hogy a nők a te zenédre visítsanak. Oké, a Led Zeppelinnek az is összejött, hogy kandalló volt a magánrepülőgépükön, amit muzsikával értek el. Valami megmaradt ebből a szenvedélyből azért: most is van három zenekarom. Van a Blues From Hell, velük három koncertet is adok a jövő héten, és van még kettő, amit szerintem közönségként nagyon nehéz lehet hallgatni. De ahogy Wahorn András mondta, ezek egészségügyi dolgok. Jó olyan dalokat játszani, amelyek az embereknek tetszenek, csak az még jobb, ami nekem tetszik, szabadon jön, szabálytalan lesz a végeredmény is, de a bandában mindenki ezt akarja, és közben figyel és reagál.

– Ön belekezdett jó pár iskolába: az egészségügyibe, a mezőgazdaságiba, a rendőrtisztibe, a közigazgatásiba. Csupa hiányszakma.
 – Ma már minden szakma hiányszakma, ahogy a normális ember is. Csomagküldőnek is elmehet például bárki: a minap nekem kellett a küldemények közül kiválasztanom az enyémet, olyan alapon, hogy megismerem a teherautóra pakoltak közül. Levenni is nekem kellett, bele is rokkantam. Semmire nem marad ember. Olyan, mintha a nyolcvanas évek óta eltűnne évente Sátoraljaújhely lakossága. Van itt egy remek halászcsárda a megyében, a tulajdonos nem tudja, kinyitja-e a nyárra, mert nem talál senkit, aki beállna hozzá dolgozni.

 – Követi A besúgó című sorozat kapcsán kialakult vitát?
– Nem, én az első résznél abbahagytam, mert engem valóban próbáltak beszervezni a főiskolán. Kollégiumi igazgatónk, Bányász János – ha lehet, maradjon benne a cikkben a neve – próbált rávenni, hogy írjak a diáktársaimról hangulatjelentést. Ezt én nem is értettem, elvégre tizenkilenc éves lehettem akkor. De látta is ezt rajtam az igazgató, nem is erőltette a témát, viszont a kollégiumból kirakott. Végül egy Viktor nevű srácot szerveztek be, aki fel is nyomott minket, amikor Brezsnyev meghalt. Akkor ugyanis az egyik barátunk kiragasztotta a szobánk falára a Népszabadság cikkét, ahogy feküdt ez az alak az ágyútalpon, aztán ebből az lett, hogy másnap reggel kivonult hozzánk az Állambiztonság, és mehettünk velük kihallgatásra. Aztán volt, hogy március 15-én kikapdosták a tömegből az embereket, ha csak olyan nemzeti színű kitűző volt rajtuk, ami hasonlított a Dialóg csoport jelvényére. Mindenre volt ember, mindenre figyeltek.

 

– Ezek az idők visszatérhetnek?
– Jó lenne, mert akkor megint húszéves lennék. Komolyra fordítva a szót, most azért jobb világban élünk, ez nem kérdés. Akkor sokkal egységesebb volt a társadalom, ha például megállt egy külföldi autó, akkor mindenki segíteni akart. Jó, mondjuk én falun, Tégláson nőttem fel, és azért az más volt. Apám, anyám tanított, a rokonaink mind ott éltek a szomszédban, úgyhogy ha engem meg akartak verni, akkor tudtam, melyik sarkon kell befordulni, hogy elbújhassak valakinél. Egy ilyen közösség biztonságban tart. Nem kényeztet el, de ott vannak, ha történik valami. Ilyen a nagycsalád is: rengeteget számít az a feltétel nélküli szeretet, ami egy gyerek felé áramlik a felnőttektől. És ezt mondják az otthoni barátaim is. Téglás nem volt nagy település, volt egy gyára, két lakótelepe, és mindenki tudta, hogy ki kicsoda. Volt egy nevelőotthon is, és mi az oda tartozó gyerekeket sem láttuk másmilyennek, délutánonként együtt játszottunk. Akkoriban én azt sem tudtam, hogy ki közülük a cigány, és nem is számított, csak gyerekek voltunk mind. Már bőven felnőttem, amikor először hallottam, ahogy egy közismert ember „zsidózik”. Megdöbbentem. Otthon minket nem tanítottak ilyesmire. A gyűlölködést nem tartom menő dolognak, ahogy a buzizást sem. Ciki.

– Nahát! A legtöbb humorista pont hogy elutasítja a politikai korrektséget, mondván, hogy az korlátozza őket a szólásszabadságban.
– Voltak ebből konfliktusaim egy-egy kollégával, mert ezt egyszerűen ócska dolognak tartom. Engem egyszerűen zavar, és szerintem kínos ilyesmivel viccelődni.

 – Milyen összhangban van ez azzal, hogy saját bevallása szerint korábban épp az úgynevezett csúnya szavakat használta arra, hogy megmentse az estét?
 – Azért ez csak régebben volt így, meg is kapom néha, hogy azelőtt csípősebb volt a nyelvem, de már csak egy-egy csúszik ki néha, mert hát igény még mindig van rá. Ezt a fajta megoldást főleg a Godot-ban alkalmaztam, ahol nagyon közel volt a közönség. Ott a fikciós humor nem ment át, egyszerűen megsültünk, ha nem saját, személyes sztorival álltunk elő, azokat pedig mindig jól megdobta egy megfelelő helyre illesztett káromkodás. Ma viszont már egyre kevesebbszer érzem azt, hogy egy-egy csúnya szóval kell nyomatékosítani a poént. Valahogy úgy, ahogy John Cleese mondta a minap: elmesélte, hogy Graham Chapman volt az első, aki az angol televízióban kimondta a shit szót, úgyhogy az ő temetésén Cleese arról beszélt, hogy akkor itt az alkalom, hogy valaki először mondja ki egy gyászbeszédben azt, hogy fuck. Idehaza pedig Litkai Gergő volt például az első, aki kimondta a rádióban a g betűs szót. Megjegyzem, a kormányra mondta – csakhogy: vagy húsz évvel ezelőtt. Csodálatos pillanat volt, úgyhogy ki is tört a taps, és Gergő nem is élt ezzel vissza. Szépen kell csúnyán beszélni, szerintem lehet is, ez a titok. Ha mindenki csúnyán beszél, köszönés helyett is, az elveszi a varázsát.

– És az hogy tetszik, amikor a közönség dermedt csendben fogadja egye-egy mondatát?
 – A szabály az, hogy vagy vicceset mondok, vagy fontosat. És ha utóbbinál nem nevetnek, az nekem belefér. Mert igenis bizonyos dolgokat meg kell fogalmazni, ki kell mondani, mert ha csak vicces egy műsor, azt nem érzem kereknek. Persze nem észt kell osztani a közönségnek, ebbe a csapdába amúgy sajnos sok humorista belesétált. Néha magamon is észreveszem. De visszatérve a csendre, azért van köztük különbség. Más az, ha érzem, hogy valakik a szívükre vettek egy poént, vagy hogy tüntetőleg felállnak, és kivonulnak, csak mert sérti a pártállásukat. Ehhez érezni kell a közönség rezdüléseit, ez fontos kulcsa a sikerünknek.

 – Ha már rezdülések: ugyan főiskolás korában elutasította, hogy hangulatjelentéseket adjon, de mi most mégis megkérnénk, hogy tegye ezt meg. Csak ne a kollégiumi társairól, ha nem az országról, hiszen folyton úton van.
– Igen, mondhatjuk, hogy eléggé itthon vagyok, de komolyan mondom, nem tudom, mi van itt. Tíz éve minden egyes nap kampány van, pedig erre semmi szükség nincs. Hát látjuk, hogy teljesen kifullaszt mindenkit. Nem értem az ellenzéket sem, ők meg befulladtak. De ez nem is csoda, egyrészt nem üzentek semmit, másrészt ott van köztük az a Gyurcsány Ferenc, akitől már lassan húsz éve végleg elfordult lassan mindenki, mégis erőlködik. Remekül működik a populizmus is. Lehet ordítani, vállalhatatlannak lenni, csak adni kell rá valami frappáns választ, mert itt mégiscsak az a legény, aki büdös.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/26. számában jelent meg június 24-én.