Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

Feltűnően megnövekedett az érdeklődés a zarándok- és a búcsújáróhelyek iránt – mondhatni, a zarándokutak reneszánszukat élik. Korunk ingeráradata, az okoseszközök miatti állandó készenlét, a mindent elborító fehér zaj ellehetetleníti a befelé figyelést. A zarándoklat lényege éppen az, hogy kizárjuk ezeket a civilizációs ingereket. A nagyhét, a húsvéti ünnepkör misztériuma arra is figyelmeztet: talán nagyobb szüksége van az emberiségnek a belső csendre, a belső utazásra most, mint valaha. Ezt az igényt erősíti Úton – Hét nap a magyar Caminón című dokumentumfilm is.

Ahhoz, hogy történjen velünk valami, el kell indulni – vallják a film alkotói. „Aki pedig elindul egy ilyen úton, szinte mindig cipel valamilyen lelki terhet magával. Hiszen kinek nincs terhe, nem igaz? A zarándoklat olyan, mint egy nagytakarítás a gondolatainkban vagy a kapcsolatainkban. Lehetőség arra, hogy az ember újrapriorizálja a dolgait, és végiggondolja, mi az, ami igazán fontos az életében” – mondja Bálint-Halas Dominika, a film egyik megálmodója és producere.

A magyarországi Szent Jakab-zarándokút bencés kolostorokat összekötő ága, a százhetven kilométer hosszú Camino Benedictus a tihanyi apátságtól indul, és a Magas-Bakonyon át a lenyűgözően szép, román kori lébényi templomig vezet, amely egyébként a régi korok zarándokútjainak is fontos állomása volt. Az út Magyarország mesébe illő tájain vezet keresztül: át a Tihanyi-félszigeten, a Bakonyon, majd a Kisalföldön és a Hanságon. S közben olyan látnivalókat érint, mint a tihanyi őslevendulás, a vászolyi Szent Jakab-forrás, a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, a bakonybéli bencés monostor, a pannonhalmi bencés főapátság vagy Győr belvárosa. A Szent Jakab-út Lébényből továbbvezet Mosonmagyaróvár, Rajka, majd Pozsony felé, és az ausztriai Wolfsthalban becsatlakozik az egész Európán átívelő Camino de Santiago zarándokútba. Így tulajdonképpen semmi akadálya nincs annak, hogy Budapestről vagy Tihanyból akár egészen Santiagóig elgyalogolhasson, akit a szíve Szent Jakab útjára hív.

„A film egyrészt azért született, mert amikor beütött a karantén, ráébredtünk, végre lenne időnk elmenni egy ilyen útra. Az ember életében manapság a legnagyobb luxus az idő, erre pedig igenis rá kell szánni az időt. Egy hét, harminc nap – attól függ, hová megy az ember. Nehéz ma megszabadulni a kötöttségektől ilyen hosszú időre – magyarázza Dominika. – Másrészt ezek a magyar tájak még tudják azt az élményt nyújtani, amit mondjuk az ismertebb, látogatottabb szakaszok már kevésbé. Azt a fajta magányt, egyedüllétet, amit például a spanyolországi szakaszon már nehezebben tud megtapasztalni az ember, hiszen lépten-nyomon zarándokokba és szuvenírboltokba botlik. A magyar szakasznak megvan az az elképesztő bája, hogy itt az ember könnyebben elérheti azt, amiért elindult, nem zavarják külső tényezők.”

Felhívásból elhívás

A film három zarándok fizikai és lelki útját kíséri végig, akik naponta hét-nyolc órán keresztül gyalogolnak a természetben, s közben bepillantást engednek a film készítői számára az út közben formálódó – élettel, kitartással, hittel kapcsolatos – kérdéseikbe és válaszaikba. A zarándokokat hirdetés útján keresték a filmhez, az egyetlen feltétel az volt, hogy írják le, miért indulnának el az úton. Ezt pedig, valljuk be, egyáltalán nem könnyű megfogalmazni.

„A Camino foglalkoztatott már egy ideje gondolatban. Amikor a fiam beteg lett, a komám feldobta, mi lenne, ha megjárnánk a Caminót. Nagyon szerettem volna, de végül mégsem jutottam el. Nézegettem a caminós oldalakat, így tudtam meg, hogy Magyarországon is van egy szakasza. Egyik hajnalban éppen indultam volna dolgozni, ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy zarándokszereplőket keresnek egy filmhez – meséli Gábor, az egyik filmbéli zarándok, aki elveszítette súlyosan beteg kisfiát. – Amikor olvastam a felhívást, úgy éreztem, mintha nekem szólt volna. Olyan volt, mint egy elhívás. Az utóbbi tizenkét évben sok jó és rossz dolgot tapasztaltam meg. A fiam betegsége alatt rengeteg csoda történt velünk. Hogy végül nem gyógyult meg, az szomorú, ám rengeteg olyan dolgot élhettünk meg, amire nem volt észszerű magyarázat. Úgy gondoltam, ez nem csak nekünk szól, ebből tovább kell adnom másoknak is. Amikor jelentkeztem, arra gondoltam, ha félreértettem, és nem nekem szól, akkor úgysem fognak kiválasztani, ha pedig nekem szól, kiválasztanak, elmegyek, és igyekszem hozzátenni, amit tudok. Amikor kiderült, hogy végül én leszek az egyik zarándok, úgy éreztem, rendben, hát legyen az, amit a Jóisten nekem szán ez alatt az út alatt. Nem úgy indultam el, hogy magamtól közöljek bármit is, hanem úgy, hogy ha megkérdeznek, akkor tudjam azt mondani, amit a Szentlélek súg.”

Egy-egy ilyen úton gyakran több nap is eltelik, mire az ember el tudja engedni a belső feszültségeit vagy a külső, fizikai fájdalmait, hogy szorítja a cipő, nehéz a hátizsákja, fáj a bokája, vagy nagyon elfáradt. Ha az ember kizárja a külvilágot, csak ő marad és a gondolatai, ami egyrészről csábító, másrészt ez az út nehézsége is. Eleinte kifejezetten feszélyező tud lenni, hogy az ember csak önmagával van. „Az úttól leginkább csak azt kapod, ami eleve benned van. Ha valami óriási dologra döbbensz rá az út során, az valószínűleg azért történik, mert mindvégig ott volt benned, csak addig nem figyeltél rá. Emellett egy zarándokúton a találkozásoknak is van jelentőségük – vallja a film ötletgazdája. – Volt egy pont az út során, amikor azt éreztem, letettem a terheimet, amiket hoztam, és onnantól emelt fővel tudtam járni. Úgy éreztem, végre tudok foglalkozni azzal, amivel már réges-rég nem tudtam: magammal. Elképesztő erőt adó érzés, amikor az ember megtapasztalja, hogy minden csakis rajta múlik.”

Kapudrog a vallásos élethez

Egy ilyen úton az is jólesik az embernek, hogy az élet tempója lelassul. Az operatőr, Grams Melanie elmondása szerint a stáb végig csöndben, zavartalanul, a saját ritmusában tudott dolgozni, ami a forgatásokon nem túl gyakran adatik meg. „A körülmények nagyban hozzájárultak a bensőséges hangulat megteremtéséhez, így viszonylag könnyű dolgunk volt megörökíteni ezeket a pillanatokat. Kevesen voltunk, minimális stábbal mozogtunk. Nem volt semmi, ami elterelte volna a figyelmünket, vagy megzavart volna bennünket. A zarándokaink nagyon nyitottak voltak, összetartó kis csapat lettünk, amely együtt haladt az úton” – meséli.

„Kicsit aggódtunk, nem okoz-e majd nehézséget, hogy amikor az ember egyedül szeretne lenni, akkor egy stáb követi, s emiatt nehezebb lesz megélni a pillanatokat. De igyekeztünk minél kevésbé zavarni az alanyainkat a lelki folyamatokban. Próbáltuk úgy követni az útjukat, hogy tudjanak magukra is figyelni. Nagy kihívás volt, de úgy érzem, végül sikerült – mondja Bálint-Halas Dominika. – Mindemellett igyekeztünk úgy tervezni a hang- és képi világot, hogy a film megnézése is egy zarándokoláshoz közeli élményt nyújtson. Ezért van benne sok csend és a természet hangjai. Szerettük volna, hogy már ez alapján megérezzen valamit a néző abból, milyen egy ilyen út hangulata, s el tudja dönteni, vágyik-e ilyen élményre. A három zarándok egyébként teljesen különböző személyiség volt, de nagyon jó csapatot alkottak. Ezzel is szerettük volna érzékeltetni, hogy egy ilyen út bárkinek való.”

Természetesen nem mindenkinek van lehetősége végigmenni egy zarándokúton. Mindenki annyit vesz ki belőle, amennyit tud, hangzik el a filmben is. Az azonban biztos, hogy egy ilyen úton azokat az embereket is meg lehet szólítani, akiket a mindennapokban jóval kevésbé. Olyanok is közel kerülhetnek Istenhez, akik egyébként nem feltétlenül nyitottak a hit felé. Azok is betérnek egy-egy kápolnába vagy templomba, akik azelőtt talán sosem tették be a lábukat szakrális terekbe, hiszen ezek a helyszínek is az út természetes részei.

„A legmeghatóbb pillanat számomra az volt, mikor a zarándokok megérkeztek a győri bencések templomába, és mind a hárman beültek a padba. Ez már a sokadik nap volt, a zarándoklat vége felé. Ismerve mindhármuk történetét, egy hosszú zoom shot mellett döntöttünk, az volt a koncepció, hogy szép lassan közelítünk rájuk, s a végén már csak hármójuk arca rajzolódott ki a templom félhomályában. Úgy éreztem, abban a pillanatban értettem meg igazán azokat a terheket, amiket magukkal cipeltek. Próbáltam koncentrálni, de nagyon nehéz volt, mert akkor én is elérzékenyültem, ugyanúgy, mint ők” – emlék­szik vissza Grams Melanie.

Amikor egyszer csak helyrekattan valami

Amikor az ember egy zarándokút megjárására adja a fejét, általában valamiért felajánlja azt. Így volt ez Gábor esetében is, aki nemegyszer ment már egynapos utakra, például amikor a húga babát várt, vagy amikor együtt zarándokolt másokkal, felajánlotta az utat valaki gyógyulásáért.

„Eddig mindig az volt a motivációm, hogy valakiért imádkoztam útközben. Most azonban, amikor szembetalálkoztam a felhívással, hamar rájöttem, hogy ez egy bencés útvonal, emiatt pedig egyből rossz érzés támadt bennem. Tudni kell, hogy a győri bencéseknél végeztem, és nagyon nem szerettem oda járni. Úgy voltam vele, ha Istennek ezzel az úttal az a szándéka, hogy tegyek tanúságot az életemben tapasztalt isteni gondviselésről, akkor ebben szeretnék jó lenni, ha viszont az a szándéka, hogy a bencésekkel megbékéljek, akkor azt is hagyni fogom, hogy megtörténjen – meséli Gábor. – Ahogy mentünk, útközben többször beszélgettünk arról, hogy nekem mi is volt a bajom a bencésekkel. Édesapám, aki szegény falusi családban nőtt fel, oda járt, ez volt a kiugrási lehetősége, s végül gyógyszerész lett. Mivel neki bevált, úgy gondolta, nekem is sokat ad majd. Én viszont rengeteget szenvedtem ott. A biológia és földrajz volt a két kedvenc tárgyam, mindig nagyon jó voltam belőlük, de Győrben éppen ezekkel szenvedtem leginkább Romuáld atyánál. A kettesért küzdöttem. Amikor az atya megbetegedett, mások vették át ezeket a tantárgyakat, s náluk négyes-ötös voltam. Negyedikben aztán visszajött Romuáld atya, és én újra a kettesért küzdöttem. Így az ez irányba való továbbtanulásom lehetősége elszállt. Utólag egyébként nem bánom, mert így kerültem az életem útjára, amelyen most járok – hivatásos vadászként dolgozom. Isten útjai kifürkészhetetlenek! Kellett hozzá egy Romuáld atya. Az út során erre is rájöttem.”

Gábor úgy indult útnak, hogy nem várt konkrét válaszokra. „A Lélek ott fúj, ahol akar. Nem az én feladatom eldönteni, hogy mit kapjak egy ilyen úton” – foglalja össze. Gábort Lébénybe érve a barátnője, a keresztlánya, a komája és annak családja várta. „Balázs komám szintén a bencésekhez járt, ő várt engem a kútnál. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy épp Győrben voltak, s találkoztak Romuáld atyával is, aki üdvözöl engem. Nagyon meglepődtem, mert azt hittem, már meghalt. Azt kérdezte Balázstól, mi lett velem, gyógyszerész lettem-e, mert emlékezett rá, hogy apu az volt. Elgondolkodtam, hogy ha felvetődött benne, hogy gyógyszerész lettem, talán nem is tartott annyira hülyének, hogy a kettesért küzdjek. Balázsék mondták neki, hogy épp hozzám tartanak Lébénybe, erre azt üzente, hogy mindig nagyon szeretett engem. Ma is alig értem ezt az egészet, de amikor hazaértem, úgy éreztem, béke van bennem.”

Nyitókép: BudaMount Film