Hazug ürüggyel támadta meg 1939-ben a Szovjetunió Finnországot
Síkos terep
Hazug ürüggyel támadta meg 1939-ben a Szovjetunió Finnországot, és mint a mostani háborúban az ukránok, a túlerővel szemben a finnek is jó ideig tartották magukat. Végül megadásra kényszerültek, az ország tizedét elveszítették, és rájuk erőltették a semlegességet. Mindez Ukrajnával is előfordulhat.
A Karélia területén állomásozó finn tüzérség 1939. november 26-án indok nélkül tűz alá vette a határ szovjet oldalán lévő Mainila települést, s a becsapódó hét lövedék megölt négy katonát. Az akció után négy nappal a Vörös Hadsereg 450 ezer katonája támadásba lendült, hogy visszaszorítsa a Leningrádot fenyegető finn erőket – így magyarázták Moszkvában a később téli háborúként elhíresült összecsapás kirobbanásának okát. A finnek az incidens közös kivizsgálását szorgalmazták, ám ebből semmi sem lett. Így jó ideig homályban maradt, hogy a finnek egyetlen löveggel sem találhatták el Mainilát, mert a tüzérségük nem is volt olyan lőtávolságra a határtól. Ahogy az is csak pár évtizeddel később derült ki, hogy az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékában Lengyelország keleti fele mellett a szovjeteknek ítélték a balti térséget is.
A szovjetek gyors és elsöprő győzelemre számítottak, azt gondolták, hogy egy-két hét alatt térdre kényszerítik a cári Orosz Birodalom széthullása után, 1917-ben függetlenné vált északnyugati szomszédjukat. Moszkvában annyira biztosak voltak a villámháború sikerében, hogy miközben figyelmeztették a katonákat, hogy a gyors előretörés közben ügyeljenek arra, nehogy behatoljanak Svédországba is, a vezérkar már megrendelte Dmitrij Sosztakovicstól azt a zeneművet, amit a Helsinkibe tervezett szovjet díszszemlén akartak játszani.
A szovjetek azonban sohasem jutottak el Helsinkiig. Azoknak a keveseknek lett igazuk, akik azt magyarázták Sztálinnak, hogy a határ túloldalán annyi az erdő, a tó, a folyó és a láp, hogy alig lehet használni a tankokat és a járművekkel vontatott tüzérségi eszközöket. A finnek több mint három hónapon át hősiesen tartották magukat, és közben hatalmas veszteségeket okoztak a nyomasztó fölényben lévő szovjet hadseregnek. Míg finn oldalon 26 ezer ember halt meg és harminc harckocsi semmisült meg, a szovjet katonák közül mintegy 150 ezren vesztették életüket, és a hadsereg mintegy kétezer harckocsit, valamint több száz repülőgépet veszített.
A tankok nagy részét a Molotov-koktélokkal tették harcképtelenné. A gyúlékony anyaggal töltött, oldalán kanócként szolgáló ronggyal betömött üvegeket már a spanyolországi polgárháborúban is használták, ám a névadók a finnek voltak. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter ugyanis a háború első napjaiban azt állította, a hadsereg nem bombázza Helsinkit, csak élelmiszersegélyeket dob le a finn főváros lakóinak. Ezt követően a finnek „Molotov kenyereskosarainak” nevezték a bombákat, később pedig Molotov-koktélnak a benzines palackokat.
A finnek – csakúgy, mint a Vlagyimir Putyin orosz elnök által február 24-én elindított agresszió ellen küzdő ukránok teszik manapság – jórészt gerilla-hadviselést folytattak. A gyorsan mozgó, rendszerint sítalpon érkező, kis létszámú egységek folyamatos rajtaütésekkel fárasztották a szovjeteket, akiket nyílt terepen, egyetlen nagyobb csatában képtelenek lettek volna legyőzni. Rengeteg szovjet katona a szokatlanul komoly, mínusz 40 fokos hideg miatt halt meg vagy vált harcképtelenné, számos egység ugyanis nem kapott megfelelő ruházatot. Az is segített a finneknek, hogy míg a támadók egyenruhája és harcjárműve khaki színű volt, azaz messziről is jól látszott a havas vidéken, a finnek fehér álcaruhában, általában a szürkület beálltakor támadtak. Sokat nyomott a latban az is, hogy míg a finn vezérkarban tapasztalt, részben a cári idők orosz hadseregében kiképzett tábornokok szolgáltak – köztük Carl Gustaf Emil von Mannerheim főparancsnok –, addig a szovjet hadsereg még nem tért magához a hadvezetés lefejezését eredményező sztálini tisztogatásokból.
Finnország alig kapott külföldi támogatást – Svédország is megtagadta, hogy segítse a szomszédját –, és 1940 februárjára egyértelművé vált, hiába sokszorosan nagyobb a szovjetek vesztesége, előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik az összeomlás. Ezt megelőzendő a finnek márciusban aláírták azt a békeszerződést, amellyel a Szovjetunió elvette Finnország területének a tizedét – a legtöbbet Karéliában nyerte Moszkva –, s jogot kapott az ottani támaszpontok működtetésére. A finnek – miután Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót – Berlin oldalán léptek be a háborúba, és ideiglenesen visszaszerezték az elveszett térségeket. Ám 1944-ben a Vörös Hadsereg újra elfoglalta Karéliát, és ismét életbe lépett az 1940-es megállapodás.
a finnek jórészt gerillahadviselést folytattak
A téli háborúnak a mai napig ható következményei vannak. Helsinkinek el kellett fogadnia az ország szuverenitását komolyan korlátozó finlandizációt, azaz vállalnia a semlegességet, és belpolitikájában is figyelembe vennie Moszkva érdekeit: a mindenkori kormányoknak demonstrálniuk kell a Moszkva-barátságukat és elnyomniuk a szovjetellenes megnyilvánulásokat. Nem véletlen, hogy hiába esett szét 1991-ben a Szovjetunió, Finnország a mai napig nem lépett be a NATO-ba, igaz, az USA-val van egy olyan védelmi szerződése, amely gyakorlatilag szavatolja a balti állam függetlenségének védelmét.
Az ukrajnai válság hatására viszont valami megmozdult Finnországban: egyre többen szorgalmazzák a belépést az észak-atlanti szövetségbe. A NATO-tagságot pártolók minden bizonnyal felidézik azt, amit Putyin 2013-ban a téli háborúról mondott. „Az akció célja az volt, hogy kijavítsák azokat a hibákat, amelyeket a finn–orosz határ 1917-es megállapítása során követtek el” – jegyezte meg elnöki pozíciójában. A finnek valószínűleg arról sem feledkeznek meg, hogy több történész szerint az 1939-es háború valódi célja az ország teljes annektálása volt, és ez csak a finn nemzettudatot megerősítő hősies ellenállás miatt került le a napirendről.