A nemzetállamok születése, a boldog békeidők, a századforduló technológiai fejlődésbe vetett hite, az első világháború pusztítása, a spanyolnátha tragédiája, a művészeti élet két világháború közötti felvirágzása, a francia gyarmatbirodalom felbomlása, a második világháború és a francia ellenállási mozgalom – több új világ születésének volt szemtanúja Henri Matisse, a modern művészet egyik legmeghatározóbb alkotója, akinek hat évtizedet felölelő életműve hasonlóan eltérő mozzanatokból épült fel.
Az állandó útkeresés határozta meg a jogászból lett festő művészetét: egy ideig a fauvizmus gyakorolt rá hatást, a kubizmus jegyeit magán viselő, redukált formanyelvű, sötét tónusú műveket előbb a „nizzai korszak” fénnyel teli enteriőrképei, majd a játékos vonalrajzok követték, a festészet mellett a szobrászatban is kiteljesedett, hatott rá Tahiti, Algéria, Marokkó és a primitivizmus, élete végén a táblaképfestészetet pedig felváltották a művészkönyvek, borítótervek és a gouache papírkivágások. Az alakok és enteriőrök viszonya, a tiszta szín megtalálása, a ragyogó feketék, az élénksárgák, az áttetsző pasztellek, a kontúrok és kontrasztok azok, amelyek összekötik ezeket a korszakokat.
„Minden új képnek egyedi dolognak kell lennie, születésnek, amely egy új alakot hoz a világra az emberi lelken keresztül. A művésznek minden energiájára, őszinteségére és a lehető legnagyobb szerénységre van szüksége ahhoz, hogy munkája során meg tudjon szabadulni azoktól a régi kliséktől, melyek oly könnyen a kezére állnak, és oly könnyedén megfojtják azt a kis virágszálat, amelyik soha nem ott bújik elő, ahol várnánk” – írta Matisse 1947-ben a Jazz című művészkönyvben, melynek egy példánya most Budapesten is látható.
Ezt a folyamatos változásokkal teli útkeresést, a hagyományos festői pályakezdéstől a vence-i Rózsafüzér-kápolnához készített monumentális üvegablakterveiig vezető pályát mutatja be a Szépművészeti Múzeum és a párizsi Pompidou Központ együttműködésében megvalósuló kiállítás, mely Matisse százötven alkotását, mintegy harminc festményt, tizenhét szobrot és számos papírkivágást vonultat fel, de láthatók a Szépművészeti gyűjteményében lévő korai Matisse- grafikák is.
Minden szempontból kivételes A gondolatok színe című tárlat: először látható átfogó kiállítás Henri Matisse életművéből Magyarországon, nem beszélve arról, hogy az életmű fontos alkotásai érkeztek a Szépművészeti Múzeumba, ugyanis a festő fia és unokája felajánlása révén a Centre Pompidou – Musée national d’Art moderne őrzi Franciaország legértékesebb Matisse-gyűjteményét.
A szimbolista Gustave Moreau tanítványaként Matisse pályája elején visszatérő látogatója volt a Louvre-nak: nemcsak a régi mesterek művészi nyelvét szerette volna elsajátítani, de saját stílusát is megtalálni. „Ha azt mondod, hogy nagy művész vagyok, nem igazán hiszem el, mert az erőm a szinte állandó kételyemből fakad” – fogalmazta meg magáról. Ebből a bizonytalanságból megszülető nyugtalan kíséretezés vezette mindig a kezét: 1900-as, merész és váratlan színekből, lüktető ecsetvonásokból összeálló önarcképe mellett tetten érhető ez első bensőséges festményén, Az olvasó nőn is.
Két meghatározó utazást követően – 1904-ben Paul Signacnál járt Saint-Tropez-ban, 1905-ben pedig André Derainnél Collioureban – Matisse végérvényesen a szín mellett kötelezte el magát. Korai alkotóperiódusát a Fényűzés I. című kép zárja, melyben összefoglalta a vonallal és a színnel kapcsolatos kutatásainak eredményeit.
Így ír erről az 1908-as, Egy festő feljegyzései című munkájában: „A színek kifejező ereje csak ösztönösen hat rám. Amikor egy őszi tájat festek, soha nem próbálom meg felidézni magamban, hogy milyen festékek illenek ehhez az évszakhoz, kizárólag abból az érzetből táplálkozom, amit a táj kelt bennem: az ég fagyos tisztasága, a maga fanyar kékségével, éppúgy kifejezi ezt az évszakot, mint a levelek apró részletei. Az érzetem változhat: az ősz lehet édes és meleg, mintegy a nyár meghosszabbítása, vagy éppen csípős a maga hűvös egével és citromsárga fáival, ami a ridegség érzetét kelti bennünk és már a tél jöttét jelzi. (…) Igyekszem olyan színeket felvinni, amelyek visszaadják a bennem keletkező érzeteket.”
A következő évek avantgárd kísérletező pályaszakaszát olyan fő művek szemléltetik, mint a kubista hatást mutató Fehér és rózsaszín fej vagy az Üvegajtó Collioure-ban. Utóbbi, amely Louis Aragon szerint „a legrejtélyesebb kép, amit valaha festettek”, csupán néhány színmezőből, szürke, kék, zöld sávokból áll, melyek a fekete ürességre nyílnak. Matisse képe az első világháború, az egzisztenciális fenyegetettség metaforája, mely radikális gesztusként, a korát igencsak megelőző formanyelven beszélt a kilátástalanságról. A festmény csak évtizedekkel később, a hatvanas években vált igazán ismertté, amikor az amerikai absztrakt expresszionisták felfedezték maguknak.
Mint az a kiállítás katalógusából is kiderül, a „nizzai korszak az életmű lenyűgözően termékeny periódusa”. Ahogy a világ maga mögött hagyta a nagy háború borzalmát, úgy szorultak háttérbe Matisse művészetében a sötét tónusok és a fekete árnyalatai. Hagyományosabb ábrázolást követő portrékat, enteriőrökbe helyezett jeleneteket, tájképeket festett, erős, harsány színekkel operált képein. Kiszabadulva nizzai műterméből Tahitiig utazott, hogy új utakon járjon: a vonal került érdeklődésének középpontjába, egyre inkább letisztított, leegyszerűsített, oldott ecsetvonásokkal szabadította fel ezeket a képi jeleket. Ezen időszak egyik legmarkánsabb festménye az Ülő rózsaszín akt, mely jól szemlélteti Matisse módszerét: a festék visszakaparását, átdolgozásokat, törlések és egyszerűsítések nyomait lehet felfedezni a művön.
A második világháború borzalmai elől és súlyos műtétje utáni felépülés céljából a dél-franciaországi Vence-ba költözött, ahol újult erővel vetette bele magát az alkotásba. A „vence-i enteriőrök” sorozatával, melynek egyik kiemelkedő darabja a kiállításon is látható Sárga és kék enteriőr című festmény, mintegy újradefiniálta a szín és a tér lehetséges összefüggéseit, de ezzel együtt búcsút is intett a táblaképfestészetnek.
Művészete teljesen új dimenzióba lépett: életművének csúcspontjaként tekintett a vence-i Rózsafüzér-kápolna megtervezésére. Összművészeti alkotásként értelmezte a kis méretű – alig 15 méter hosszú és 9 méter széles – teret, melyet a fény, a szín és a vonal tökéletes találkozásaként képzelt el. Nemcsak az épület megtervezésében vállalt szerepet, de a kápolna belső díszítése, a bútorzat, a liturgikus tárgyak és a miseruhák is az ő elképzelései alapján születtek meg. Ahogy André Verdet-nek írta, az volt a célja, hogy „…a kápolna látogatóinak lelke megbékéljen. Hogy még a nem hívők is olyan környezetben találják magukat, ahol felemelkedik a lélek, megtisztul a gondolat és az érzelem is megenyhül”. A kápolna déli falát díszítő, életfát ábrázoló üvegablakok életnagyságú makettjei most a Szépművészeti Múzeumban is láthatók.
Henri Matisse – A gondolatok színe. Remekművek a párizsi Pompidou Központból. Kurátor: Aurélie Verdier, a Pompidou Központ művészettörténésze és Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze. 2022. október 16-áig.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.